A Szír Istennő vallása és kultusza
A Szír Istennő (latinul De Dea Syria, ógörögül Περὶ τῆς Συρίης Θεοῦ) egy görög nyelvű értekezés a Kr. u. 2. századból, amely a szíriai Hierapolisz Bambyx (ma Manbij) templomában gyakorolt vallási kultuszokat írja le. Az értekezés a vallásosságot fallikus jellegűnek írja le, ahol a követők kis fa és bronz férfi figurákat ajánlottak fel. A templom előtt hatalmas falluszok is álltak obeliszkekhez hasonlóan, amelyeket évente egyszer ünnepélyesen megmásztak és feldíszítettek.
A templom körzetében kasztrálás és rituális szex is történt, valamint egy bonyolult rituálé kapcsolódott a városba való belépéshez és a szentély első látogatásához, helyi vezetők kíséretében. Az értekezés a templom fizikai leírását is tartalmazza. Jón stílusú volt, aranyozott ajtókkal és tetővel, valamint sok aranyozott díszítéssel. Belül egy szent kamra volt, ahová csak papok léphettek be. Itt aranyból készült istenasszony és isten szobrok voltak, az istenasszony szobra gazdagabban volt díszítve drágakövekkel és egyéb ékszerekkel. Köztük egy aranyozott xoanon állt, amelyet úgy tűnik, hogy szent körmenetekben kívülre vittek. Más gazdag bútorokat is leírnak. Elöl egy nagy bronz oltár állt, amelyet szobrok vettek körül, az előudvarban pedig számos szent állat és madár (de disznó nem) élt, amelyeket áldozatul használtak. Mintegy háromszáz pap szolgált a szentélyben, és számos kisebb kiszolgáló is volt.
A Szír Istennő (feliratokon Suria dea, CIL VII 399. 758), η Συρια ϑεος; egyike azoknak az ókori istenségeknek, melyek Keletről úgy látszik a parthus hadjáratok alkalmával kerültek Romába. Azért nevezték syriai istenasszonynak, mert legnevezetesebb szentélye Hierapolisban volt, nem messze az Euphratestől és Mesopotamia határától.
Az ókori népeknél különböző neveken fordul elő, melyek az istenasszony lényegének meghatározása dolgában sok zavarra és félreértésre adtak alkalmat. Azt már az ókoriak is tudták, hogy ezt az istenasszonyt a syrus föld népe Atargatisnak nevezte, a görögöknél pedig Derceto, vagy Dercetis néven szerepelt.
Atargatis nem egyéb mint phoeniciai Astarte syriai alakja összeolvasztva egy másik istenséggel. Ezt a körülményt neve is mutatja, mely két részre bontható. Az első rész nem más, mint a himjari Attar vagy Attor isten nevének elváltozott (aramaeus) alakja, a második rész összetett palmyrai személynevekben annyit jelent, mint «kedvező idő» (personificálva). Tudjuk azt, hogy Ascalonban Dercetiót tisztelték, már pedig Herodotus is úgy jellemzi az ascaloni szentélyt, mint a mely ουρανιη ’Αϕροδιτη-nek (Astarténak) legrégibb szentélye.
A görög és római íróknál Atargatis úgy jelenik meg mint hal-istenség. Benne tisztelték a víznek mindent előhozó és termékenyítő, minden csirát nedvből fejlesztő hatását. Ebből a felfogásból nemkülönben a sémi népek idevágó felfogásából támadtak a görögöknél azok a mythusok, melyek Aphroditének a tenger habjából való születését adják elő.
Macrobius szerint az assyriaiaknál és syrusoknál Atargatis a mindent szülő földet jelenti. Oroszlánon ülve feje körül fénykoszorúval ábrázolták. A nyugati népek azonban Atargatis Dercetóra vonatkozó tudomásukat nem autopsiából, hanem elsősorban Ctesiasból merítették. Őt használta forrásul Diodorus Siculus is, a ki összefüggésbe hozta Semiramisszal, kinek történetét szintén Ctesiasból vette. Szerinte Aphrodite, a ki Dercetónak rosszat akart, rászabta, hogy szeressen bele egy szép ifjuba, a ki az áldozók között volt. Ennek a szerelemnek gyümölcse lett Semiramus.
Állítólag ő alapította a hieraopolisi (bambycei) szentélyt is, melynek cultusáról a legrészletesebben Lucianus emlékezik meg a syrus istenasszonyról írott ismeretes művében. A szentély virágzását a Seleucidáknak köszönhette, még pedig elsősorban a szép Stratonice királyasszonynak, a ki pompás épületekkel díszítette, melyben nagyszámú papok és heréltek fogadták az odasereglő híveket és kíváncsiakat.
Időközben az istenasszonynak régi nemzeti felfogása is kevésbbé következetes lett, és annyira kitágult, hogy templomában a legkülönbözőbb istenségek, sőt hősök is bejutottak. Meggyőz erről a szentélynek rövidre fogott leirása.
A templom bejáratánál két óriási phallus ágaskodott, melyeket állítólag maga Bacchus ajándékozott, bent a templomban a Juppiter és Juno aranyozott szobra között Semiramis képe trónolt. A templomnak valamely más részében a napisten trónja és Apollónak körszakállú képe, odább Atlas, Hermes, Helena, Hecuba és Paris szobrai látszottak, de különösen Combabusé, ki a szentély heréltjeinek eszményképe és állítólag Nagy Sándor, Strationice és Sardanapal kedvese volt.
A templom közelében nagy kiterjedésű park volt, szentelt állatokkal, mégpedig szelídekkel és ragadozókkal vegyest, voltak ott ökrök, lovak, sasok, medvék, oroszlánok; az egész telepen több mint 300 pap, talpig fehérben, fejökön a lángot jelképező hegyes söveggel, folytonos tevékenységben, hol áldozati állatokat vágtak le, hol italáldozatokat öntöttek, hol a ritualis tűzre ügyeltek. Azonkívül szere-száma se volt a fuvolásoknak, tánczosoknak és tánczosnőknek, a kik részt vettek a mindennapi áldozatban, és különösen a félévi nagy körmenetekben.
Ezeknek a körmeneteknek czélpontja egy nagy szent tó (nyilván az ascaloni tónak mása); ide zarándokoltak az istenasszony hívei hideg ősszel és kora tavasszal. A sok áldozati állatot, drágaságot és illatszert először bemutatták, körülhordozták, majd fölavatták, aztán máglyára tették és megégették.
A főfő szerepet a heréltek játszották, a kik, a mai üvöltő dervisekre emlékeztető módon tánczoltak, őrjöngtek, magukat és egymást megvérezték, taszigálták, sőt az ifjabbakat kiherélték. Mindez zajos muzsika hangjai mellett és bizonyos ritualis énekek kíséretében történt.
A körmenetek nagy néptömeget vonzottak egész Syriából, Arabiából, sőt az Euphrates tulsó partjáról és Cappadociából. Az Euphratesmenti lakosok különben is azt tartották, hogy az istenasszony hazája és szülőhelye az ő folyamuk, melyből a hagyomány szerint egyszer a halászok egy nagy tojást fogtak ki; ezt a partra tolták és ott egy galamb kiköltötte belőle a jótevő és kegyes istenasszonyt.
Epheszoszi Artemisz: Az „Anya” Istennő, akiről mindenki téved
De az istenasszony papjai nagyobb körben is bemutatták bálványukat, bejárták vele az egész Keletet és kóbor csapatokban elkalandoztak Görögországig, sőt Italiáig is, a hol falúról falúra vonulva példáját nyujtották az álszentséggel párosult léháskodásnak.
Ha a menet egy faluba ér, megáll a szamár, a ki a hátán az istenasszony képét hordozza, és a heréltek megkezdik tánczukat, fejüket jobbra balra hányva perdülnek saját tengelyük körül, éles késsel saját karjukba szurkálnak, és nyelvüket megvérzik de befejezésül aztán körüljárnak és egész alázattal koldulnak pénzt és élelmi szereket.
Ez a szokás Crassus ideje óta lett ismeretessé a római katonák előtt, a ki a parhtusok ellen viselt hadjáratában állítólag a syrus istenasszonytól kapta az első baljóslatú jelt. Ámde az istennőt előbb is ismerték italiai földön, különösen Siciliában, mert az ennai nagy rabszolgalázadás vezetője, Eunus, az istenasszony szenvedélyes profétájának csapott fel.
A hadseregbe tehát Syriából származó csapatok vezették be Atargatist; magába Romába a magántisztelet Nero császár idején jutott be, a nyilvános tisztelet Alexander Severus korában kezdődik, a ki a Tiberisen túl templomot emeltet az istennőnek és képét érmeire vereti. Ez a kép megegyezik annak a két oltárnak megfelelő szobordíszével, a melyek közül az egyik Juppiternek, a másik S.-deának volt szentelve, és az istenasszonyt két oroszlán között trónolva mutatta be, tehát ugyanúgy, a hogy Lucianus szerint a hierapolisi szentélyben tisztelték.
A keleti csapatoknak Nyugatra való helyezésével az istenasszony tisztelete jóformán az egész birodalomban elterjedt. Így például nyomaira akadunk Britanniában, Siciliában és Pannoniában, a hol Baltisszal (B. dia divina) együtt szerepel.
A köznépre sohasem gyakorolta azt a nagy hatást, a mit a földanya és Isis, noha papjaik erősen közeledtek egymáshoz, sőt közös papjaik is voltak. A tudományos irodalomban viszont az ókori kutatók hol ezzel hol azzal az istenalakkal azonosították; tudományos okoskodásaiknak hol annyi mint Hera vagy Aphrodite, hol Artemis, sőt Lucianus, midőn hierapolisi szentélyét leírja, talál benne vonásokat Athenából, Aphroditéből, Selenéből, sőt Nemesisből és a Moerákból is.
Ámde azért a Keletről hozott alapfelfogás nem változott, hiveinek ő mindvégig «mindenható és mindent teremtő istenség» (omnipotens et omniparens Dea Syria) maradt.
| Elem | Leírás |
|---|---|
| Név | Atargatis, Derceto, Dercetis, Suria dea |
| Eredet | Szíria, Hierapolisz Bambyx |
| Jellemzők | Hal-istenség, termékenység, földanya |
| Templom | Jón stílusú, aranyozott, fallikus szimbólumok |
| Papok | Mintegy 300 pap és kiszolgálók, heréltek |
| Rituálék | Felajánlások (férfi figurák), éves fallusz mászás, kasztrálás, rituális szex, körmenetek, áldozatok, táncok, öncsonkítás |
| Szentély | Nagy park szent állatokkal, szent tó |
tags: #dea #syria #epitesi #felirat