Budapesti polgári ház története
A reformkorban a gyorsan növekvő Pesten a lakás a legkeresettebb és legdrágább árunak számított. A háztulajdonosoknak jó üzlet, a szegényeknek a legsúlyosabb gond volt a fedél biztosítása. Pest a 19. század első felében vált Magyarország gazdasági, politikai és kulturális központjává, s egyben az ország legnépesebb, legvárosiasabb megjelenésű városává. Bár 1848 előtt nem létezett statisztikai hivatal, a városi népesség-nyilvántartás alapján nagy bizonyossággal állítható, hogy a lakosságszám 1846-ban átlépte a százezres határt. Ez azt jelentette, hogy fél évszázad alatt megnégyszereződött a népesség! A rohamosan növekvő város egyik legnagyobb problémája a lakáshiány volt. A város lakóinak viszonylag kis része tudhatta magáénak a feje fölötti fedelet. Közéjük tartozott mindenekelőtt az a néhány arisztokrata család, amely a 18. század utolsó évtizedeitől a belvárosban épített magának városi rezidenciát. A Károlyi-, Teleki- vagy Cziráky-palota a városkép egy-egy súlypontjának számított, belsejük pedig közönséges földi halandók elől elzárt világnak. A negyvenes években az épülő Nemzeti Múzeum körül kezdtek kirajzolódni egy "mágnásnegyed" körvonalai. A fővárosi lakásviszonyok jellegzetessége azonban az volt, hogy az emberek túlnyomó része bérelt lakásban élt. Érvényes ez még a tartósan vagy időlegesen itt tartózkodó mágnások egy részére, valamint a nem háztulajdonos nagypolgárokra is. Ők bérelték a Lipót-, esetleg a Belváros bérpalatáinak első emeleti előkelő, nyolc-tíz szobás lakásait. Ezek a nagy lakások gyakran teljes egészében elfoglalták a ház első emeletét (alsó határuk a négy-öt szoba volt.) Világos, nagy, reprezentatív helyiségei (ebédlő, szalon, fogadó, dolgozó) ablakaikkal az utcára néztek. A csendesebb, de levegőtlenebb és sötétebb udvari fronton a háló- és gyermekszobák kaptak helyet, valamint a többfőnyi személyzet kamrái. A gyermekek nevelőikkel aludtak, a cselédség a konyhához kapcsolódó szobában lakott. Külön mosdóhelyiség még ezekben a lakásokban sem volt. Mosakodni a szobákban, tállal és kancsóval lehetett, illemhelyet az udvarban, rangosabb lakásoknak az emeleti folyosón építettek. A négy-öt méteres belmagasságokat az utcai, vendégfogadásra szolgáló helyiségekhez szabták, ezért az otthonok nem voltak elég lakályosak. A dolgozó-, fogadó-, ebédlő és hálószobák elkülönítését lehetővé tevő három-négy szobás lakás a módos középpolgárságnak jutott. Ezeket általában a házak második emeletén alakították ki. Azonban csak a városlakók töredéke élt ilyen tágas, kényelmes, elkülönült funkciójú helyiségekre osztott lakásokban. A konszolidáltnak nevezhető kispolgári lakások többsége is mindössze egy-két szobából, konyhából, kamrából állt. A kispolgári lakások a nagyobb bérházak felsőbb, kisebb belmagasságú emeletein vagy a ház hátsó részében helyezkedtek el. A városi szegénység túlnyomó többsége leginkább a lakásínség miatt szenvedett. A hirtelen növekedésnek indult Pest lakáskínálata nem tartott lépést a lélekszám emelkedésével. A drága lakbérek miatt a szoba kiadása, sőt az albérlet is jó üzletnek számított, a szegények csekélyke jövedelmét viszont alaposan megcsapolta. Emiatt nagy nyomor és zsúfoltság volt, főleg a külvárosokban. A kiadó lakásokról a kapukra kiragasztott cédulákról lehetett tudomást szerezni. A bért negyedévenként, az úgynevezett "lakbérnegyedek" idején (február 2 - Gyertyaszentelő, április 24 - Szent György, július 25 - Szent Jakab, szeptember 29 - Szent Mihály) kellett fizetni. A tömeges költözködés lakbérnegyed idején később is az utcaképhez tartozott. Vasárnapi Újság, 1908. A negyvenes évek közepén megszaporodtak az újságokban a lakáshiányra, illetve az irreálisan drága lakbérekre vonatkozó panaszok, külvárosi nyomortanyákról, hajléktalanok tömegéről szóló tudósítások. A Jelenkor című lap újságírója 1847 februárjában így számolt be nyomasztó tapasztalatairól: "Néhány nap előtt egy József-külvárosi házban levén dolgunk, véletlenül szomorú ínség szemtanúi valánk. Egy kis szobában, melyért fél konyhával száz váltóforintnyi szálláspénz fizettetik évenkint, három szegény családot találtunk egymásra zsúfolva. Egy favágót 6 kisgyermekkel, ki rongyos vackában betegen feküdt, s feleségét néhány nap előtt temette el; egy vízhordót feleségével s négy apró gyermekkel és egy kofát két gyermekkel, kinél rendesen négy vagy öt szolgálat nélküli nőcseléd szokott tartózkodni." A hatósági ember "megnyugtatta" az újságírót, hogy a legutóbbi összeírás során "igen sok apró szobát, pincét s istállót találtak, mikben még több szegény ember volt egymásra halmozva, kik egyenként a szálláspénzt megfizetni nem bírnák. Lakásviszonyaik nyomorúságos volta váltotta ki sokszor a kézműveslegények és az inasok lázongását is. Ilyenkor elpanaszolták, hogy gazdájuknál a földön alszanak, ezért sokan felfáznak, tüdőgyulladást kapnak, reumatikus fájdalmaktól szenvednek. A munkáslakás-építés úttörője a fővárosban az óbudai hajógyár volt, amely kis lakótelepet és külön kórházat épített dolgozóinak. Szinte minden társadalmi réteg számára a lakbér jelentette a családi költségvetés legnagyobb kiadását. A nyolc-tíz szobás lakásokért 1200-2500 ezüstforintot fizettek - többnyire arisztokrata - bérlőik. A tisztes polgári igényekhez mért lakás 300 forint körül kezdődött. Az udvari és a külvárosi lakások természetesen olcsóbbak voltak. 1845-ben egy nyomorúságos szobáért, közös konyhával, évi 40-60 forintot kértek. Viszonyításul: a József Ipar-tnodába évi 1000, egy városi iskolába 300 forintért kerestek tanítót. Egy kőműves vagy ácsmester napi bére 1 forint volt. A mészároslegények évi 80-240 forintra számíthattak. A lakások biztonsági és egészségügyi minimumát az 1838-as árvíz után kiadott Közönséges Építési Rendszabás határozta meg. E szerint az árvíz után már csak kőből és téglából lehetett lakóházat építeni. (Korábban a külvárosokban főleg vályogot használtak építőanyagként.) A legkisebb lakásnak is legalább egy szobából, egy kamrából és egy konyhából kellett állnia. Nem volt szabad lakást építeni sem a föld szintje alatt, sem a padlásokon. Noha bevezették a "lakhatási engedély" kötelezettségét is, a valóság más volt, mint a rendeletek világa. A lakáshiány az egész 19. századot jellemezte, és a korszak egyik legmarkánsabb jelensége maradt. A RoMÓ-ház, az Orczy-ház a Király utca és a városfal sarka mellett a legnagyobb bérházak közé tartozott. A kiegyezést követően hatalmas fejlődésnek indult az ország. Különösen a főváros növekedett dinamikusan a lakosság tekintetében. Ahogy gyarapodott a betelepülők száma, úgy terjeszkedett Budapest, és nemcsak horizontálisan, hanem függőlegesen is. Az 1880-as években igazi építési láz vetette kezdetét, amelynek a magasba emelkedő házak lettek a szimbólumai. Amikor a városban sétálunk, ma is könnyen felismerhetőek a legalább százéves épületek, amelyekben dédszüleink laktak. Az udvart körbezáró körfolyosó, a kovácsoltvas korlátok, az ódon szerkezetű liftet záró, elhúzható rács, a csempézett falak a lépcső mentén mind-mind a régi korokból üzennek. Néhány helyen még látható az udvaron álló kút talapzatának a maradványa is. A kiegyezés és az első világháború közötti néhány békés évtized a hazai polgárság fejlődésének időszaka volt, amelynek szimbólumai azok a bérházak, amik ez idő alatt épültek fel. A bérház volt az egyik legjobb és legbiztonságosabb befektetés, ezért nem csoda, hogy számuk gomba módra szaporodott. A befektetők a 20. század elejéig hatalmas telkeken építkeztek, s közöttük nemcsak dúsgazdag magyar családok, hanem bankok, egyletek, de még egyházak is voltak. Budapest már akkor is körzetekre oszlott, voltak kiemelt területei és olcsóbb részei. A belvárosban és a Lipótvárosban, valamint a sugárutak mentén a gazdagok, a bankvezérek építkeztek, és természetesen a pénzes bérlők részére építették a házakat. A Terézvárosban, Józsefvárosban és a Ferencvárosban a tőkeerős iparos réteg, a sikeres kereskedők építkeztek. A vevőkörük is ehhez igazodott. Egyfajta társadalmi megoszlás tükröződött a fővárosban. Míg az elegáns környéken lévő házakban nem volt ritka a 7-8 szobás lakás, addig a kispolgári lakások rendszerint egy-két szobával rendelkeztek. Természetesen ez utóbbiból volt sokkal több. A kispolgári házakban is lakott egy külön „kaszt”. A módosabbaknak az utcafrontra nézett a lakásuk és jellemzően az első-második emelten laktak. Részükre nagyobb alapterületű szobákat, s azokból többet is építettek. A társadalmi rangtól függetlenül a házaknak voltak közös vonásai. Az egyik a belső gang volt, a másik a függő folyosó. Ez azért volt közös koncepció, hogy valami fény érje a lakásokat. Ugyancsak azonos volt a szobák elrendezése, amelyek egymásból nyíltak, s ez akadálya volt a teljes elkülönülésnek. A belső udvar kiépítettsége, a körfolyosók és a hatalmas ablakok által sugallt fényesség a polgári lakások jellegzetessége volt. Fontos megemlíteni, hogy a bérházak első nemzedékéből hiányoztak olyan szolgáltatások, amelyek nélkül ma már egyetlen lakás sem épülhetne meg. Mivel a fővárosban csak az 1880-as évek közepére állt össze a csatornarendszer, nem volt a lakásokban folyóvíz. A belső udvaron ezért mindig volt egy kút, amelyből a főzéshez és a fürdéshez kellő vizet lehetett kinyerni. Ezek fúrt kutak voltak, mivel a Duna vize túl szennyezett volt már akkor is. Ennek megfelelően még a gazdagok is a kútból felvitt és felforralt vízben mosdottak. Az illemhellyel sem volt másként, közös latrinára járt a ház. Ezeknek a sorát a cselédlépcső mellett helyezték el. A lakások kifűtése sem volt egyszerű dolog. A hatalmas és nagy belterekben csupán szenes kályha volt, s annak kellett a meleget biztosítani. Rengeteg szenet égettek ezek a házak, de a tüzelés ellenére nem lehetett minden helyiséget melegen tartani. Általában az ebédlőt és a nappalit, valamint a hálószobákat fűtötték, de a hálószobákban csak lefekvés előtt gyújtottak be. A hideg ellen nagy és vastag függönyökkel védekeztek, az év jelentős részében csak a gázlámpák vagy a petróleumlámpák világítottak. A nagy csillárokat csak ünnepkor gyújtották meg. A helyiségeknek elvileg ugyanaz volt a funkciója, mint manapság, de nem minden szobában folyt úgy az élet, ahogy napjainkban. A gyerekszoba csak éjszakára fogadta be a csemetéket, napközben a borongós fényviszonyokat nyújtó alkóvban játszhattak és tanulhattak. A felnőttek hálószobája követett egyfajta koncepciót. Az elrendezés minden családnál ugyanaz volt. A házaspár két egymás mellé tolt ágya mellett éjjeliszekrények álltak, szemben az ággyal egy robosztus kétajtós szekrény próbált mindent elnyelni. A szalon vagy a nappali volt az a helyiség, ahol a vendégeket fogadták. Ezt a területet a ház asszonya igyekezett a lehető legpuccosabban berendezni, hiszen adni kellett a látszatra. A falat selyemtapéta takarta és az értékes bútorok, valamint a hivalkodásra kirakott dísztárgyak is itt lettek elhelyezve egy vitrinben. A nagy szalonok sarkában elhelyeztek egy zongorát, míg a vendégsereg díszesen kárpitozott fotelokban, karosszékekben foglalhatott helyett. A konyha a cselédség központi területe volt, ahol a ház asszonya parancsnokolt. Mielőtt megjelentek volna a gáztűzhelyek, addig fa és szén tüzelésű sparhelteken főztek. Amíg a konyhában gőz és ételszag terjengett, addig a dolgozószobában a szivarfüst lebegett a levegőben. A lakásoknak nem volt egységes stílusuk. A szobák hamar tele lettek különféle bútorokkal, amelyek nem harmonizáltak egymással. Az öreg szülőktől megörökölt darabok mellett állhatott egy biedermeier asztalka, a szoba másik oldalán egy modernebb vitrin, de ezekhez még társulhatott egy nehéz tömörfa szekrény is, megbontva az egyensúlyt. A nagypolgári lakások takarítása természetesen a cselédség feladata volt, akik egy külön cselédbejárón közlekedtek, s a napjuk a takarítással és egyéb házi munkákkal telt. Az 1930-as évekre a fent jellemzett polgári és nagypolgári lakások teljesen kimentek a divatból, nem épültek függőfolyosós házak. A modern lakások már azt az igényt elégítették ki, amelyben a magánélet nyugalma volt a fő szempont. A családok el tudtak szeparálódni egymástól. A lakások mérete is csökkent, s nem épültek 7-8 szobás óriáslakások. A régi polgári lakásokat a háborút követő nagy ingatlan ínségben több részre vágták, hogy az újjáépítésre a fővárosba áradók valahol lakni tudjanak. A feldarabolás nyomai a mai napig fellelhetők a különös alakú lakásokban, ahol gyakran találkozni olyan helyiséggel, amelynek nincs igazi funkciója, egyfajta holt tér, ami persze korábban egy komplex helyiséghez tartozott. A 19. század végének nem rég (1873) egyesített magyar fővárosa, hasonlóan az észak-amerikai, nyugat-európai nagyvárosokhoz, mágnesként vonzotta magához az új munkaerőt, közöttük nagy számban egyedülállókat (munkásokat, középosztályiakat egyaránt). A hirtelen megnőtt népességen belül, a tartósan egyedül élő középosztálybeli férfi „szinglikről” az általánosabb történeti statisztikai adatok elemzése mellett garzonlakás-hirdetések és garzonlakás-alaprajzok nyújtotta információk alapján alkothatunk pontosabb képet. A statisztikákban láthatóan/érzékelhetően kimutatható fővárosi női egyedülállók ekkor még nem jelenhettek meg önálló főbérlőkként (lakást-keresőkként). Az 1891-es népszámlálás adatait áttekintve egyértelmű, hogy a vidéki és a városi népesség családi viszonyai között markáns különbségeket lehetett kimutatni. A vidéki lakosság, a 27 törvényhatósági-jogú város, amelynek lakói egyfajta átmeneti zónát képeztek a vidék és Budapest között, végül a skála túloldalán a főváros viszonyai markánsan különböztek. Általánosságban Budapestre jellemző a házasodás teljes elmulasztásának (viszonylag) magas aránya és a házasságkötések halasztása. Az 1881-es népességösszeírás szerint a 26 és 30 év közötti vidéki férfiak gyenge 1/5 része volt nőtlen, míg a törvényhatósági városokban erős 1/3 részt, Budapesten 53% -ot tett ki az arányuk. A 26 és 30 év közötti nők között vidéken 10% alatt míg Budapesten 38% felett volt a hajadonok aránya. A korabeli, budapesti garzonotthonokról, az egyedülálló városi férfiakat megszólító, komplett otthon igényüket kielégítő - lakást, étkezést, takarítást, bútorokat reklámozó - sokféle hirdetési szöveg nyújt értékes információkat. Az első garzonlakást ajánló hirdetések közé tartozott az 1872 decemberében a Vadász- és Versenylapban megjelent 2 utcai szobából (kilátással a Váci utcára) és egy előszobából álló garcon-szállás ajánlat évi 500 Ft bérért, a mai Párizsi utca 2., a korabeli Váczi utca 5. szám alatt álló, Ypsilanti-féle házban. A garzonlakást kereső és ajánló hirdetések nagyobb számban az 1890-es évek elejétől láttak napvilágot a fővárosi lapokban. A hirdetésekben „előkelő helyen”, a „Belvárosban” címkékkel vagy valóban a város magas presztízsű, gyakran belvárosi utcáiban (Váczi utca, Kristóf tér, Fürdő utca, Erzsébet tér, körutak: Erzsébet körút, Múzeum körút, József körút; Régiposta utca, Károlyi utca, Szentkirályi utca, Andrássy út) hirdették a garzonlakásokat. A belvárosi, előkelő garzonok képe valószínűleg a korabeli szélesebb közvélemény, a városlakók fejében is élhetett, hiszen 1896 novemberében egy olyan „notórius tolvajbandát” is lefülelt a rendőrség, akik „előkelőbb garzonlakásokat szemeltek ki működésük színteréül”, többek között a József körúton, a Váci körúton, a Sas utcában, az Egyetem utcában. Schwimmer Bernát huszonkét éves, „helynélküli csavargó”, bátyja Schwimmer Manó huszonhat éves házaló és a „jeles testvérpár anyja” Schwimmer Jánosné Marmorstein Jetti ötvenkilenc éves gesztenyesütőnő mintegy harminc lopást követtek el 3000 forint értékben a kiszemelt áldozatok (például dr. A garzonlakás hirdetésekben a bérházak, lakóházak neveit is gyakran megadták, például Zion Palota az Erzsébet körúton, Ypsilanti-féle ház a Váczi utcában, Tüköry Palota, Gróf Károlyi Palota a Zöldfa utcában (Zöldfa utca 10, később Veress Pálné utca 10. alatt). A kevésbé előkelőnek számító címek esetében, mint egy a Népszínház utca közelében meghirdetetett garzonlakásnál, az előnytelen elhelyezkedést a bérház magas társadalmi presztízsű lakójának említésével igyekeztek ellensúlyozni: „oly házban melyben 20 év óta orvos lakott” megjegyzéssel. A garzonokat kínáló hirdetési szövegekben a konyha tere alig szerepelt, nyolc esetben említettek lakásokhoz tartozó fürdőszobát, háromszor fürdőszoba használatot a hirdetők. A garzonok konyha nélkülisége, ha nem is mindegyik korabeli garzonnál, de a század végének, fordulójának garzonjainál már bizonyosan megfogalmazódott. Kimondottan konyha nélküli, fürdőszobás garzonlakások a századfordulós Budapesten átadott új bérházakban már bizonyosan épültek. Erre példát találhatunk az 1895 tavaszán a „Zion“ Egylet Erzsébet körút 26./Kertész utca 27. szám alatt bérpalotájában meghirdetett garzonlakásai esetében is, a fennmaradt épület és lakásalaprajzok elemzésével. A hirdetési szövegből nem derül ki a bérlemény mérete, ára, felszereltsége, ahogy az sem egyértelmű, hogy garzonlakást vagy garzonszobát kínáltak-e. Az alaprajzok alapján rekonstruálható, hogy a hirdetés megjelenése előtti évben átadott bérházban, a III. és IV. emeleten egy-egy 2 szobás (utcai, Erzsébet körútra néző szobákkal rendelkező) garzonlakást alakítottak ki. A garzonlakás hirdetések között gyakran felbukkantak olyan ajánlatok, ahol a bérbe adandó térnek többféle használati módja is lehetett, például a Budapesti Hírlap hirdetési rovatában 1885 nyarán „irodának, műhelynek”, míg ugyanitt hat évvel később „üzlethelyiségnek, irodának, orvosnak ” is alkalmas kiadó garzonokat hirdettek. Számos szövegben megadták a kívánatos bérlők körét is, akik szinte mindig „finom es intelligens urak” voltak (egyetlen hirdetés esetében szerepelt a garcon úr mellett a „gyermek nélküli házaspár”, mint lehetséges lakó), időnként (a garzon helye szerint váltakozva), a Klinikák közelében lehetőleg orvosok, a Belvárosban képviselők, ügyvédek, orvosok. Több garzon hirdetésnél is előfordult, hogy ugyanazt a bérleményt garzonlakásként és szobaként is, vagy egy kicsit homályos megfogalmazásban egyszerre mindkettőként meghirdették. Ezeknek a szövegeknek a varázsszavai a „különbejárattal”, vagy „felmenet külön lépcsőházból” voltak. A szobabérlet és a kislakásbérlet közötti átmeneti zónában meghúzódó nagyobb lakásokból leválasztható (leválasztva, szeparáltan használt) garzonra egy a Szentkirályi utca 6. „Kényelmes garcon-lakás, két egymásba nyíló, a lépcsőházból külön, külön bejáratú elegáns, bútorozott szoba, esetleg finom ellátással, gyermektelen családnál, egy vagy két intelligens úr részére, klinika és technika közelében, egyenként is kiadandó. Szentkirályi ucza 6. I. emelet 11.". A Szentkirályi utca 6., a hirdetésben szereplő feltételek alapján újonnan elkészült, 1897-ben épített háromemeletes bérház volt, két udvarral, két lépcsőházzal. Az építtető Hulitius János és neje, az építőmester Jahn József voltak. A hirdetésben szereplő feltételeknek az I. emeleti terven három lakás felelt meg, ezekben ekkoriban 3 szoba, konyha, előszoba, kamra, closet volt található. Mindhárom lakás olyan kialakítású, hogy az egyik végében egy szobát, mellette a konyhát, előszobát, kamrát, wc-t helyeztek el, míg a kiszolgáló helyiségek túlsó oldalán, a hátsó udvari lépcsőház folyosójáról külön is megközelíthető két egymásból nyíló szobát alakítottak ki. A hirdetésben szereplő gyermektelen család ezt a külön nyíló két szobát igyekezett 1 vagy 2 garzon úrnak szobaként vagy önálló garzonlakásként kiadni. Fürdőszoba ehhez a lakáshoz nem, csak az utcai 4-6 szobás nagylakásokhoz tartozott. Az épületet 1934-ben, az akkori tulajdonosai modernizálták, illetve a hátsó udvari lakásokat több kisebbre szabták át és fürdőszobákat alakítottak ki bennük. Ekkor a hirdetéshez elemzett három darab háromszobás lakást felosztották, gyakorlatilag követve a már fél évszázaddal korábban kialakult használati módot, egyikből két garzon lett (a harmadik szobát már korábban az utcai 6 szobás lakáshoz csatolták hetedik szobának). A 19. század végének budapesti garzon árairól információval szolgál néhány hirdetés (a szövegekben csak ritkán adták meg az árat), például 1872-ben a váci utcai Ypsilanti házban 500 Ft-os évi lakbért kértek a két utcai szobás, előszobás garzon-szállásért, 1899-ben a Régiposta utca 10. alatt 300 Ft-ot, a Váci utcában 260 Ft-ot kellett fizetni a háromszobás garzonokért, míg a Nyugati pályaudvar közelében 180 Ft-ért hirdették az egyszobás, udvari garzon otthont. A századvégi budapesti szoba- és garzon árakról, illetve a „szobaurak” és garzonlakók társadalmáról egy 1881-ben a Pesti Hírlapban megjelent írásból kaphatunk pontosabb képet. A szerző szerint ekkoriban havi 20-25, azaz évi 300 forintért lehetett „külön bejáratú” hónapos szobát kapni a fővárosban, amelynek bére már megegyezett egy kétszobás garzonlakásért elkért összeggel. A cikk végigvette a korabeli fővárosi hónapos szobák és a garzonok lakóinak ugyanabba a halmazba tartozó társadalmát: a néhány évig tanuló jómódú fiatal urak mellett ide tartozott „ a számtalan fiatal kezdő orvos és ügyvéd, a sok különböző hivatalnok, az ezer meg ezer állam-, miniszteri, vasúti és városi tisztviselő, a bankok, malmok, részvénytársulatok és nagyobb kereskedői cégek alkalmazottjai…” Ezek az egyedülálló szobaurak a cikkszerző szerint évi 1000-1200, lakpénzzel együtt akár 2000 Forintot is kerestek, amiből önálló garzonlakást is bérelhettek volna, ha a „nemnősülés mániája” helyett egy kicsit takarékoskodtak volna. Érdemes azért a Pesti Hírlap cikkírójának következtetéseit némi kritikával kezelni. A tömegesen, könnyen megkeresett 1000-1200 vagy 2000 forintos évi fizetések korántsem feleltek meg a korabeli valóságnak. Az egyedülálló értelmiségi, pályakezdő fővárosi garzon urakat valószínűleg nem csak szerény keresetük akadályozta a megfelelő garzonlakér kibérlésében: a korabeli garzont közvetítő ügynököket kereső újsághirdetések, arra engednek következtetni, hogy a garzonlakások a korabeli bérlakások piacán hiánycikknek számíthatak. Néhány szálloda is kínált garzon urak számára hónapos szobákat és garzonlakásokat a korszakban. 1897-ben a Murányi utcai Stefánia Szálloda és a Nádor utcai Európa Szálloda is hirdetett „hónapos szobákat, garcon-lakásokat” kiadásra, „havonkénti fizetésre”. Előbbinél a hónapos szobákat meglehetősen olcsó, havi 6 és 30 Ft (évre számítva 72-360 Ft) közötti lakbérért adták. Garzonférfiaknak kínáltak (és garzonok kerestek is) „jobb magánháznál”, „gyermektelen házaspárnál” kostot (sokszor a vallás megemlítésével). Temérdek hirdetésben ajánlkoztak özvegyek, „idősebb úrinők”, „uradalmi tisztek özvegyei” háztartásvezetésre, takarításra, „garzon-lakás gondozására”, időnként garzon férfiak is kerestek özvegyeket, gyermektelen házaspárokat háztartásvezetésre lakhatásért, díjazásért cserébe. Más hirdetésekben garzonférfiak kerestek lakó-, bérlőtársat 2 szobás garzonotthon kibérléséhez. „Lakó társul egy elegánsan berendezett garcon lakáshoz, mely 2 nagyszobából fürdőszobából, veranda és kertből áll egy szolid úr, lehetőleg nem dohányzó kerestetik. Megtekinthető II. Hunfalvy utcza 8. I. em. A garzonoknak szóló hirdetések közül a „jutányos árú, alig használt” garzon bútor ajánlatok sem hiányoztak (lényegesen ritkábban, de kerestek is ilyen bútorokat), leggyakrabban „garcon lakás teljes berendezését”, időnként „garcon szobabútort”,” garcon hálót” is hirdetve. Új garzonbútorok hirdetései is szerepeltek a századvégi fővárosi lapok oldalain, mint például a Pesti és Budapesti Hírlapban is rendszeresen hirdető Juhász Sándor ajánlata 1897-ből, aki a József körút közelében (Práter utca 38. A hirdetések, a megvizsgált alaprajzok és az elemzett cikkek alapján látható, hogy a 19. század végi Budapesten már készültek új bérházakban kimondottan egyedülállók számára kialakított garzonlakások, miközben a szobabérlet és az önálló lakásbérlet közötti mezőben lebegő, nagyobb lakásokból leválasztott vagy leválasztás nélkül csak önálló garzonlakásnak minősített, külön bejárási lehetőséggel, a háziaktól, szándék szerint, szeparáltan használt otthonok is jelen voltak a bérlakás és szobakiadás piacain. Mazsu János 20. század eleji (zömében fővárosi) értelmiségi, ezen belül, egyedülállós háztartásokat vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a nőtlen háztartások zöme ekkor „eladósodott, hónapos szobában lakó, családalapításra csak kevés reményű” tisztviselőkből állhatott. Az egyik ilyen nyom, a Vadász és Versenylap 1878. május 8-i számában egy, a Kincsem versenyló tulajdonosának Blaskovich Ernő földbirtokosnak, a Reáltanoda utca 12. szám alatt frissen épített palotájáról, „kis garcon lakjának” bejárásáról beszámoló írás volt. A cikkírót Blaskovich - a lezárt földszinti lakosztályok kivételével - végigvezette pompás, új otthonán, amelyben „minden együtt van [...] mi a tulajdonos szívének és szemének a legkedvesebb: Son Ange, son cheval et son chien.” A szöveg zárómondata (magyarul: Angyala, lova és kutyája.) a magányos főúrnak építettet garzonpalotáról szóló cikkben a kortársaknak szóló kikacsintás volt, hiszen Blaskovich ugyan igen rövid „építési programot” adott a művezető építész és kivitelező Bukovics Gyulának (miszerint „építtessék […] egy magányos főúr és sportsman számára, egy, minden megfelelő kényelemmel berendezett lakás, s e mellett az istállóra különös figyelem fordítandó.”), de korántsem csak magának, lovának és kutyájának, hanem szerelmének, élettársának, „házvezetőnőjének” Szabó Karolina egykori színésznőnek is építtette a palotát. A publikált alaprajzok és az újságíró beszámolója alapján tudjuk, hogy Blaskovich palotájába belépve, a hosszú bejárati folyosó után az udvart „csinos svájczi modorban épült istálló, kocsiszín, paripa és eb-ólak foglalták el”, míg az épület utcai frontján, a díszes márvánnyal díszített főlépcső előtt Szabó Karolina két szobás (utcára néző) lakrésze helyezkedett el, a hozzá tartozó cselédszobával, kis konyhával, árnyékszékkel és az egyik szobából egy vakszobán keresztül a fenti nagyobb lakásba vezető kis, belső csigalépcsővel. Az I. emeleten az udvari front szintén a lovakról szólt, a lovasszobával, az üveggel fedett belső udvarral, „téli virágházzal”, amelyen keresztül kilátás nyílt az istállókra. Blaskovich Ernő négyszobás lakosztályából három (a földszinti csigalépcsőn és a fürdőszobán áthaladva is megközelíthető hálószoba, mellette egy terem és egy írószoba) a Reáltanoda utcára nézett, az ebédlő pedig a belső udvarra, istállókra. A tulajdonos lakrészéhez tartozott még a komornyik szobája és egy kis kávé-konyha. Az előkelő, gazdag fővárosi egyedülállók elitjének korabeli lakhatására nem Blaskovich Ernő garzonpalotája az egyetlen példa. 1895-ben az Országos Casino is szükségesnek érezte, hogy „az angol mintát követve” új, belvárosi, fényűző épületének a harmadik emeletén kaszinótagjai számára „garszonlakásokat” alakítson ki. Az épület fennmaradt alaprajzai szerint, a kaszinó épületén belül két belső lépcső/lépcsőház vezetett fel a III. emeletre, ahonnét átjárókon és külső folyosókon keresztül lehetett megközelíteni a bérbe vehető öt lakást. A kaszinótagok egy négyszobás, három háromszobás (előszobával, fürdővel, konyhával, kamrával, cselédszobával), és egy 4+2 szoba- fürdőszobás lakás közül választhattak. A garzonlakók életéről Bognár János József, a mindig „diszkrét” komornyik 1927-es visszaemlékezéséből is csak annyit tudhatunk meg, hogy a kaszinó nyitását követő évben elkezdett átrendezésnek áldozatul esett az egyik III. emeleti lakás. Az áttekintett lakáshirdetések és lakás alaprajzok nyújtotta információk alapján azonban látszik, hogy a fővárosi középosztályi egyedülállók önálló lakhatáshoz jutottak. A "polgári lakás" kifejezés a régi belvárosi körfolyosós bérházakban található otthonokat jelöli. Ezek az ingatlanok gyakran eredeti állapotukban őriznek olyan jellemzőket, mint az utcára néző hatalmas ablakok, tágas, egybenyíló szobák, valamint a jellegzetes nagy belmagasság és a dupla szárnyas fehér ajtók, melyeket régi arany kilincsek díszítenek. A belső terek a századok alatt azonban megváltoztak, a tulajdonosok váltakozásával sok lakás elrendezése és kinézete is átalakult, hol szobákat nyitottak egybe, hol pedig szétválasztottak. A belső gangos körfolyosós elrendezésű házakat ma is használjuk, s az épületek újrafogalmazása a felújítások során messze nem feledkezik meg erről az örökségről. A polgári lakások története összetett: a kiegyezés utáni időszakban a város dinamikus növekedése, a belső terek társadalmi rétegzettsége, a garzonlakások és a szobakiadások különböző formái mind részei voltak a főváros életének. A 20. század elejére a családi és sokszobás lakások helyét fokozatosan átvették a modernebb, kisebb és funkcionalitásra koncentráló otthonok. A felújítások során a régi elemek megőrzése és a mai igények szerinti átalakítás egyaránt megjelenik, gazdagítva a városi lakóházak történetét. A belvárosi gangos lakóházak például ma is meghatároznak egy jellegzetes budapesti hangulatot, amely összefonódik a város történetével és identitásával. A régi polgári lakások többek között a földszinti boltokkal, az első emeleten a tulajdonosokkal, a körfolyosókon át világító közlekedéssel és a belső terek fényével alkották meg a város kipróbált és szeretett arculatát. A korszakok változásával a lakások funkciói, méretei és elrendezései folyamatosan alakultak, de a belső fény és a körfolyosók maradtak a budapesti polgári házak egyik legfontosabb jegyei.
Felújított garzonlakás a Jereván lakótelepen
A történet főbb helyszínei és példái
A XIX. századi Pesten az Orczy-ház a városfalon kívüli legnagyobb bérház volt, amely a nagypolgárság luxusát tükrözte. A büszke, 48 lakásos Orczy-ház, a korabeli gazdag családok lakóhelye, a belső elrendezés és a körfolyosók jellegzetességeit hordozta. A Reformkori Pesten a csúcspontokra érkező bérház-építkezések a belvárosban és a Lipótvárosban sorjáztak, ahol a bankárok és a nagykereskedők luxus lakásai jöttek létre. A Belvárosban gyakran 7-8 szobás lakások léteztek, míg a külvárosi és kispolgári házakban a lakások inkább 1-2 szobásak voltak. A garzonlakások fontos szerepet játszottak a fiatal értelmiség és a pályakezdő szakmák képviselőinek lakhatásában, hiszen az önálló lakhatás megteremtéséhez gyakran ez volt a leggyorsabb út. A hirdetésekben gyakran az volt a kívánt lakóközönség: "finom es intelligens urak", orvosok és jogászok, akik klinikák és intézmények közelében kerestek otthonokat. A garzon- és szobahirdetések adatai lehetővé teszik az akkori társadalmi rétegzettség és gazdasági viszonyok rekonstruálását. A korszak végén a garzonlakások és a kis lakások átalakítása és megosztása a háború előtt már a konstrukció része volt, a nagy belmagasságú terek pedig új funkciókat kaptak, például galériákat és loft-szerű megoldásokat.
tags: #budapesti #polgari #haz