A középkori magyar városi lakóház építészete

Budapest építészete világszinten is legendás. Közel minden kerületben van valami figyelemre méltó építészeti alkotás, még az újabbak közül is. A legtöbb látnivaló azonban a város szívében, a belvárosban és környékén található. A főváros építészeti alkotásai kedvelt turistalátványosságok is. Ezekkel, a különböző korok stílusaiban elkészült remekművekkel foglalkozik ez a cikk. Milyen stílusokban készültek? A város mely épületei töltenek be azonos funkciót történelmi önmagukkal? Budapest meghatározó történelmi emléképületei egészen a középkorig nyúlnak vissza, tornyok, templomok, sőt, néhol még középkori falmaradványok köré emelt lakóépületek is.

A honfoglaló magyarság jelentős építészeti múlttal rendelkező vidéken telepedett le. A római provinciák útjai és városai nem pusztultak el egészen a népvándorláskorban, hanem új települések keletkeztek rajtuk. A honfoglalás utáni első évszázadból kevés építészeti emlék maradt ránk. Az épületeket bányának, majorságnak használták (például Kurszán vára Óbudán). Szent István király munkássága, a feudális állam megteremtése monumentális kőépületek építését tette szükségessé. Ezt az igényt kezdetben nyugatról rabolt szolgák, mesteremberek elégítették ki, majd elsősorban Itáliából behívott mesteremberek, kőművesek és kőfaragók.

A korai magyar építészet

A magyar építészet története főleg I. István országépítő munkájával, nevezetesen a királyi és püspöki székesegyházak építésével kezdődik, ezek legnevezetesbike a székesfehérvári volt. Itáliai előképekre, ókeresztény és ravennai hatásokra mutat a kalocsai első templom háromhajós bazilikális elrendezésével és apsziszáródásával. Szintén ide tartozik a korabeli Európa egyik legnagyobb temploma, az I. Ezt az igényt kezdetben nyugatról rabolt szolgák, mesteremberek elégítették ki, majd elsősorban Itáliából behívott mesteremberek, kőművesek és kőfaragók. A feldebrői templom egykori alapfalai és az altemploma pedig keletre, talán bizánci gyakorlatra utal. A megerősödő feudalizmus új lehetőségeket teremtett. A pécsi székesegyház újjáépítése közben alakult ki a magyarországi román stílus alaptípusa, a háromhajós, kereszthajó nélküli, félköríves apszisokkal záruló bazilika. A faragott kőanyag dalmáciai közvetítéssel lombard hatásra utal. Ez az alaprajzi rendszer a 11. és 12. századig szinte változatlanul megmaradt, a toronypárok pécsi elrendezéseit viszont nem követték.

A XI-XII. sz.-tól monostorok sora épült, melyek közül reánk maradtak a jáki, a lébényi, romjaiban a zsámbéki. A XII. sz. végén épült Esztergomban a pompás, román stílusú királyi palota, melyet úgy, mint a legtöbb egyházi épületet, francia és itáliai mesterek építettek, bár kétségtelen, hogy e korban már magyarok is közreműködtek, nevezetesen magyar kőfaragók, akiknek keze nyomát láthatjuk pl. a kisbényi apátság oszlopfőin. A ciszterciták hatása mellett a 13. század első harmadában jutottak el francia romanika eredményei. Ennek nyomán változott meg az eddig szokásos alaprajzi rendszer, a főhajó kereszthajóval bővült, a félköríves szentélyeket francia szentély váltotta fel. Így építették át a kalocsai templomot, mely kereszthajót és kápolnakoszorút kapott (csak ásatásból ismerjük). Ugyanez vagy hasonló műveltségű műhely építette a vértesszentkereszti bencés apátsági templomot kereszthajóval és sokszögű szentéllyel. Sokszögű szentélyek kapcsolódnak az ócsai templomhoz is.

A kialakult egységességeset III. Béla idején összetettebb művészet váltotta fel. A Bizáncban nevelkedett uralkodó idején már jelentős francia hatással is számolni kell a bizánci mellett. Ez többek között Esztergomban nyilvánult meg leginkább, ahol is a világi és egyházi építészet egységével, egy Konstantinápolyhoz hasonló központot akart létrehozni. Erre, az 1181-ben leégett Szent Adalbert székesegyház indokot is adott. Jób érsek emelt egy pompás templomot, a székesegyháztól délre pedig egy királyi palotát és kápolnát építtetett. III. Béla ugyan nem érte meg terve megvalósulását, így az alig befejezett épületet az érseknek engedték át. Az ekkori székesfehérvári építkezések azonban továbbra is a pécsi mintát követték. Az Esztergomban kialakult keverékstílus többféle vonatkozásban mutatkozott a 13. század elején. Különösen a kaputípus vált kedveltté, mint ezt a gyulafehérvári érseki székesegyház déli kapuja is mutatja. Az egyes részletformák is szétterjedtek, mint az ócsai templomban megjelenő örvényes levelű oszlopfő. Esztergom francia kapcsolatainak nyomán jelent meg a Magyar Királyságban a ciszterci rend.

A rend határozott művészeti programot hozott magával, tiltotta többek között a figurális faragványokat, a falfestményeket és a tornyok építését is, viszont a kortárs burgundi kor gótika stílusát alkalmazta. A rend Egresen telepedett meg először 1142-ben. A virágkorát III. Béla uralkodása alatt érték meg, ekkor ugyanis ugyanolyan kiváltságokat élveztek, mint amilyeneket a francia földön is. Az ekkor alakult zirci, pilisi apátsági templomokból csak töredékek maradtak fenn, ezzel szemben szinte teljes épségben maradt fenn a tatárjárás után befejezett bélapátfalvai templom.

A premontrei kanonokrend magyarországi első monostorukat a hagyomány szerint az 1130-as években, Váradhegyfokon (a mai Nagyvárad mellett) alapították, jelenlétüket 1135 előtt már dokumentumok is bizonyítják. Az Árpád-korban 39 prépostság jött létre, többek között Adonyban, Csornán, Hatvanban, Kaposfőn, Majkpusztán, Türjén, a Nyulak szigetén (a mai budapesti Margit-szigeten) és Zsámbékon, valamint női rendházak pedig Mórichidán (Szent Jakab apostol templom), Somlóvásárhelyen és Szegeden működtek. A szerzetesek a kolostori életen kívül lelkipásztorkodással és hiteleshelyi tevékenységgel foglalkoztak, utóbbival nagy szerepet vállaltak az írásbeliség magyarországi elterjedésében. A török hódoltság idején a premontrei rend hazai működése csaknem teljesen megszűnt. Birtokaik a 18. században kerültek újra a rend birtokába.

A gótika kora a városi építészetben

A XIII. sz. közepén a magyar építészetben is uralkodóvá válik a csúcsíves stílus, legkorábbi emlékei a soproni Kecske-templom, a pozsonyi klarissza-templom. A XIV. sz. végén kezdik építeni a legnagyobb szabású magyar csúcsíves templomot, a kassai Szent Erzsébet-dómot, mely a XV. sz. végére készült el. Ez időben alakult ki a magyar városi templomok csarnokrendszere. Jelentős szerepet játszanak a tágas egyhajós templomokat építő ferencesek (Szeged, Jászberény, Nyírbátor, Kolozsvár).

A 13. század második felétől új társadalmi réteg jelent meg a művészeti alkotások megrendelőjeként, a polgárság. A polgárság művészete számos vonásban érintkezett a királyi központok művészetével. A városi település védelmét IV. Béla törvénye óta kőfal látta el, ehhez épültek tornyok, kapuk. Az egyházi művészet mellett jelentős világi művészet bontakozott ki (lakóházak, kutak, utak). A városi kézművesek csak a falvak művészetére nem gyakoroltak hatást. A lakóház- és várépítés önálló művészi feladattá vált, kialakulóban volt a gótikus művészet.

A gótikus építészet kialakításában fontos szerepe volt IV. Béla törvényének, miután is hatalmas arányú építkezések kezdődtek. IV. Béla kezdte meg az új királyi székhely, Buda kiépítését. Bár a királyi központ már korábban átkerült Óbudára, a hely hadászati szempontból alkalmatlannak bizonyult, így a Várhegy déli oldalán építkezések kezdődtek. Ekkor a budai építkezések még szerény színvonalon álltak, a fő szempont a védekezés volt. A vár mellett város is létesült az északi oldalon. A király építőműhely alkotása a franciás Boldogasszony- és az egyszerű Mária Magdolna-templom, a budai domonkosok temploma és a Nyulak szigeti domonkos apácák kolostora is. Országszerte folytak az építkezések (visegrádi alsó vár, az szintén Visegrádon található, Salamonról tévesen elnevezett torony, a sárospataki lakótorony stb.). Béla a tehetős főrendieket adományokkal segítette, biztatta hasonló tevékenységre. A nemzetségek és püspökök szinte versengve építkeztek.

A 14. században szélesebb körben is kibontakozott a városi építészet. A főváros szerepét Buda vette át, a vár közelében gyorsan épült ki a polgárváros. A 14-15. században kialakult a jellegzetes budai háztípus, mely balkáni módra hosszanti homlokzatával néz az utcára. Ilyen típus képviselői az Országház utca 2. szám, Tárnok utca 14. szám, Uri utca 31. szám. Gótikus lakóházak vidéken is megmaradtak: Pécs - Káptalan utca 2.; Székesfehérvár, Sopron. Az ilyen házak tekintélyes része azonban fából épült, tűzvészek pusztították el őket.

A középkori világi építészet nagy alkotása volt Zsigmond budavári palotája, melyet Mátyás király reneszánsz ízlésben fejlesztett tovább, s a vajdahunyadi és lékai lovagvárak. A budai vár szépségének hamar híre ment, így a lengyel királyok is hasonlót szerettek volna a Visztula partján is. A két palota közötti kapcsolat teljesen közvetlen, a Mátyás halála után hazánkban is uralomra kerülő Jagellók a Budán dolgozó olasz mestereket hívták Krakkóba. Különösen a palotaudvar hasonlít a maradványok alapján újraszerkesztett budai látványrajzokra.

Magyarországon több híres nagyterem is épült a középkorban: Budán a Zsigmond építette új palotában, amit Friss-palotának neveztek, valamint a Duna partján, ahol hagyományosan az országgyűléseket tartották. De nevezetes nagyteremmel rendelkezett az esztergomi vár is, ahol az érsekek építkeztek, igaz, ennek boltoztata a leírások szerint fából volt. De hogy nézhetett ki egy ilyen későközépkori nagyterem? Ehhez érdemes Prágába látogatni, ahol a vár egyik legfőbb látnivalója az Ulászló-terem. Az óriási helyiség 62 méter hosszú és 16 méter széles (vagyis 992 négyzetméter alapterületű!) és legmagasabb pontján 13 méter magas. Névadója és építtetője II. Ulászló, vagyis Dobzse László. A budai hatás itt is közvetlen, a fantasztikus termet megalkotó Benedikt Ried építőmestert Ulászló Budára küldte, hogy az ottani (vagyis itteni) palotája alapján dolgozzon.

Városi lakóházak a középkori Magyarországon

Óbuda (III. kerület) leghíresebb romjai a római korból származnak, pedig a középkori város épületeinek is nyomára bukkanhatunk. Nagy Lajos király 1343-ban özvegy anyjának, Piast Erzsébetnek adományozta Óbuda várát és városát. A királyné - kire sokan fia társuralkodójaként tekintenek - nagy fejlesztésekbe kezdett, így többek között gótikus stílusban alakíttatta át a várkápolnát és megalapította a klarisszák kolostorát. Hogy ez utóbbi milyen jelentős méretű volt, arra a Mókus utcai iskola udvarán megmaradt romokból következtethetünk. A Kiskorona utcai járdán sétálva, tulajdonképpen a mintegy hetven méter hosszú és huszonöt méter széles, három hajós templomon keresztül megyünk át. Magának a várnak a romjai a föld alatt rejtőznek, de Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervezte református parókia (Kálvin köz 4.) pincéjében láthatóvá tették az egykori várkápolna alapjait.

A Miklós utca-Vöröskereszt utca-Polgár utca által határolt lakótelepi parkocskában, római romok között találjuk a ferences templom maradványait. Az egykori kolostor elhelyezkedése jelzi azt is, hol volt valamikor Óbuda északi határa is, hiszen a koldulórendek egykor csak a városok szélén települhettek le. A város plébániatemploma ott állt, ahol a mai is (Lajos u. 168). Maradványainak többsége a jelenlegi, barokk épület alatt van, kisebb részét egy közműárok ásásakor találták meg 1974-ben, amit ma terméskő jelöl a burkolatban.

Kissing (III. kerület) a fura nevű település a Barát-patak torkolatában feküdt a 11. században. Ez ma a város határa, az épület pedig, amelyről szó van, az utolsó budapesti ház észak felé a Duna-parton. A Benárd-villa az 1930-as években épült, és ami miatt érdekes, hogy az egyik fala a középkori falu templomának fala, ami kívülről is jól látható. Kissing a török hódoltság idején néptelenedett el, a későbbi korok pedig csak kőbányaként tekintettek a megmaradt romokra.

Budaszentlőrinc (II. kerület) a mai Gyermekvasút Szépjuhászné megállójának közelében építették fel az 1300-as évek elején a pálos rend kolostorát. Állítólag akkora temploma volt, hogy tornyai a lenyugvó nap fényében árnyékot vetettek a budai várra. Persze ez azért költői túlzás, de az bizonyos, hogy jókora épületről volt szó, amit a máig fennmaradt romok is mutatnak. Ez volt a rend főkolostora, melyhez fénykorában saját fürdőház is tartozott. Mielőtt a szerzetesek magukkal vitték volna a törökök elől, itt őrizték thébai Remete Szent Pálnak a testét is - róla nevezték el az egyetlen magyar alapítású rendet pálosoknak.

Nyék (II. kerület) alig egy sarokra a magyar modern építészet kiemelkedő helyszínétől - a Napraforgó utcai teleptől - fekszenek Mátyás nyéki vadászkastélyának romjai (Hűvösvölgyi út 78.). A király történetírója csak annyit jegyzett fel, milyen messze esett az épületcsoport a Budai vártól, úgyhogy a legkülönbözőbb helyeken keresték évszázadokon át, míg végül 1931-ben megtalálták. A fallal kerített területen kápolna és egy Zsigmond-kori nyaraló is állt. Előkerült egy műhely is, ahol a visegrádi és a budai palota reneszánsz kályhacsempéit készítették.

Gercse (II. kerület) a középkori Gercse a jelenlegi Pesthidegkút területén feküdt, ma már csak szántóföld van a helyén. A szántó közepén emelkedik a kis román stílusú templom, melyet valamikor a 13. században építettek a falu szélére. A török hódoltság végére a lakóházaknak nyoma sem maradt, de a templomépület romjai olyan jó állapotban voltak, hogy újjáépítették és a 19. század elejéig használták. Állítólag már állt az új hidegkúti templom, de az idősebbek szép időben még mindig szívesebben jártak ki Gercsére. Az elmúlt kétszáz évben aztán megint romlásnak indult, a közelmúltban pedig már csak néhány fala meredezett, mígnem aztán 1997-ben helyreállították, és ismét felszentelték.

Kána (XI. kerület) sokan nem is sejtik, hány falu feküdt egykor a mai Budapest területén. Sok. Közülük az egyik legnagyobb volt Kána. Az ezredforduló után kétszáz házat, közel 1100 sírt és több mint kétszáz kemencét tártak fel itt - az utóbbiak közül az egyik a Budapest Történeti Múzeumban látható. A közelben egy bencés kolostor is működött, ennek romjait azonban már teljesen benőtte a növényzet.

Cinkota (XVI. kerület) Mátyás királlyal már találkoztunk Budán a vadászkastélyánál, de Pesten is fűződik hozzá emlék: a cinkotai kántor meséje. Az eddig bemutatottaknál ellentétben Cinkota nem csak a középkorban volt önálló falu, de egészen 1950-ig. Szép főutcája, tájháza és számos hagyományos lakóépülete őrzi a múlt századi településképet. Evangélikus temploma (Rózsalevél u. 46.) pedig ennél is korábbi korszakokat elevenít fel. A barokk stílusú toronysisak alatt középkori falakat láthatunk, ha pedig belépünk, egy egészen régi, 11. századi kápolna alapjai fogadnak bennünket.

Milyen volt az élet egy KÖZÉPKORI VÁRBAN?

A török kiűzése után városaink jó része romokban hevert. A következő évtizedekben, az újjáépítés során megsokasodtak a barokk lakóépületek; számos város utcaképe máig megőrizte a XVIII. században kialakult barokk jelleget. A romos Pest-Budán a rohamos fejlődés nemcsak a betelepülés gyorsaságának és az erősödő polgárságnak volt köszönhető, hanem a város kitűnően megszervezett, rendkívül tevékeny és elismert kőműves céhének is. E céh, nemcsak létszáma, de mestereinek kiválósága révén is a legtekintélyesebbnek és -elismertebbnek számított szakterületén; a vidéki céhek, vitáik eldöntése érdekében a budai vagy pesti mesterekhez fordultak.

A XVIII. század végére 9 mester és közel 300 legény tartozott a pesti kőműves céh tagjai közé. A pesti és budai mesterek kiváltságlevele olyan jogokat foglalt magában, amelyeket akkoriban az ország egyetlen más városa kőművesmesterének sem sikerült kivívnia: nemcsak a fővárosban, hanem bárhol másutt vállalhattak építőmunkát. Ezzel magyarázható, hogy a forrásanyag országszerte említ pesti vagy budai mesterek által végzett munkákat.

XVIII. századi városaink még a középkoriakra emlékeztettek: árok, kőfal vette körül a településeket s az utcahálózat is a középkori elrendezést követte. Pesten még 1772-ben is érintetlenek voltak a városfalak - igaz, a falon kívüli városrészekben ekkor olyan fejlődés indult meg, hogy a belváros körül már nyüzsgő élet alakult ki. A vidéki városok Pestnél is tovább őrizték meg városfalaikat; a zárt, fallal körülvett települések szerkezete nem sokat változott itt a középkor óta, s a korábbi telekviszonyok is nagyrészt érintetlenül maradtak. Ezek a városok - a korabeli metszetek szerint - külsejükben inkább falvakra emlékeztettek. A városok lélekszáma igen alacsony volt: a század végén mindössze 6 városé haladta meg a 20 ezret. 1793-ban egy Townson nevű angol utazó csodálkozva állapította meg a 30 ezer lakosú Debrecenről, hogy még soha sem látott ekkora falvat. A legtöbb városban a házak nagy része földszintes volt, az utcák kövezetlenül álltak, s nagy gerendákat helyeznek el a gyalogosok számára.

A Buda visszafoglalása utáni új telekkiosztás során (1696) az adminisztráció igyekezett a város elaprózottságát, zsúfoltságát megszüntetni: sok kisebb telket vontak össze, szűk zsákutcát kapcsoltak a szomszédos telekhez, a házhelyeket szélességi irányban összevonták és az udvari szárnyak lebontásával több udvart egyesítettek. Így az egész várnegyedben a korábbinál kisebb számú, ám nagyobb méretű telek alakult ki: 388 helyett 290 maradt, vagyis a telkek száma mintegy a 3/4-ére csökkent.

Pesten az 1696-os telekkönyvben szereplő 186 ház igen nyomorúságos, földszintes viskó volt; mindössze 4 nagyobb épület állt közöttük. Pest-Budán a lakóházak zárt sorban épültek, s általában kétmenetesek voltak az utcai oldalon. A kapuzat rendszerint az épület középtengelyében, olykor a homlokzat mellett állt. Utóbbi esetben a lakószárny átvezethet az udvarra nyíló kapu felett, de el is maradhat felette (ez például Sopronban gyakori). A kapualj jellemzően az egész szárnyat átszelte; egyik oldalából kétkarú lépcső indult az emeletre. A telken egy vagy két udvari szárnyat is építettek s így az alaprajz L vagy U alakú volt.

A barokk és későbbi stílusok városi lakóépületei

A városi paloták homlokzatait a szűk telkek, a keskeny utcák miatt nem lehetett szabadon, a tömegek erőteljes megmozgatásával formázni. Legfőbb díszítőelemként így aztán csak a kapuzatok, esetleg az erkélyek, valamint a tagolóelemek fejezetei jöhettek szóba. A polgárházak homlokzatai viszont sima felületűek, vagy a földszint felett lizénákkal tagoltak voltak. Rizalitokat nem alakítottak ki. Az ablaktengelyek száma 5, 7 vagy 9 között váltakozott. A földszint gyakran elkülönülő, az emelettől eltérően fugázott, talapzatszerű volt. Az ablakok szalagkeretesek voltak; lehetnek azonban füles, záróköves megoldásúak is.

Pesten a fejlődés lassabban indult meg, mint Budán, mert nem maradtak felhasználható falak a romok között, és a települést nem védte erős városfal. A gyorsütemű építőtevékenység akkor kezdődött, amikor idehelyezték a hétszemélyes táblát, az ország legfőbb bírói testületét, s a nemesség, különösen pedig a főurak egymás után építettek palotát a városban. Az első építkezők között volt Grassalkovich Antal, a tábla elnöke. 1730-1735 között épült városi palotája, a múlt század végén bekövetkező lebontásáig Pest legszebb palotájának számított. Minden leírás, minden beszámoló kiemeli szépségét.

Az egyemeletes épület középrészét egy öttengelyes rizalit alkotta, melynek fő dísze az összekapcsolt kapuzat és az erkély motívuma volt. A kaput kétoldalt oszlopokon álló atlaszok kísérték, s egyúttal tartották az előrehajló, törtvonalú erkélyt. Gazdagabb alakítást látunk az egykori Péterffy-palotán (a Százéves vendéglő épülete), amely mára már egyedüli emléke Pest barokk kori lakóház-építészetének. 1756-ban építtette Péterffy János báró, Mayerhoffer András tervei szerint. A homlokzat - az adott telekhatár miatt - nem lehetett hosszú: a háromtengelyes középrész mellett csak két-két ablaknyi keskeny oldalszakasznak maradt hely. A középrizalit alig ugrik előre, de „hangszerelése", valamint építészeti motívumainak gazdagsága kiemeli környezetéből. A kapuzat két szélén hermák támasztják az előrehajló erkélyt. Ez már nem merev vonalú, kőbábos erkély: mellvédjét csiga alakú szalagfonatok alkotják. Ez az a motívum, amely a gácsi kastély homlokzatán és a gödöllői kastély lépcsőházában is szerepelt, s amelynek alapján egyes kutatók e két kastélyt is Mayerhoffer András életművébe igyekeznek sorolni. A három emeleti ablak páros lizénák között, beszorítva tölti ki a rizalitot, mely felül oromzattal záródik. Az emeleten az ívelő szemöldökök, az ablakok váza és lecsüngő füzérdíszei kevés eszközzel teremtik meg a könnyed, játékos hatást, amely a palota legfőbb értéke.

Ekkoriban az országnak még nem volt modern értelemben vett fővárosa, igazgatási központja: Pozsonyt Bécshez való közelsége tette az ország központjává. A városi paloták építészetében kétségtelenül ez a város járt az élen, lévén, hogy a központi hivatalok székhelyeként és az országgyűlések színhelyeként vonzotta a főúri családokat. Egymás után épültek, vagy újultak meg az előkelők palotái: csak a belvárosban 43-ra rúgott a számuk (köztük például az Esterházy-, a Széchenyi-, a Csáky- és az Aspremont-palota). A prímási palota, valamint a belváros kapuin túl épített Grassalkovich-palota kiváltképp emelte a város művészi rangját. Az épületek többsége kétemeletes, s nagyvárosiasabb, mint Buda korabeli építészete. A kapuzatok nagy hangsúlyt kapnak s az épületek legdíszesebben formált elemeivé válnak; atlaszok, vagy konzolokat tartó pillérek, s felettük erkély, esetleg felhajló párkány, gazdag szemöldökdísz hirdetik az építtető rangját. A kapuzat ilyen kiemelése a bécsi városi építészet hatását mutatja.

Rizalit hiányában a középtengelyt az elemek gazdagsága vagy megkettőzése emeli ki: az emeleten vagy a kapu párkányán allegorikus figurák, esetleg kettős ablakok, néhol pedig a főpárkány feletti attika segítségével. A városban jellegzetes kapuformát is megfigyelhetünk: a kosáríves nyílás felett a párkány nemcsak felhajlik, hanem megszakad, és két darabja csigába csavarodva találkozik. A felhajló rész alá gazdag reliefdísz kerül (a Wachtler-házon például hadijelvényeket és tropheákat látunk).

A lépcsőházak - a kis méretek ellenére is - többnyire gazdagok, elegánsak. A Grassalkovich-palota kétkarú, kétmenetes, az emeleti pihenőnél egyesülő lépcsőzete, a szobor- és a vázadísz nagyúri belső térhez illő megoldás. A Nyáry-palota lépcsőjét igen gazdag, áttört mellvéd díszíti. A források szerint 1752-1762 között épült Balassa János háza. Az építész feltehetőleg F. A. Hillebrandt, a kamara főépítésze lehetett, aki Pozsonyban több előkelő megbízó számára is dolgozott. Az épület sávozott földszintje a felső két emelet talapzatszerűen szolgál, és hangsúlyosan elkülönül azoktól. A sima falfelületet az emeleten falsávok fogják át, melyek álló konzolokkal csatlakoznak a főpárkányhoz. A középtengelyben a közös timpanonnal összevont páros ablakok a tervező bécsi művén, az Ulfeld-palotán is szerepelnek. A piano nobile felett a második szinten az ablakok kisebbek, egyszerűbbek; ez a homlokzatbeosztás Hillebrandt minden palotáját jellemzi. A díszes kapuzat, a szoboralakok, a nagy címer és az oromzat szintén a középtengely kiemelését, méltó hangsúlyozását biztosítja.

Győr városszerkezetét a XVI. század közepén emelt városfalak, a katonai szempontokat követő egyenes utcák és a tágas központi piactér alakította ki. Egyik központja a XVIII. században is a Széchenyi (egykori Piac) tér maradt, amelyet a jezsuiták temploma és rendháza, valamint polgárházak sora övez, máig meglepően egységes, harmonikus összképet alkotva. Az épületek közötti összefüggést a házak ereszeinek közel azonos magassága, a nyílások és a zártan maradó felületek hasonló aránya, a tagolás és a díszítés azonos jellege teremti meg. A tér hangulatát a zárt erkélyek mozgalmas, érdekes formái is emelik. E formák több dunántúli városban előfordulnak (pl. Sopron, Székesfehérvár, Veszprém), de Győrben különösen népszerűek voltak a XVIII. században: mintegy 50 belvárosi házat díszített ilyen erkély.

A tér kiemelkedő szépségű, de nem központi elhelyezésű épülete a múzeum, az egykori „apátúr-ház", a pannonhalmi apátok városi szállása és birtokigazgatási hivatala. 1741-1742 között épült, több kisebb, régebbi ház összevonásával és átalakításával. Az egyemeletes homlokzat középrészét a boltíves kapuzat foglalja el, pilaszteres, csavartvonalú konzolokban folytatódó kereteléssel. A konzolokra zárterkély támaszkodik, mellvédjén gazdag rokokó stukkódísszel. Az ablakok törtívű szemöldökei alatt virágdísz tölti ki a felületeket, s a címerrel, az erkély mellett álló két vázával, a szobordíszes fülkékkel, fent a háromszögű oromzattal együtt gazdag, de nem zsúfolt összképet alkot. Ugyanilyen könnyed az emeleti ablaksor feletti virágdíszes szemöldöksor. Az épület józan, nyugodt tömegalakítása, az erkély összefogott kompozíciója az igen változatos, könnyed díszítések ellenére is biztosítja az épület súlyát, komolyságát.

A Habsburgok a török kiűzése után nem csatolták vissza Erdélyt Magyarországhoz. Az erdélyi építészet részben ezért sok helyi vonást mutat, noha általában megállapítható a stílusrokonság a magyarországi emlékekkel. Bánffy György, erdélyi gubernátor kolozsvári palotája (1773-1786), melyet a württenbergi Johann Eberhard Blauman építész tervezett, országos viszonylatban is a korszak egyik legjelentősebb épületének számít. Négyszögű, belső udvart körülfogó tömb, amelyet az udvar mentén a földszinten boltozott árkádsor, az emeleten jón oszlopokon álló, egyenes gerendával lezárt loggia vesz körül. A boltozott bejáratot két pillérsor három részre osztja; innen két lépcső vezet fel az emeletre. A homlokzat legjellegzetesebb része a négyaxisú rizalit s az enyhén íves vonalú loggia. A díszítmények az érett barokktól a rokokón át a klasszicizáló késő barokkig minden stílusfázist felölelnek.

Esztergom fejlődését hátrányosan érintette, hogy egyetlen országos súlyú politikai méltósága, a prímás, a török kiűzése után nem költözhetett vissza, hanem a XIX. század elejéig Nagyszombaton volt kénytelen székelni. Az építkezések így a polgárság és a helyi nemesség anyagi lehetőségeitől függtek; ez magyarázza, hogy a polgárváros szerényebb barokk építészete a provincializmus felé hajlik. A város számos épülete ennek ellenére legszebb barokk lakóházaink sorába tartozik. Ezek közül is kiemelkedik az egykori Török-ház (1747). Az erkélyt tartó csigavonalú konzol és a kapuzat szélén álló, szintén csigavonalú konzolban végződő hermapilaszter a pesti pálos templom kapuzatára emlékeztet. Az egyemeletes esztergomi házak sajátossága, hogy a kapuzat az épület legdíszesebb eleme. A bencés rendház (1763) és az Obermayer-ház (1767) kosáríves kapuzata felett két csigavonalú párkány hajlik fel, közöttük címernek hagyva helyet. A kapu felett rendszerint két szorosan egymás mellé helyezett ablak fokozza a középtengely hangsúlyát. Itt gyakran ötletes formát látunk: a Meszéna-házon (1755 körül) például a két középső ablakot volutában végződő hermapilaszter szegélyezi, és az ablakok felett felhajlik a főpárkány. A városháza homlokzatán (1770-1773) konzolokon nyugvó, szalagfonatos-kőkorlátos, hullámosan meghajlított erkély alkotja a homlokzat legszebb, legdekoratívabb motívumát. Az erkély felett kiemelkedő rizalit felületén megtört vonalú szemöldökdísz látható.

A XIX. század első felében például a romantikus építészet nyert teret. Ez a román és gótikus építészet stílusjegyeit hordozta magában, a múltba tekintést. Ugyanezen század végén elkezdett megjelenni egy elég speciális stílusirányzat, amely több kor stílusát ötvözte. Ez volt az Eklektika. Az eklektikus építészetet a fővárosban ma már inkább historizáló építészetnek nevezik. Ez a stílusirányzat az 1860-as évektől egészen az 1900-as évekig élte virágkorát. Miért éppen ekkor? Nos az Osztrák-Magyar Monarchia idejében az erős kulturális gazdasági és technológiai fejlődés lehetővé tett az építőipar gyors fellendülését. A historizáló építészet jellemzően a reneszánsz, a barokk, a gótikus és a román stílus elemeit alkalmazta, néhány orientális elemmel tarkítva. Ezzel el is érkeztünk az utolsó jelentősebb építészeti irányzathoz, ami időben is a hozzánk legközelebb eső. A XIX. század végén vagy XX. század elején kezdődött historizmus és eklektika ellen létrejött irányzat neve a szecesszió. Ez az épészeti és művészeti irányzat igyekezett elzárkózni a történelmi múlttól és egy saját narratívát létrehozni. Ebben a stilizált épületdíszítések, a növényszerű ornamentika és az egyenes vonalak kerülése volt segítségére. Ez az új stílus nem félt továbbá eddig kihasználatlan erőforrásokat is felhasználni. Ekkor jelentek meg például az építészetben a bauxit, a vasbeton, az acél és a nagyobb mennyiségű üveg, mint alapanyagok.

A fent említett építészeti csodák mellett nem szabad elfeledni azt sem, hogy a város ugyebár polgárok életének színtere is. A vidéki élethez képest a fővárosba való költözés ma is hasonló okok miatt kívánatos, mint száz évvel ezelőtt. A fejlett infrastruktúra, a könnyű közlekedés, a relatív távolságok minimalizálása és persze a munkalehetőségek mind előnyt jelentenek. Sok, a XX. században már működő épület ugyanabban a funkcióban maradt fenn, mint ahogy eredetileg is használva volt. Kávéházak, cukrászdák, színházak, posták, egyetemek, fürdők, vásárcsarnokok, és nem utolsó sorban lakóépületek. Ezek nagy része a mai napig is ugyanúgy működik,mint régen. Pár átesett kisebb-nagyobb felújítási projekten, de nem mind lett átalakítva. Van amelyiket még ma is eredeti pompájában csodálhatunk meg.

A fővárosba való költözés régen sem volt egyszerű, azonban a nemrég kezdődött ingatlanpiaci árrobbanás immáron nagyon körülményessé tette. A belvárosi ingatlanok mára már hihetetlen árakon kelendőek. Az V.,VI.,VII: kerületben körülbelül félmillió forint per négyzetméteres árakon bocsátanak áruba lakásokat. A lakás vásárlás lehetősége tehát nem sokaknak adatik meg. Na de mi a helyzet a bérléssel? A bérleti díjak is az egekben vannak, főleg most a tanévkezdés előtt, de azért ez továbbra is szélesebb körben lehet opció azok számára, akik a belvárosba költöznének. Amennyiben megtetszett az építészet és hasonlóan archaikus jellegű házba költöznétek, a Flatfy ingatlankereső oldalt ajánljuk figyelmetekbe.