Az építmény formai bokor szalagja
A hajó egyik termének falát, a padlótól a mennyezetig tükör borítja. A tükröző felülettel szemben hatalmas kép függ. A vásznon egy sziklák által keretezett öböl látható. A szabálytalanul ívelő parton egy város emelkedik a magasba. Egy birodalom fővárosa, a gazdagság és pompa egyértelmű jelképe.
Tekintetem végigfut a várost övező dombokon. Miközben a sziklák erezetét és a lejtőket borító erdők árnyalatait tanulmányozom, lassan önmagamra találok. A környezet hatására döbbenek rá, hogy múltamból ismerem a várost. Épületeinek sajátosságait emlékeimben őrzöm. Számtalanszor jártam utcáin, élmények sokasága fűz üzleteihez. A feltárt kapcsolatok bizonyítják, hogy a formák és alakzatok egy hiteles valóság részleteit idézik. A látvány azért bizonyul átélhetőnek, mert közöm volt hozzá. Hiánytalanul őrzi a múlt értékeit, mindazokat a jellegzetességeket, amelyek meghatározták ifjúságomat. A képen látható színek és árnyalatok egykori egyéniségemre utalnak. A véletlen által alakított összhang azokat az értékeket sugallja, amelyeket olyan következetesen képviseltem akkoriban. Az a dolgom, hogy levonjam a megfelelő tanulságot, és tovább idézzem a jellemző sajátosságokat. A kiteljesedő valóság fokozatosan oldja fel az ellentmondások maradékát. Egyre kevésbé bizonyulnak zavaró tényezőnek. A látvány méltósága jelentősen növeli emlékeim hitelességét. Igaznak tűnik minden részlet. A múlthoz képest a jelen kontár másolat csupán, sivár utánzata az egykori eredetinek.
Csillogó kupolák magasodnak az ég felé, kovácsoltvas csigalépcsők vezetnek a paloták tornyaiba. Színes zászlók lengedeznek a szélben. A katedrális előtti téren hatalmas bronzszobor mutatja a helyes irányt az eltévedt vándoroknak. A falakból kidomborodó mohos kövek az örökkévalóságról tanúskodnak. A főutcán erkélyek és balkonok sorakoznak egymás mellett, kecsesen ívelő függőfolyosók kötik össze az épületeket, domború rácsozat óvja a hálószobák ablakait. Az emeleti szobákban könyvespolcok sorakoznak egymás mellett, ezekben a kötetekben van feljegyezve a világ tudása. Idegen nyelven íródtak a szövegek, ennek ellenére pontosan ismerem tartalmukat. Otthon érzem magam közöttük, az idők kezdete óta a barátaim. Tudom, hogy a könyvjelzőként szolgáló keskeny szalag mindig a megfelelő helyen nyitná ki a kötetet, ha fellapoznám.
Gondolataimba merülve tűnődöm. Valami azt sugallja, hogy forduljak meg, és a tükörben szemléljem a képet. Apró módosulásokat fedezek fel a vásznon. Átalakulnak a tornyok, változnak az épületek homlokzatai. Az egész kép alakul, egyedül az öböl körvonalai maradnak változatlanok. A tükrözött felületet figyelve döbbenek rá, hogy nem én jegyzem meg a formák árnyalatait, hanem azok idomulnak hangulatomhoz. A láthatatlan eszme határozza meg a látványt. Minden mozzanat tőlem függ, miattam hat jelképként a jelképek között.
Carl Jung – Ezt szinte soha nem mondtam ki… de most ki kell mondanom.
Észrevétlenül módosul a háttér is. Magas bástyafalak jelennek meg a környező dombokon. Hatalmas madarak köröznek a csipkézett élű kupolák körül. Néha sötét erezetű szárnytoll hull a kövekre. Fekete zászlót lenget a szél a fellegvár legmagasabb tornyán. Temetésre készül a grófi család. Középső fiukat veszítették el a csatában. Sötét ruhás férfiak koszorúkat hoznak, és a kripta körül helyezik el őket. Időtálló kövek között szél görgeti a száraz fűcsomókat. Törött karú istennőszobor egy kiugró párkányzaton mereng az élet mulandóságán.
Érzem, hogy a képen látható emberek azokat az eseményeket élik át, amelyeknek tanúja voltam egykor. Egyértelmű, hogy múltbéli emlékeim alakítják a város arculatát. Ezért tűnik ismerősnek valamennyi részlet. Minden épületében jártam már, érintettem falait, kinéztem ablakain. A képen látható emberek úgy találkoznak, ahogy velem találkoztak, úgy köszöntik egymást, ahogy engem köszöntöttek. A város lakói olyan jelenben élnek, amely a múltamból táplálkozik. Nem a saját tetteiktől függ a jövőjük, nem a pillanat eseményei döntik el a folytatás irányát. Hangulatom szeszélyei határozzák meg sorsukat. A táj jellegzetességeit múzeumokban csodáltam meg. Az utcákat és tereket neves festők képeiről ismert fák és bokrok ékesítik. A parkok ösvényein kedvenc regényeim alakjai sétálnak. Sokáig azt hittem, múltamnak ezt a korszakát végleg elfelejtettem, nem létezik többé. Közvetlenül nem hat körülményeimre. Kénytelen vagyok elismerni, hogy újra tévedtem. Az élet minden eseménye maradandónak bizonyul. Tudatom örökre megőrzi. Emlékeim révén bármikor hatással lehet környezetemre. Már tudom, hogy az átélt mozzanat bármikor idézhető. Megjelenik, és hatással van az adott körülményekre. Talán még a be nem következett eseményt is viszontláthatom a város utcáin, terein. A képen megjelenhet bármi, az is, ami az én valóságomban meg sem történt. Egy másik, tőlem idegen világ elemeként valósult meg. Én nem is tudok róla. Annak a valóságnak nem képeztem részét. Kiteljesedése pillanatában távol voltam. Ettől még igaznak bizonyulhat a felbukkanó mozzanat, hatással lehet az események alakulására.
Amit a sajátomnak érzek, soha nem vész el. Az enyém marad örökre, bármikor felidézhetem. Akarnom kell csupán, idő vagy térbeli távolság nem jelent akadályt. A képzeletbeli város falai között újra átélhetem múltamat, de beteljesíthetek egy lehetséges jövőt is. A tükrözött valóság révén azokról a mozzanatokról is tudomást szerezhetek, amelyekben soha nem volt részem, ezért következményeiket sem ismerhetem. Minden lehetőség bekövetkezhet, csak türelmesen ki kell várnom a megfelelő pillanatot. Az élmény kárpótol veszteségeim miatt. Vágyakozva gondolhatok mindarra, amiben korábban, valamilyen hiányosság miatt, nem volt részem. Én lehetek a szőke herceg, és a legszebb királylányt szerethetem. Már látom is magam a tükröződő képen. Egy gondozott kerten sietek át, lovam az egyik rózsabokor mögött legelészik, elfütyülöm a megbeszélt jelet, és a toronyba zárt szőke szépség ledobja a kulcs másolatát. Miközben a rozsdás zárral bajlódom, ő epekedve ismétli a nevemet. A kiejtett szavak ismerősen csengenek. Már szólítottak ezen a hangon, ezzel a hangsúllyal. A magasban várakozó lánynak nincs neve, bárhogy hívhatom. A lépcsőház bármilyen lehetne, a korlát cirádáinak sincs jelentőségük, emlékeim miatt váltak éppen ilyenné. Vágyakozva rohanok, három lépcsőfokot ugorva jutok közelebb célomhoz. Az ajtó kitárul, és előttem áll álmaim nője.
Mohóságomban az összes élményemet a kép keretei közé szeretném zsúfolni, amelyre lehetőségem adódik. Telhetetlenségem sürgető tényezővé válik. Az eredményességet illetően nincsenek kételyeim. Az állandóság már nem elégíti ki igényeimet. Arra vágyom, hogy módosuljanak a körülmények, érzem, hogy akarnom kell csupán, és bekövetkezik a változás. Alakzatok és formák észrevétlen módon alakulnak át. A megjelenő elem hitelesnek tűnik, pedig csak feltételezett kelléke a tükrözött kép valóságának.
Átalakulnak az épületek homlokzatai, változik a tornyok magassága, a boltívek kecsessége, módosul az égbolt árnyalata. Lassan kicserélődnek az utcákat, tereket benépesítő személyek. Elképzeléseimnek megfelelő alakok jelennek meg, és a korábbiak észrevétlen módon szívódnak fel. Befordulnak egy utcasarkon, vagy betérnek egy üzletbe, eltakarja őket egy bokor lombozata. Lényegtelen szempont, kizárólag az a fontos, hogy eltűnnek a színről.
A változatosság kedvéért, a tengerpartra összpontosítok. Keskeny utcák vezetnek a kikötőbe. Távoli vidékekről érkezett áruk sorakoznak a terméskőből rakott mólókon. Még nem szállították el őket, a rakodáshoz gyülekező munkások az árnyékban pihennek. Hatalmas épületek homlokzatai tükröződnek az öböl vizén. Kezdetleges daruk segítségével boroshordókat és sózott hallal teli ládákat engednek le egy dereglye rakterébe. A fedélzeten gyapotbálák sorakoznak szorosan egymás mellett. A kapitány szorgalmasan számolja őket. Színültig rakott uszályok horgonyoznak a kikötői parancsnokság épülete előtt. Engedélyekre várakoznak. Egy másik hajó éppen vitorlát von be. A gerendákból ácsolt dokk felé kanyarodik. Matrózok egyensúlyoznak a vitorlarúd kötelein. Tisztán hallom a horgony keservesen nyikorgó láncát, amint végigfut kopott járataiban. Tömött halrajok kavarognak a hajó farvizében.
Árnyas sikátorban kovács ülője cseng, magasba lendül a kalapács, ívben hajlik az izzó fém, készül a patkó. Ingerülten horkant az oszlophoz kötött ló. Öreg halász foltozza hálóját egy lombos fa alatt. Egy koldus csontot rág, és retteg a sarkon ólálkodó kutyáktól. Kagyló ezüstös belseje fénylik fel, ha odább rúgja egy arra tévelygő részeg matróz. Halászfeleségek beszélgetnek a korhadó pallókon. Férjeiket kísérték ki a partra, megvitatják az árakat. Tekintetükkel követik a távolodó csónakokat. Egész nap a férfiakra várnak, a pillanatra, amikor a visszatérő halászok szétosztják egymás között az aznapi fogást. A móló cölöpjeinek csapódó hullámokat hallgatva számolják, mennyi ideig kell még várniuk. A nők szoknyáiba kapaszkodó gyerekek apjuknak integetnek. A nagy igyekezetben, az egyik kislány babája beleesik a vízbe. Sírva kérleli a bátyját, hogy szedje ki a játékot. A fiúk a parton hasalva, hosszú rudakkal piszkálják a színes rongyokba öltöztetett fabábut. Odább, díszes ruhájú kereskedők hosszú asztalokra pakolják portékáikat, hangos szavakkal hívják alkudozásra a kíváncsi bámészkodókat. Árakról vitatkozva mesélik el utazásuk viszontagságait. Sivatagokról beszélnek, hosszan kanyargó tevekaravánokról, a távolban felsejlő oázisok zöldjéről, homokviharok pusztításáról, elzártságról, mely napokig tart. Tetszés szerint keverik az igazat a hamissal. A végén már maguk sem tudják, hogy mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Talán nem is fontos. A lényeg, hogy történeteikkel valós igényeket elégítenek ki.
Az ellentétes oldalon járástól kopott lépcsősor vezet a parton magasodó palota ajtajához. A fekete ruhás úrnő cselédei az oldalsó lépcsőházban hordják fel a konyhára az élelmiszert. Vesszőkosarakban cipelik a friss zöldséget, ízletes déligyümölcsöt, jéggel tele ládában fácánt és egy jókora disznócombot. Szalmafonatú korsókban érkeznek a finom borok. Orromban érzem az ezüsttálcákon felszolgált kagyló kesernyés szagát. Látom a lépcsőket borító törött csigaházakat, a fényben csillogó parányi halpikkelyeket.
Ebben a tükrözött világban minden módosul, a folyamatos változás ellenére a formák és alakzatok pontosan illeszkednek. A látvány megfelel elvárásaimnak, kielégíti igényeimet. A város falai között egyedül a lét azonos önmagával, kizárólag a lényeg bizonyul maradandónak. Az öböl, a környező dombok, a távoli hegyek körvonalai továbbra is az állandóság alapját jelentik. Az épületek formái, az utcák és terek jellegzetességei, a macskaköveken sétáló alakok mozdulatai folyamatosan alakulnak. A szokásosnál gyakrabban tűnik fel egy fehér ruhás hölgy, egy szökőkút, a hegyre kapaszkodó sikátorban egy templom homlokzata, az ösvény kanyarulatában egy virágzó galagonyabokor. Egykori barátaim találkoznak a tereken, újrabeszélik a rég megoldott gondokat, ismerős történeteket mesélnek el. Egy vendéglő teraszán ülnek, jellemző mozdulattal fogják meg a borral teli poharat, húzzák közelebb a gőzölgő tányért, majd nyúlnak a kenyeres kosár felé. Egy fura alakban magamra ismerek. Én sétálok a mólókon, az ismerős falak között kitartóan keresek valakit, a kanyargó utcákat róva abban reménykedem, hogy a következő sarkon, a rézműves kirakata előtt vagy egy pékségben véletlenül találkozom vele. A dombhajlatra kapaszkodó ösvényen döbbenek rá, hogy nem tudom, kit is keresek valójában. Arcok derengenek fel a homályos háttérből, előttem kavarognak, felkínálják magukat, kitartóan válogatok, de képtelen vagyok választani közülük. A kép óvatosan megszólít, és én lehetőséget keresek, módot a válaszadásra. Egyfajta párbeszéden alapszik kapcsolatunk. A tükrözött világ alkalmazkodik elképzeléseimhez, igyekszik megfelelni elvárásaimnak. Ugyanakkor megtalálja a módját, hogy figyelmeztessen a hiány jelenvalóságára. Tudatosítja bennem, hogy a felfoghatatlan is jelen van. Arra késztet, hogy felismerjem, és levonjam a megfelelő tanulságot. A megsejtett teljesség kötelez. A felsejlő lehetőség folytatásra ösztönöz. Egy tökéletesebb környezet létrehozásának szándéka hajt. A remény éltet, hogy a végeredmény valamivel többnek bizonyul egy beteljesülő ígéretnél. Sikerül érzékeltetni mindazt, ami csak megsejthető a létben. Az sem zavar, ha a látvány nem teljesen felel meg a valóságnak. Hiszem, hogy az igazság egy feltételezett valóság keretei között sem marad rejtve.
Lépcsősorokon sietek fel, oszlopcsarnokba érkezem, majd benyitok egy hatalmas terembe, melyben ifjú bárók és grófkisasszonyok táncolnak. Egy emelvényen zenekar játszik. Hárfa hangja válaszol az oboa kérdésére. Aztán szökőkút csobogását idézik a hangszerek, majd a tenger mormolását. A hegedű vágyakozó hívására figyelek, és miközben a lehetséges válaszok között válogatok, a libbenő selyem suhogását és a sarkantyúk pengését hallgatom. Kacéran csillámlik egy csipkefátyol, a gordonka hangja sejtelmesen hosszú lebegésben oldódik fel. A szemközti palota ablakában megmozdul egy alak, árnyék libben a homályban. Brokát- és bársonyfüggönyök mögött szerelmes lány hős lovagról álmodozik. Hímzett kendő száll a szélben, majd fennakad egy zászló csúcsdíszében. Aztán eltűnik minden kellék, elhalkulnak a muzsika hangjai, az egymásra mosolygó párok keringőt táncolva libbennek ki az időből. Riadt egér oson az üres teremben, a repedezett padló hézagaiban pihen meg. Az egykori boltívek hajlataiban fűcsomók nőnek, görbe ágak nyúlnak be az üresen tátongó ablakokon.
Váratlanul hagyják el lakói a várost. Üres házak között kavarja a port a megélénkülő szél. Varázslat dönti romba az épületeket, vagy képzeletem szeszélyei, nem tudom pontosan. A vágyakozó életöröm hirtelen borongó hangulatba csap át. Különös rajzolatok vésődnek a faragott kövek felületére, fura ábrák sokasága, melyek veszélyre figyelmeztetnek. Mintha földrengés rázná meg a palotákat. A csipkézett párkányzatról zuhanó szobrok egy pillanatra megállnak a levegőben, aztán lassítva folytatják függőleges útjukat. Hétköznapi csodaként lebegnek a tárgyak, nélkülözhetetlen kellékei a pusztulás varázslatának. A kavargó porfelhőben halkan rebegett sóhajtásnak tűnik az élet. Meghasad a szökőkút pereme, sugarakban spriccel a víz, színes halacskák vergődnek a sárban. Egy keskeny sikátorban pásztorok vásárba terelik a nyájat. Falakat súrolva tülekednek a kecskék és a juhok. Hirtelen elreped az egyik üzlet kirakata, a darabok egymás után zuhannak a járdára. Üvegszilánkok csillognak a porban. Tűzfalból kilazult tégla csapódik az ijedten ugrándozó állatok közé. A málhás szamarak befutnak a közeli udvarra, a terelőkutyák ijedten húzódnak gazdáik közelébe. Szinte egyszerre omlik össze valamennyi palota. Ledőlnek a tornyok, beszakadnak a kupolák. Hallom a föld alatti morajlást, látom a falon végigfutó repedést, a beomló tető gerendáit, a pörögve hulló cserepeket. Egy széteső világ darabjaiba kapaszkodik a tekintetem. Képtelen vagyok szabadulni a látványtól. Semmi közöm hozzá. Egy emlékfoszlányt keresek, amely földrengéshe...
tags: #epitmeny #formai #bokor #szalag