Középkori várépítés: Diósgyőr és a korabeli építőmesterek világa
Számtalanszor elhangzik az a kérdés, hogy vajon mennyi idő alatt épülhetett fel Diósgyőr szabályos alaprajzú, négy belsőtornyos vára. Erre nem tudunk pontos választ adni, csak a fennmaradt okleveles adatokat idézhetjük: 1343.december 9-én rendelkezik itt először Nagy Lajos király, majd legközelebb éppen 10 év múlva fordul meg újra a várban. Az egyetlen olyan okleveles említés, melyben a vár építéséről, és építőmesteréről szó esik, 1379-ben kelt. Ebben a király Ambrus mestert Diósgyőrből, aki addig ott dolgozott, Eperjesre küldi, a város védőfalainak építéséhez. 1363-tól kezdve azonban joggal nevezhetjük a várat a király legkedvesebb tartózkodási helyének, mivel olyan gyakorisággal keresi fel, főleg az őszi vadászatok idején, de előfordul, hogy itt tölti a karácsonyi ünnepeket is.
Kiállítási helyszínünk megtekintése után talán lehet erről némi fogalmunk. Az egyik falfelületen a franciaországi Guedelon-ban forgatott film képkockái peregnek, ahol évek óta dolgoznak egy középkori vár építésén korhű ruhákban, és korabeli eszközökkel. A vetített felület elé helyezett tárgyak és szerszámok, egy kordé, fonott kosarak, vakolókanál, vizesdézsák élővé teszik a látványt. Egy építési állványon olyan eszközöket és szerszámokat helyeztünk el, melyekkel a 14. században dolgozhattak. Vízszintmérőt, függőónt, 13 csomóval ellátott kötelet vehet kezébe a látogató.
A falra helyezett tablón egy emberi kar és egy láb ábrájának segítségével a korabeli mértékegységeket lehet megismerni, érdekességként a hüvelyk, arasz, öl, kar és láb átváltásával együtt: 1 arasz = 4 hüvelyk, 1 láb = 12 hüvelyk, 1 öl = 6 láb. Ahhoz pedig, hogy egyszerre hány ember dolgozhatott egy ekkora építkezésen, támpontot adhat a következő tábla témája, egy középkori építőpáholy (műhely) összetételéről. A feladatot elvállaló építőmester gondja volt a pallérok, kőtörő mesterek, ácsok és kovácsok, kádárok, kötélgyártók, festők, fuvarosok és napszámosok összegyűjtésén kívül még a faanyagot szolgáltató erdő megvásárlása is!
Az egyik alapanyag a fotók és leírások szerint a közelből származó kő és fa volt, amelyet kézi erővel dolgoztak fel. Egy deszkából készített zsinórpadon csomózott kötél segítségével geometriai formákat lehet szerkeszteni, az „intelligens gyurmával” megtöltött tálcán pedig gyerek és felnőtt kedvére építhet, rajzolhat. Villard de Honnencourt francia építőmester Magyarországon is megfordult, sajnos nem tudjuk, mely épületeken hagyta ott keze nyomát.
Az ő nagy szerencsével reánk maradt tervei és rajzai között lapozgathatunk egy vetített könyvben, melyre a szerző szavai hívják fel a figyelmet: Villard de Honnencourt üdvözöl benneteket, kéri mindazokat, akik azokkal az eszközökkel fognak dolgozni, melyek ebben a könyvben találhatóak, hogy imádkozzanak a lelkéért, és emlékezzenek meg róla. Mert ebben a könyvben nagy útmutatás található a kőművesség nagy mesterségéről, és az ácsmesterség nagy szerkezeteiről.
Annak ellenére, hogy a várépítés luxusát igazából csak a gazdagok engedhették meg maguknak, a várélet a középkor fejletlensége miatt mai szemmel meglehetősen nyomorúságosnak tűnik. Ugyanakkor a várak belső terei díszesebbek, helyiségei kevésbé bútorozottak, és (főleg télen) sötétebbek voltak, mint azt manapság gondolnánk. A leginkább közkedvelt várak Európa-szerte magas sziklák tetejére épültek, mert a kilátás és a gyors észlelés előnyös volt a védelemben.
Miért is volt annyira drága a kőből épített vár, és miért kezdték sokan favárak felépítéséhez folyamodni a kezdeti időkben? Mivel kőből várat építeni igen költséges dolog volt, így a kora középkor idején a legtöbb várat fából építették. A favárak lakói az ólak fölé építették lakószobáikat, így próbálták hasznosítani még azt a kis mennyiségű természetes hőt is, amit az állatok teste a környezetének átadott.
A középkori építészetről kevés írott anyag maradt fenn, de az építkezésben kulcsszerepet játszó eszközök közé tartozott a taposómalmos emelő, amely egy nagy kerékből állt és két ember hajtotta. A kerék belső felületén folyamatosan felfelé lépve vonták fel az építőanyagot, például a falépítéshez szükséges köveket. Az emelő használatához darukezelőre volt szükség, és a három ember által elvégezhető feladatok köre jelentősen kibővült e találmánnyal.
A középkori várépítés árnyoldalai és pompája
„Ha arra kíváncsi, hogy mire ment el ilyen sok pénz egy hét alatt, akkor szeretnénk a tudomására hozni, hogy szükségünk volt” - sorolja a korszakot idéző igényeket az egyik táblázat. 400 kőművesre, mind kőfaragókra, mind a falépítőkre, 2000 kevésbé képzett munkásra, 100 talicskára, 60 szállítókocsira és 30 hajóra volt szükség a nagyobb építkezésekhez, amelyeket a falak és tornyok emeléséhez használtak.
A belső terek gazdagsága ellentétben állt a külső költségekkel: a fehér falakat porított ásványokból főzött, tojásfehérjével, gyantával vagy olajjal kevert festékekkel festették. A keleties motívumok mellett növényi és virágos díszítőelemek is igen közkedveltek voltak. A 15. századi források szerint a várakat minimalista módon bútorozták, a legtöbb bútor Ládákból álltak, amelyeket gyakran használtak szekrények helyett, vagy akár ülésre is használtak.
Télen a vastag falakat nehéz volt felmelegíteni, ezért bizonyos szobákat jobban szigeteltek: a falakat vaddisznóbőr réteggel és fatáblákkal burkolták. A falak mellett idővel falikárpit is megjelent, amely a tanulságos és szórakoztató történeteket is bemutatta. A korabeli lakók baldachinos ágyban aludtak, amelyhez több lépcsőn kellett felmászni; a meleg levegő felfelé szállt, így a hálóhely a melegebb helyen található.
Az ablaküveg feltalálása előtt a nyílásokat a hő- és fénygazdálkodás céljából fatáblákkal és pergamennel takarták be. A 15-16. századtól kezdték gyártani az ablaküveget ipari módon, így megfizethetőbbé vált a várurak számára. A civil társadalom tevékenységei közé tartozott a lakomák, álarcos bálok, tivornyák és bankettek tartása, valamint a tánc és zene, amelyet a kor humorista udvaribolondja is színesített, és amelyről a költségnyilvántartások vizsgálata is tanúskodik.
A középkori várak egyik legfontosabb eleme a védelem volt, amit gyakran a hegyes, köves, nem könnyen megközelíthető helyszínek biztosítottak. A támadások ritkák voltak - átlagosan 75-évente történt egy középkori támadásок a magyarországi területeken. A modernközönség számára manapság a középkori várak és várromok látogatása egyre népszerűbb, és helyi szervezetek középkori lovagi napokat szerveznek.
Michel Guyot és a Guédelon-kísérlet
Michel Guyot tulajdonképpen gyerekkori álomát valósítja meg: homokvár helyett palánkvárat épít a burgundiai erdő közepén, nagyobb méretben. A francia létesítmény nem modern gépekre támaszkodik, hanem kizárólag olyan eszközökre és módszerekre, amelyek a középkorban is léteztek. A Guédelon-vár 1997-ben indult, és a 25 év alatt létrejövő monumentális építmény a korhűség jegyében készül.
A projekt alapja a kísérleti régészet: a korhűséget szolgáló eszközök és technikák középpontban vannak. A munkálatokat egy háromtagú kuratórium felügyeli, tagjai között művészettörténészek, régészek és emlékőrzők találhatók. Az alapanyagokat helyben szerzik be: kőt a közeli homokkőbányából, fát a közeli erdőkből, homokot, vizet, agyagot, és a meszet égetik meg saját kemencében.
A munka sajátos logisztikája szerint a négy igáslóval közlekedő szekerek szállítják a kőzeteket, homokot és faanyagot. A daruzáshoz használt mókuskerékhez pedig egyedi, emberi erővel működtetett daru kapcsolódik. A munkások gyakran hosszadalmasan dolgoznak: például a csigában tekert emelőkkel akár 600 kilogramm súlyt is fel lehet emelni. A biztonság érdekében védőfelszereléseket használnak, és sok minden egyes részletét a középkori technikáknak megfelelően alakítják ki.
A Guédelon projektje kapcsolódik a párizsi Notre-Dame 2019-es tűzfalának felújításához is, mivel a régészeti és szakmai tudást átültetik a modern, nagy feladatokra is. A létesítmény jelenleg (a szöveg alapján) több mint 70 állandó alkalmazottal működik, és a közeli környezetben élők is összetartásuknak köszönhetik a várépítés organikus fejlődését.
Összegzés a középkori várépítés valóságáról
A középkori várépítés nem csak költséges vállalkozás volt, hanem összetett társadalomtudományi és technikai feladat. A kőből épített falak és tornyok ára, a belső terek díszítése, a fűtés és a zárt terek kialakítása mind a korabeli viszonyokat tükrözik. Ugyanakkor a kora középkorban gyakorta favárak részleges, de gyorsabban felépülő megoldásai is voltak, ahol a fajlagos munkaerő és az anyagok elérhetősége döntő szerepet játszott. A korhű építészeti módszerek és az építőmesterek tudása ma is lenyűgöző, és a modern kísérleti régészet segítségével új fényt kap a középkor gyakorlata, amelyet a látogatók ma is élményként tapasztalhatnak meg Guédelon és hasonló projektek kapcsán.
tags: #kozepkori #var #epitese