Csodas paraszthazak melyek minden porcikajukban orzik: a múlt és a jelen találkozása a falusi otthonokban

A jelenkor megpróbáltatásait egyre gyakrabban a múltbéli értékek és emlékek felelevenítésével próbáljuk átvészelni. Amikor a friss levegő nem kiváltságnak számított, vagy a szabadban lévő lehetőségeket nem korlátozta semmi. Talán ennek köszönhető, hogy nem csak a divatban, de az építőiparban is egyre inkább reneszánszát éli az elődeink által előszeretettel viselt ruhadarabok vagy - ennek a cikknek a főszereplője - a parasztház.

Köszönhetően a Magyar Falu Program adta lehetőségeknek, egyre több helyen válogathatnak a parasztházak kedvelői, kedvezményes ingatlanok közül. A kormány ezen programja, azonban csak azoknak lehet érdekes, akik jól kezelik az elszigetelődést, hiszen a Falusi CSOK főként Magyarország hátrányosabb helyzetű, legfeljebb 5000 fős lélekszámú településén, valamint tanyán és birtokközponton igényelhető. Közel 2600 település közül válogathatnak azok, akik megunták a városi életet.

A modern parasztházak sokféle arculattal érkeznek. A listán szereplő néhány parasztház ugyan csak apró részleteiben őrzi magán a régmúlt idők nyomát, azonban az megkérdőjelezhetetlen, hogy a modern és a falusi stílus igazán jól illik egymáshoz. Ez a gyönyörű parasztház, szinte minden porcikájában a falusi stílust képviseli. Ugyan nem egy felújított, rendbe szedett régi parasztházról van szó, hanem egy kifejezetten réginek számító ingatlanról, ez mégsem vesz el az értékéből. A következő parasztház ugyancsak egy nádtetős remekmű, amely a Balaton felvidékre jellemző présházaknak egy újragondolása. A listán szereplő következő parasztházon érezhető a tervező falusi stílushoz köthető szenvedélye, hiszen igazán stílusosan keverte a parasztház elemeit a mai kedvelt stílusokkal.

A TOP 5 gyönyörű parasztház lista első helyezettje pedig egy parasztház modern reinkarnációja. Ez a domb tetején elhelyezkedő családi ház ugyan kétség kívül egy építészeti remekmű, mégis a ház bájához annak elhelyezkedése is hozzá tartozik. A modern kor parasztházai gyakran kettős funkciót látnak el, azaz lakó- és gazdasági szempontból is értékesek. Ugyan parasztháznak a többségében egyszintes, hármas tagolású, soros elrendezésű helyiségekből álló otthonokat nevezzük, a mai igények kielégítésére ezek a házak már nem annyira alkalmasak.

A magyar parasztház formája általában egy hosszú téglalap volt, amely a rövidebbik végével az utcafrontra nézett, és az utcafront felé a tetőt egy ágasfa tartotta. Ezt az ágasfát Boldogasszony fájának nevezték, és a házat, amikor lehetett, keletre tájolták. A parasztházak teteje hosszú ideig kizárólag sátortető volt, amit kontyos tetőnek vagy süvegnek hívtak. Ezt később sokfelé felváltotta a nyeregtető, mert a ház alapterülete hosszában megnyúlt. A tetőt a ház hosszában minden esetben a mestergerenda tartja. Hogy mitől mester ez a gerenda? Mert fontos szerepe van a házban. Ha egy gyermek megszületett, arccal kelet felé, a mestergerenda alá fektették a bölcsőjébe. Ha valaki meghalt, ugyancsak a mestergerenda alatt ravatalozták fel, és éppen fordítva, arccal nyugatnak. A mestergerenda mutatta az utat a léleknek, hová érkezzen és merre távozzon. A Mester segítette az érkezőt és a távozót. A Mestergerendára csillagot, tejutat, szárnyas napot, illetve teremtés-szimbólumokat faragtak. A tetőszerkezet tetején a legtöbb régi házon megtalálható valamilyen csúcsjel. Általában tulipánt, csillagot, keresztet, X-jelet, gömböket, kettős keresztet faragtak egymás fölé.

Magyarországon nagy hagyománya volt a faragott vagy festett kapubejáratoknak. Ezek a kapuk nagyon sok ősi szimbólumot „felvonultattak”, amelyek a ház lakóinak spirituális védelmét szolgálták. A kapuk boltíve természetesen itt is az égboltot jelképezte: a kapu fölötti galambdúc a portát védő szellemek, az ősök lakhelyeként készült. A régi házak ajtaja köztudottan nagyon alacsony volt, aki belépett rajta, mindenképpen fejet hajtott és levette a kalapját. A ház másik neve egyébként a „hajlék”, amelyben egyértelműen megmaradt a meghajlásra, tiszteletadásra való utalás. A tűzhely a ház lelke. Ezért is került mindig a ház közepére. Őseink a tűznek különös jelentőséget tulajdonítottak, Bármilyen nagy ünnep volt, a családból valaki mindig otthon maradt, hogy vigyázzon a tűzre. A tüzet tilos volt piszkálni, nem volt szabad szemetet beledobni, nehogy megsértsék az Ős szellemét. A családi tűzhely azonos volt a családi múlttal, jövővel, jelennel, összetartozással, ezért óriási illetlenségnek számított, ha valaki például a szomszédba ment parazsat kérni, mert a saját tüze kialudt. (Még ma is él a mondás: háztűznézőbe mennek a lányok a fiúházhoz - ez is abból ered, hogy a tűzben a ház szelleme lakik, így a „háztűz” az egész családot, nemzetséget, vérvonalat jelképezte).

A magyar térrendezés a tűzhelytől indul. A tűzhely mögül kelet felé nézve látható a ház legértékesebb része. A jósvafői 150 éves parasztház rögtön életre keltette vendéglátóink fantáziáját. E parasztház egy szerencsés véletlennek köszönhetően került a tulajdonosok birtokába. Jelenlegi tulajdonosai az Aggteleki Nemzeti Park szívében, Jósvafőn bukkantak rá e bájos házra. A hely azonnal elbűvölte őket. Nem csodálkozunk Gabriella és párja, Josh hirtelen támadt vonzalmán. Akkoriban Angliában éltünk a párommal, és egészen más terveink voltak, aztán egy nap megláttam a hirdetést. Még csak keveset tudtam a környékről és a településről, de miután megnéztük az eladásra kínált parasztházat, nem volt kérdés, hogy belevágunk. A kert minden pontjáról páratlan kilátás nyílik a karsztvidék dombjaira, a telek végében pedig a Jósva-patak csörgedezik, amelynek csobogását egész yearben hallani. Házigazdánk lakberendező, így a környék szépségén túl a ház különleges, ódon hangulata is lenyűgözte. Az 1865-ben kőből épített parasztházat az ezredfordulón újította fel akkori tulajdonosa. Ő az eredeti jegyeket megőrizve modernizálta az ingatlant. A munkálatok utolsó fázisában vásároltuk meg a házat. Időközben a külseje is megérett a renoválásra - a tető, a vakolat, a kémények, a melléképületek és a kert egyaránt komoly beavatkozás igényelt. Bár az alsó szinten a burkolást már befejezték, mindenhol lógtak a vezetékek. Gabriella szakembereket keresett, és párjával közösen nekilátott a felújításnak. A parasztház helyiségeinek elrendezésén nem változtattak, egyedül a garázsnak szánt régi kocsiszín kapott új funkciót. Aki azonban nem csak a kivételes látványt szereti: saját bevallása szerint kedvenc tartózkodási helye az urbánus és elegáns hangulatú nappali - bár a kialakítása sok fejtörést okozott -, bármikor szívesen üldögél a kanapén, ahonnan teljes hosszában belátható a ház. - A parasztház átalakítása során kizárólag természetes anyagokat használtunk, és olyan darabokat választottunk, amelyeknek jól áll az öregedés - mondja Gabriella. Majd elárulja, hogy bár szakmabeliként korábban már végzett hasonló munkát, ilyen kihívással még nem találkozott. A legnehezebb feladat a ház két szintjének stílusbeli egységesítése volt: az összhang érdekében a patinás alsó szintet modernebbé tették, az újonnan épített tetőtérbe pedig népies elemeket csempésztek. A bútorok egy része antik darab, némelyik a házzal együtt került Gabrielláékhoz. Több tárgyat saját kezűleg újítottak fel, így mentve meg őket az enyészettől. A gondos munka meghozta gyümölcsét, hiszen az egykori parasztház egy minden igényt kielégítő, kényelmes vendégházzá változott, amely a páratlan természeti környezetnek köszönhetően tökéletes kikapcsolódást nyújt az ideérkezőknek.

Sok régi parasztház maradt fenn az országban az idők során. Sajnos számos közülük rémes állapotban van, de akadnak olyanok, amik gyönyörűen fel lettek újítva és tökéletesen illenek a 21. századba is. Itt egy érdekes válogatás, eladó parasztházakból, ahova mi is szívesen költöznénk. Ez egy olyan parasztház, ami legjobban a népmesékből lehet ismerős. Kéthelyen eladó, 90 négyzetméter alapterületű és két és fél szobás. Eladó Únyon a budai hegyektől nem messze egy lankás dombra épített régi parasztház. Eladó Visegrádon egy nagyon régi parasztházból kialakított 15 fő fogadására képes vendégház. Eladó Gödöllőn egy újragondolt parasztház.

A MÉRMŰ Stúdió 1980-ban alakult műemlék-helyreállítási főprofillal. Az utóbbi tizenöt évben főként hagyományőrző családi házak tervezése vette át ennek helyét, főként a Balaton-felvidéken. Szűcs Endre építész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja eddig körülbelül száz lakóház, présház értékmentő, építészeti munkáiban vett részt a Balaton-felvidéken. Az alábbi kisfilmben bemutatnak néhány salföldi, aszófői, szentbékkállai és csopaki házát, azok történeti hátterét, stílusjegyeit, mesél a műemléki helyreállítás fortélyairól. Nem népi építészeti elemeket alkalmazunk modern házakon, hanem bátran építünk hagyományőrzőn, de finom gesztusokkal.

A régi faluképekkel összevetve valóban nagyon kaotikusak a mai településképeink. Ennek oka, hogy régen alapvetően a hely, a helyhez való alkalmazkodás dominált az emberek gondolkodásában. Ahogy Hermann Bausinger német társadalomtudós fogalmazott, a régi települések szűk horizontban mozogtak. Az emberek mintakövetése a szomszédot jelentette, vagy ha fölfelé tekintettek, akkor a jegyzőt vagy a plébánost, esetleg egy közeli város házait. Mindenki világosan tudta, hogy milyen házat szeretne magának építeni, és egyáltalán milyet hagynak neki építeni. Ahogy Ekler Dezső építész fogalmaz, a települést létrehozó tudás általános volt. Nem is szabadott nagyon kitűnni: egy zsellér nem építhetett magának nagy, tornácos házat, mert megszólták érte. Még a kockaházak elterjedésekor, a ’60-as években is azt látjuk, hogy ez így működött. A kockaházak építésénél is nagyon erős volt a szomszédok közös munkája, egymásra figyelése, egymás kontrollálása. Ez a ’80-as évektől bomlik fel abban az értelemben, hogy az emberek elkezdenek hangsúlyozottan külső mintákat követni. A ’90-es években jelennek meg a nyugati standardok, és akkor már kész házakként hoznak be az emberek mindenféle formákat. A ’90-es években megjelenő tömegturizmus hatása jól kimutathatóan megjelenik a családi házas építkezéseken is: mediterrán, alpesi, skandináv, angol, újabban „neo-bauhaus” stílusban építkeznek. Mindenki azt valósítja meg a saját telkén, ami tetszik neki. Így van, sokkal több a minta, de ettől függetlenül továbbra is vannak építészeti divatok. Ha bárhol kinézünk az utcára, azért a mai napig látszik, hogy körülbelül mely évtizedben épültek a családi házak.

A szlovákiai magyar falvakban is még mindig állnak olyan parasztházak, amelyek homlokzatokon mintha a 19. század végének, 20. század elejének városi historikus építészetét próbálnák követni. Valóban nem szerencsés a régi falut kizárólag a maga zártságában értelmezni. A régi falu is nagyon-nagyon sok külső hatást olvasztott magába, kezdve attól, hogy voltak kész típustervek, amelyek mintaként szolgáltak. Jól ismertek a 18. Vagyis a falu régen is sok építészeti mintát vagy hatást kapott kívülről. De mivel a munkálatok nagy részét az emberek mégiscsak helyben, saját maguk végezték el, még ha el is lestek valamit a szomszédos városból, azt is a maguk tudása szerint valósították meg. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy egy régi parasztházat a tulajdonos épített fel egymaga. A parasztok jellemzően nem tudták megfizetni a céhes mestereket, ezért főként ügyesebb kezű társaikat fogadták fel. A céhen kívüli „kontárok” tekinthetők a falvak egykori építőművészeinek. Ha ügyesek voltak, sokan dolgoztatták őket, így több faluban is visszaköszönnek ugyanazok a fogások. Ez a jelenség még a kockaházakon is kimutatható. És még egy fontos szempont a régi falvak esztétikájához. A régi falu gyakorlatilag minden építőanyagot a földből állított elő vagy a környékről szedte össze a követ és fát. Ezért érezzük úgy, hogy a régi ház szinte kinő a tájból, mert valóban annak anyagát használta fel. Hiába építettek az Alföldön és a Balaton-felvidéken is háromosztatú parasztházat, az egyik helyen vályogot, a másikon követ használtak. Az egyik ház ettől puha, a kéz lenyomatát őrző formákat vett fel, a másik szikár, keményebb vonásokat kapott. Az anyaghasználatban persze idővel egyre több lett a gyári termék. A kockaház, amit Kádár-kockának is neveznek, tipikus magyar jelenségnek tűnik, viszont Szlovákiában is látunk ezekhez nagyon hasonló házakat ebből az időszakból. Tavalyelőtt jelent meg a Kockaház - A 20. század vidéki háztípusa című könyvünk, amelyben Vajda Barnabás írt a felvidéki, csallóközi kockaházakról, amelyek valóban nem sokban különböztek a határ túloldalán épült társaiktól. Az továbbra is kérdés maradt, hogy ez a kockaház inkább a magyar területekre volt-e jellemző, vagy általában a Kárpát-medencére, mi ugyanis a magyar népességű falvakat, kisvárosokat vizsgáltuk. Erdélyben vannak specifikumai, ott sokkal gyakoribbak az emeletes kockaházak, mint nálunk. Ez a terepadottságokból is adódik, meg abból is, hogy Erdélyben a négyzetes alaprajznak egyébként is sokkal nagyobb hagyománya volt, mint az Alföldön. Ami nagy különbség Szlovákia és Magyarország között, hogy a ’60-as években Szlovákiában hoztak egy építési törvényt, ami tiltotta vagy legalábbis nagyon megnehezítette a fa felhasználását. Ezt követően terjedtek el a lapos tetős, egy-kétemeletes házak, és tulajdonképpen ezek lettek az igazi kockaházak, mert ezek minden tekintetben azok voltak. A magyar kockaház fő kontúrját ezzel szemben a sátortető adja. Igen, az említett felülről vezérelt váltás miatt. De aztán a ’80-as években ez lazult, és Szlovákiában is újra nyeregtető kerülhetett a házakra - ezeket Kassa környékén spicces házaknak hívják -, és akkor megint közelíteni kezdett egymáshoz Szlovákia és Magyarország faluképe. Magyarországon volt egy több síkon értelmezhető nyugati váltás, aminek része volt az is - nem csak az építészetben -, hogy az emberek nagyon sok nyugati divatlapot tudtak behozni az országba. A ezekben látott motívumok, megoldások megjelentek az épületeken. Nagyon tipikus volt a boltívek használata. Egészen világosan nyugatról jött az alpesi háztípus, a ’80-as évek emeletes, tetőtér-beépítéses családi háza, amire erkély került. Ez az erkély kisebb, moderáltabb, mint a nagy alpesi házakon, de azért mégiscsak erkély volt. Gyakori jelenség, hogy amikor az emberek régi házat újítanak fel, a módszer általában az, hogy tesznek rá hőszigetelést, amit bevonnak színes vakolattal, a nyílászárókat műanyagra cserélik és így teljesen megváltozik az épület jellege. Az sokkal ritkább, hogy valaki tudatosan megpróbálja megőrizni a régi ház eredeti jellegét. Ezt a kérdést részletesen vizsgáltam A vidéki tér emlékezete című könyvemben. Négy települést kutattam a kétezres években, a munka része volt egy kérdőíves felmérés is, amiben képek alapján arra is rákérdeztem, hogy mit tartanak az emberek szépnek. Azt lehetett látni a válaszokból, hogy amit korszerűnek látnak az emberek, azt látják szépnek is. Falun az emberek azt látják a régi parasztházban, hogy ezzel nagyon sok munka lesz, nagyon sokba fog kerülni a felújítása, és akkor sem lesz olyan korszerű, mint amilyet szeretnének. Nekünk, műemlékvédelmi szakembereknek viszont jó hír, hogy ha viszont egy parasztházat már korhűen felújítottak, akkor az emberek azt már szépnek tartják. Modern anyagokkal korszerűsített régi ház Vajkán. A probléma már ott kezdődik, hogy nehéz tervezőépítészt találni egy felújításhoz. Az építészképzés az új házakra koncentrál, a felújítás „nem komoly szakmai kihívás”, így meghagyják ezt a terepet a kivitelező cégeknek. Egyébként kivitelezőt még nehezebb találni, mint építészt. Torockón például sikerült helyi mesterembereket visszatanítani a régi anyagok használatára.

Szociológiai értelemben régen is nagyon hasonló szempontok számítottak, mint ma. Egy nagy, ámbitusos, szép fehérre meszelt háznak akkor is jóval nagyobb volt a presztízse, mint egy szalmatetős zsellérháznak, omladozó falakkal. Az egy másik kérdés, hogy mi most, száz év múlva, mind a kettőt nagyon szép romantikus épületnek tartjuk. A rang ma is nagyon fontos. A kérdőíves felmérésből az derült ki, hogy minél újabb egy ház, annál nagyobb a presztízsértéke. A felmérés a kétezres évek elején készült, és a hatvanas évek kockaházai már majdnem ugyanott szerepeltek, mint a nem felújított parasztházak. Nálunk különösen igaz, hogy minden nemzedék valami újat szeretne építeni. A kutatásomban szereplő egyik településen, Sukorón, ahol elég komoly népi műemléki állomány van és a településképet is védik, szintén a mai házat tartják a legszebbnek, de azért egy elég jelentős, 40 százaléknyi válaszadó a felújított parasztházat választaná. Arra a kérdésre pedig, hogy melyik házból látnának sokat a településükön, Sukorón az abszolút többség a felújított parasztház portáját jelölte meg. Érdekes módon ha ezt kérdezzük tőlük, akkor azt látjuk, hogy a legújabb, nagy gazdagságot sugalló házak már kevésbé kedveltek. Mindenki eggyel jobb házat szeretne, mint amiben lakik, vagy ha ezzel meg van elégedve, akkor szeretné felújítani. Ez inkább környezetpszichológiai kérdés: beleszocializálódunk egy otthonosságot adó térbe, ami körbenő minket. Ahogy a régi paraszti társadalomban egy zsellér nem épített magának nagy ámbitusos házat, ugyanúgy a mai ember is hiába költözik át egy nagy, gazdagságot sugalló házba, kényelmetlenül érzi magát, mert nem ebben nőtt fel, nem otthonos neki. Tehát mindamellett, hogy nagyon kaotikusak a településképek, az építészet egy meglehetősen konzervatív terület. Az emberek nem szívesen kísérleteznek olyan formákkal és anyagokkal, amiről nincsenek tapasztalataik. Ez igaz a modern „zöld” technológiákra is. A szalmaházakhoz vagy a domboldalba vájt földházakhoz nemcsak kivitelezőt nehéz találni, de van egyfajta félelem is az emberekben. Miért én próbáljam ki? Ha 50 évig rossz lesz, akkor mit csináljak vele? Megvan, bár ez a szomszédság nem feltétlenül fizikai szomszédot jelent, hanem barátot, ismerőst, aki akár másik országban is élhet. De az világos, hogy az emberek ma is abban a kivitelezőben bíznak, akit egy ismerős ajánlott. Ezek a dolgok még így működnek, csak az emberek kapcsolatrendszere már nem feltétlenül a falun belül alakul. A szlovákiai magyar falvakban is sokan élnek még vályogházakban, és olyat is látni, hogy ezeket is felújítják, hőszigetelik, kibővítik, de már modern anyagokból. Néha hallani is érveket a vályog mellett. Magyarországon két-három évvel ezelőtt volt egy vita a fűtéskorszerűsítési támogatások körül, amely támogatási körből a döntéshozók kivették a vályogházakat. A vitához az építészek és a szociológusok is hozzászóltak. Az látszik, hogy a vályogházakban ma jellemzően szegényebb emberek élnek, emiatt a házak társadalmi presztízse nem túl magas. Az építészek közül azonban sokan kiállnak a vályog mellett, nem is azért, amiért az emberek dicsérni szokták, hogy nyáron hűvös, sokkal inkább a környezetvédelmi szempont miatt. A vályog előállításához nem használunk hőenergiát, illetve száz százalékosan lebomlik. Régen az emberek rendszeresen foglalkoztak a házukkal. Rendszeresen meszelték őket, minden évben javítgatták a tetőzetet. Télen, amikor nem volt mezőgazdasági munka, az emberek a ház körüli munkákat intézték, ekkor készültek azok a gyönyörű faragások is, amelyeket ma például Kalotaszegen még megcsodálhatunk. Manapság nem szívesen mennénk fel minden évben a tetőre egy-két kévét kicserélni. Az emberek olyan házat szeretnének, ami ha egyszer kész, akkor abban lakhatnak anélkül, hogy különösebb gondjuk lenne vele. Említette, hogy az építészetszociológia egyebek mellett azzal is foglalkozik, hogy milyen a társadalmi megítélése az építészeknek. Régen nem volt építész falun. Leszámítva az uradalmi mérnököket, de tőlük sem a falusi ember rendelte meg a házat, hanem a földesúr. A két világháború között, mikor elindultak a telepítési- és típusház-tervezési programok, akkor is az állam volt a megbízó. Elképzelhetetlen volt, hogy egy parasztember megbíz egy építészt. A falusiak még a ’60-as években is igyekeztek elkerülni az építészt, a legvégső esetben „fanyalodtak” ilyesmire, inkább pallérokkal terveztettek. Ma is előfordul még, de egy-két évtizede tipikus jelenség volt, hogy az építkezéseken a család és a barátok dolgoztak egy-egy ismerős kőműves vagy ács segítségével, és alkalmaztak ötletszerű megoldásokat. Igen, így, kalákában építkeztek régen. A kockaházak esetében általában megvették a legolcsóbb tervet, aztán hogy mi épült meg, az egy jó érzékű csapat munkáján múlott. Sokszor felmerül, hogy these mennyire jó házak. Amennyire a parasztházak. Az egyiket nagyon jól megépítették, a másikat csapnivalóan. Manapság meg azt látjuk, hogy a falvakban is ott van az építész, ma már nem lehet építészeti terv nélkül házat építeni, a kivitelezést „professzionális” cégek végzik. A házak azonban nem feltétlenül lettek jobbak, pláne nem szebbek, legfeljebb korszerűbbek.

Ön Kassa környékével is foglalkozott a Kassa-vidék településképei kötetében. Ott a fő specialitás a kassai vasmű, aminek többes hatása is volt. Egyrészt a vasmű melletti településekre, például a Nagyidára építési tilalmat rendeltek el a ’60-as években. Nagyidát le lehetne védeni egy az egyben. Most már én is jó tíz éve jártam ott, akkor Nagyidán jellemzően a hatvanas évekbeli házak számítottak „újnak”, és megvolt a 1945 előtti épületállomány legnagyobb része is. Egy zónával kijjebb, Csécsen, Makrancon viszont nagyon intenzív volt az építési aktivitás, amivel együtt járt egy nyelvváltás is. Olyan nagy volt az építési kedv, hogy nem lehetett új telkeket szerezni, így a hosszanti telkeket megosztva a generációk egymás mögé épültek. Csécsen 15-20 éve ez úgy nézett ki, hogy elöl a parasztházban laktak a nagyszülők, akik jellemzően magyarul beszéltek. Hátul építkeztek a gyerekek valamikor a ’80-as, ’90-es években, ők még magyarul beszéltek a szüleikkel, de egymás között már szlovákul. Vagyis a telekhatár a kétezres évek elején egyben a nyelvhatár is lett a nagyszülők és az unokák között. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy családon belül nem értik egymás beszédét. A telkeken tehát nem csak egy építészeti változás volt megfigyelhető, hanem egy nyelvváltás is. A parasztházak a kis falvak jellegzetes elemei. Az ilyen többségében egyszintes, hármas tagolású, soros elrendezésű helyiségekből álló, nagy tornácos lakóházakat hívjuk parasztháznak. Most válogatásunkban olyan parasztházakat gyűjtöttünk össze, melyek még ha csak apró részleteikben is, de őrzik magukon a régmúlt idők nyomát, arról nem is beszélve, hogy az áruk is igen barátninak mondható. Kaposvártól alig negyed órányi autóútra található Patca, ami egy kevesebb mint 60 fős Árpád kori település. A Heves megyei Szajlán kicsit több mint 600 ember él. Az Egertől 23 kilométerre lévő településen egy 2008-ban felújított parasztház ragadta meg a figyelmünket. Az egész ház egy csoda: hangulatos tornác, szépen gondozott zöld kert és belül még korhű bútorok is vannak! Válogatásunk következő eleme egy 80 négyzetméteres erdélyi parasztház. A képek alapján roppant hangulatos kis háznak tűnik, fehér falaival, fa tornácával és kékre festet ablakaival. Acsa a Cserhát lábánál fekvő 1300 fős község. Míg eddig többségében, először a házak külseje tetszett meg nekünk, addig ennél büki parasztháznál a hangulatos, korhű bútorokkal berendezett belső terek indították be a fantáziánkat. A most következő nemesvidi parasztház válogatásunk egyik kedvence! Érdemes megnézni a tornác oszlopait és a tetőt díszítő faragott elemeket. De a ház belseje is tartogat még pár érdekes részletet kezdve a kerámia elemekkel dísített kemencével és konyhával. A Szekszárd közelében lévő izményi parasztház különlegessége, hogy valójában nem egy felújított, rendbe szedett házikóról, hanem egy nem is olyan régen épült ingatlanról van szó. Válogatásunk utolsó háza kicsit kilóg a sorból, a többi eladó ingatlanhoz képest kevésbé különleges, de a képen látható cserépkályha annyira belopta magát a szívünkbe, hogy inkább úgy döntöttünk mégis csak helyet kap a blogposztban a hirdetés. A sort végül egy mőcsényi parasztházzal zárjuk.

tags: #csodas #paraszthazak #melyek #minden #porcikajukban #orzik

Csodas paraszthazak melyek minden porcikajukban orzik: a múlt és a jelen találkozása a falusi otthonokban

Népszerű bejegyzések: