Pompeius színháza alaprajzának részletes bemutatása
A római kultúra virágkora idején a színházak és amfiteátrumok építészete sajátos módon ötvözte a görög örökséget és a helyi római ízlésigényeket. A Pompeius színháza az első állandó kőszínház volt Rómában, amely megalapozta a későbbi római színházépítészetet, s páratlan példát adott a görög és római építészeti hagyományok összekapcsolására. A színház legkorábbi megépítését a Caesar-kor és Augustus-kora követte, s az alapvető szerkezeti elvek - a nézőtér, a színpad és a kulissza elemei - mindennapossá tették a római városi szórakozást.
Főbb építészeti elemek és alaprajzi sajátosságok
A görög előzményekhez képest a római színház fő különbsége az volt, hogy a nézőteret és a játékteret zárt egységbe rendezték, a színpad szerkezetét és díszítő hátfalát pedig tökéletesítették. A római színházak többnyire sík talajon emelkedő, önálló építmények voltak, amelyek a városi környezetbe illeszkedtek. A Pompeius-színház alaprajza az i.e. 1. század közepére tehető, és a későbbi római kőszínházak mintaképévé vált.
Az alaprajz központi eleme a cavea (nézőtér), amely három, egymás fölötti padsorokra tagolódott, és a belső folyosókon keresztül kapcsolódott a színpadhoz. A nézőtér külső falai és boltozatos részei tekintetében a görög hagyományokhoz viszonyítva monumentálissá és masszívvá váltak. A kolosszus és a színfal (scaenae frons) háromszintű párkányzattal, oszlopokkal és márványborítással díszítettfelületeivel a nézőtéren ülők látványát is gazdagította.
A színpad (scaena) elemei a földtől számított körülbelül másfél méter magas emelvényen álltak, mögötte pedig a díszes hátfal és a kulissza falai nyúltak fel. A színpad alatt helyezték el a süllyesztő berendezéseket, amelyek a görög deus ex machina jellegzetességét idézték. A külső falat boltívek szabdalták, amelyeket féloszlopok tagoltak, és az emeletek között architrávok és párkányok határozták meg a vizuális arányokat. A Marcellus-színházhoz hasonló korai példákban a görög oszloprendeket az emeletek között váltakozóan alkalmazták.
A Pompeius színház és kapcsolódó építészeti megoldások
Pompeius színháza lehetőséget teremtett az állandó kőszínházak elterjedésére Rómában: a faszínházak kőváltozatát a római falazási és boltozási technika tette lehetővé. A színház belső terének jellegzetes elemei közé tartozott a háromszintű kulisszafal (scaenae frons), amelyet kapukkal és fülkékkel tagoltak. A nézőtér külső fala három emelet magas volt, az előcsarnokok és oszlopcsarnokok pedig fokozatosan a belső teret keretezték. A Marcellus-színház példája mutatja meg a korabeli római architektúra négyszögletes mezőkkel tagolt, díszítő elemekkel tarkított falait.
A színház és az amfiteátrumok közötti kapcsolat hangsúlyos: a római építészet törekvése, hogy az épületek tereit a város síkjától függetlenül, a tervezői szándék szerint rendezzék el. A Pompeius-színház az Augustus-korban valószínűleg már részben kőből épült, és a hellenisztikus görög hatások mellett a római mérnöki zökkenőmentes beton- és boltíztékének felhasználásával készült.
Az épület kapacitása és külső rétegei
A Marcellus-színház 11 000 néző befogadására volt alkalmas, míg a Pompeius-színház esetében a konkrét adatok változóak lehetnek, de a későbbi római színházakhoz hasonlóan nagy léptékű volt. A színházat körülölelő fal és a külső álkonglomerátum olyan összetett architektúra volt, amely a nézőtér látványát és akusztikáját egyaránt szolgálta. A gladiátori viadalok és a közelben zajló politikai gyűlések egyaránt helyet kaptak a helyszínen, kifejezetten a nagyszabású közönségszórakoztatás céljából.
A Circus Maximus és a cirkuszi építészet összefüggéseiben a rómaiak törekedtek arra, hogy a különböző közönségigényeknek megfelelő látványt és funkciót biztosítsanak. A Circus Maximus hosszú, világos és monumentális pályája, a spina középfelén állított obeliszk aktív vizuális elemet adott, amely a társadalmi reprezentációt is szolgálta. Az amphitheatrumok pedig - például az Aquincumba helyezett katonai amfiteátrum - a római mérnöki tudást reprezentálták, és jellegzetes elliptikus formájuk az országnyi különbségek ellenére egységes építészeti elvet tükrözött.
Egyéb kapcsolódó tudnivalók
- A görög hagyományokból adódóan az istenkultusz és a tehénművészet összehangolása a római kultúrában is jelentős maradt, így a Dea Roma és a város női megszemélyesítője kultikus tiszteletben részesült.
- Az idegen istenek római beilleszkedését a beavatási és átkeresztelési gyakorlat segítette elő, amely a római társadalom ön- és küldetéstudatát erősítette.
- A színházak építészetében a görög játszóhelyek és a római városépítészet összhangja a tervezői szándékot tükrözi: a tereket és nézőtereket úgy alakították ki, hogy a látvány és a funkció egyaránt kiemelkedő legyen.
A rendelkezésre álló történeti források és rekonstrukciók
Az i.e. 2-3. századból származó beszámolók és későbbi rekonstruált rajzok megőrizték az alapvető elképzelést a Pompeius-színház alaprajzáról. A rekonstrukciós ábrázolások szerint az alapvető fajták - a cavea, a scaena, a balustrádok és a díszítő elemek - mind megjelennek a korabeli leírásokban. A színházban a nézőtér és a játéktér összekapcsoltsága, valamint a külső és belső architektúra egysége a római építészet védjegye volt.
tags: #pompeius #szinhaza #alaprajz