Budapest, 1963: Az ifjú értelmiség és a világmegváltás vágya
1963-ban, 22 évesen a világot akartuk megváltani. Minden valamirevaló huszonéves ezt szeretné. A világmegváltás receptúrája azonban nekünk sem volt a birtokunkban. A korabeli Budapest egyedi hangulatot árasztott: lakható, emberi léptékű, bár lepusztult és koszos volt, de mindez megfelelt a kor világának. Kevés autó járt, a tömegközlekedés döcögős és olcsó volt. A 9-es busz Kőbányáról a Gerbaud-ig 20 perc alatt ért be, ami különös ötletnek tűnt, hiszen a Gerbaud teraszája elé buszmegállót telepíteni a kőbányai prolinak a cukrászdával való közvetlen kapcsolatát szolgálta.
A város még a miénk volt, olyan, mint egy város. A háború és a forradalom emléke még friss volt, de bennünket a lét alapvető kérdései foglalkoztattak. Fontos volt Marx, de legalább ennyire Kafka, Miro, Joyce, Szentkuthy Miklós, Klee, Jung, Freud és Szerb Antal. A magára valamit is adó ifjú értelmiségi hóna alatt ott lapult a Nagyvilág legfrissebb száma, hiszen az ’56 utáni kultúra történései tetten érhetők voltak benne. Akkoriban Szolzsenyicin "Ivan Gyenyiszovics egy napja" és Kafka "A per" tartott lázban bennünket.
Bár tomboló szocreál volt, Konkoly Gyula fölvitt minket Csernus Tibor műtermébe. Az Epreskertben a szobrásznövendékek absztrakt szobrokat készítettek, Mikus mester pedig csak cuppogott. Máig melegség tölt el, hogy már akkor biztosan tudtam, generációm legjobb szobrásza Jovanovics György, bár éppen kirúgták a főiskoláról.
A Váci utcai idegen nyelvű könyvesbolt, mint rés a rendszerben, naponta látogatott katedrálissá magasztosult. Tele volt a svájci Skira kiadó albumaival: Chagall, Pollock, Dalí, Moore, Brancusi, Giacometti. Ha nem volt pénzünk, ott lapozgattuk, vagy ha bátrak voltunk, elloptuk őket.
Föl lehetett járni a Rottenbiller utca 1.-be, ahol együtt élt Vajda Júlia, Bálint Endre és Jakovits József. Meg lehetett nézni a képeiket és a szobraikat, néha még Vajda-képeket is lehetett látni. Egész nap Bach Magnificat-ja szólt, és olyan emberek jelentek meg a színen, mint Végh László, Juhász Sándor, Balla László, Karátson Gábor, Granasztói Szilvia, Vekerdy Tamás, Maurer Dóra, Körner Éva, Kovásznai György, Mándy Stefánia, Tábor Béla, Perneczky Géza, Passuth Krisztina, Ország Lili, Mérei Ferenc, Mészöly Miklós, Kurtág György, Kurtág Márta, Mezei Árpád, Hamvas Béla, Kemény Kató, Szilágyi János György, Veszelszky Béla, Donáth Péter és még sokan mások, akik kezdték tudni, hol lakik a jóisten.
Presszónak átkeresztelt kávéházak, kávéházként működő eszpresszók, belvárosi éttermek, félig zártkörű klubok - megannyi hely a találkozásra. Az Anna, a „mondén” hely, Wurlitzerrel és kurvákkal. A Muskátli, művészekkel és minden újra fogékony fiatalokkal. Számunkra ez volt az alfája és omegája, ahol a fontos dolgok eldőltek, ahol a számunkra fontos emberekkel biztosan lehetett találkozni anélkül, hogy randevút beszéltünk volna meg. A Nárcisz, a bölcsészek fő gyülekezőhelye.
A Nárcisszal szemben, a bölcsészkari sóhajok hídja alatt volt valami szerkesztőség, s ott kapott állást Obersovszky Gyula. A Nárciszba jártak át rumos feketére. Egy alkalommal egy férfi áthajolt a szomszéd asztaltól, kitépte a füzetemet, és ordítani kezdett, hogy vamzer vagyok, és az ő beszélgetésüket jegyzetelem. Elemi indulattal döntött le a székről. Látta, hogy csak számok meg firkák vannak a füzetben. Síró hangon kért bocsánatot, fölsegített a földről, megölelt, és meghívott egy rumra. Akkor tudtam meg, hogy frissen szabadult a börtönből, hogy halálra volt ítélve.
A Bajtárs művek, ahová mi csak enni-inni jártunk. A Metropol és a New York. Távolabb a Luxor. És a késő esti, éjszakai végállomás, a Kondor-freskóval díszített Építész-pince. Belépés csak klubtagoknak - meg mindenkinek.
Csoóri, a nagy Don Juan is föl-föltűnt a Belvárosin és a Metropolon kívül a Váci utcai presszókban is. A bölcsészlányok idolja volt. A költő. Ma azon vitáznak, kellően karizmatikus személyiség-e a Magyarok Világszövetsége élén. Akkor a teltidomú parasztmadonnáknak komoly esélyük volt nála. Karizmától függetlenül.
Erdély Miklós, akkor még nem volt az avantgárd pápája, de kisugárzása semmivel sem volt csekélyebb, mint később. És önbizalma végtelen. "Te nem tudsz semmit a modern művészetről", mondta Erdély egy 19 éves lánynak, aki barátjával kéz a kézben ült a Nárciszban, "ám, ha a szeretőm leszel, az ágyban mindenre megtanítlak. A modern művészetre is." És ebben nem volt semmi frivol. Így gondolta, és oly szuggesztívan adta elő, hogy evidencia volt az igazsága. És a fiú nem ütött, hanem nevetett. Teszik a szépet a kedvesének.
1963 - Budapest - Hungary - Capital - 1960s - Ungarn - 8mm - 1960er - Magyarorszak
Kettős vagy talán többes tudatunk volt. Érzékenyek és fogékonyak voltunk valóban fontos dolgokra, olyanokra, amelyek máig érvényesek. Ez az énünk ugyan állandóan üzemben volt, de közben élni kellett a mindennapi életünket is. Egyetemre járni, pénzt keresni, más, szubkultúránkból kilógó emberekkel kommunikálni. Vizsgázni polgazdból és tudszocból, beszélgetni olyan szomszédokkal, akiknek a Fradi és a parizer volt a horizontjuk. És szembesülni 1956 feledésével.
Az a világ, amelyik a kortárscsoportot jelentette, s amely a nouvelle vague bűvöletében élt, kevéssé volt, no ne szépítsünk, egyáltalán nem volt fogékony ’56-ra. A rendszer apolitikussá tette őket. Öntudatlan politikai lázadásuk a modern művészetek iránti rajongásban merült ki, meg a luxemburgi rádió hallgatásában.
Krassó Gyuri kijött a börtönből, és átmenetileg a jampecvilág pápájánál, Perlaky Árpinál lakott. Azonnal nők vették körül, mint élete végéig mindig. De ő nem volt apolitikus. Nyáron a Lukács napozójában egy hazai sajtókivágás-gyűjteményt mutatott, amellyel azt kívánta bizonyítani, hogy a rendszer hazug, korrupt, hogy politikusaink is hazugok, hogy Kádár gyilkos. Még a manipulált sajtó is leleplezi a rendszert. Aztán még ebben az évben megismertem Józsa Pétert, Tánczos Gábort. A velük folytatott, merőben eltérő intonációjú beszélgetések hatására a skizofréniám csak erősödött. Akikkel ugyanis a Muskátliban, az Annában stb. töltöttem napjaim javát, nem voltak vevők a politikára. A forradalom egyáltalán nem érdekelte őket, a börtönsztorikat pedig Rejtő Jenő-i történetekként fogadták.
Generációs társaim jól érezhették magukat a KISZ-táborokban. Úgy éreztük azonban, hogy a KISZ ekkorra már kifújt. Majd csak akkor kap új lendületre, amikor neobalosak vagy éppen reformerek felismerik, hogy mint egyetlen ifjúsági szervezet, álca lehet bizonyos ideológiák terjesztésére. Azt persze mindig tudtuk, hogy ki a spicli, ki a provokatőr, ezeket vagy elkerültük, vagy félreinformáltuk őket, legyen mit jelenteniük.
Talán mégis a Zalotay-féle gigantikus szalagházat kellett volna felépíteni a rettenetes lakótelepek helyett? Talán a KISZ-nek az volt a legpozitívabb megnyilvánulása, hogy védnökséget vállalt az akkor fantasztikus terv felett? Zalotay Le Corbusier jó tanítványaként a korszellemnek megfelelően lakáshoz kívánta volna juttatni a rászorulókat. A negyvenemeletes szalagház Békásmegyertől Budakalászig húzódott volna, párhuzamosan a Dunával, több mint egy kilométer hosszan. Alatta futott volna a föld alá vitt HÉV, amely gyorsvasútként tíz perc alatt szállította volna a város közepéig a lakókat.
A lépcsőzetes kiképzésű építménynek még a legfelső szintjein lakók is a néhány szinttel alább telepített fák koronáját látták volna, s nem az iszonyú mélységet. A földszinten passzázsokban a kommunális szolgáltatók, üzletek, mosodák, éttermek, bankok és egyéb közösségi célokat szolgáló intézmények kaptak volna helyet. Olyan lett volna a földszinti passzázssor, mint egy mai bevásárlóközpont, azzal a lényeges különbséggel, hogy nem kellett volna kilométereket autózni elérésükért.
Zalotay hiába bizonygatta, hogy az építkezés kevesebbe kerülne, mint a szintén 20 ezer lakótelepi lakás, nem állt a terv mellett olyan központi akarat, amely képes lett volna keresztülvinni az utópisztikus tervet.
Akkor, 22 évesen lelkesedtem a szalagházért, mert lelkesedtem Le Corbusier-ért is. Kellően avantgárdnak tartottam, s úgy éreztem, kvadrál azzal az elképzelésemmel, hogy az állam köteles polgárai számára biztosítani a lakhatás lehetőségét, mégpedig minél magasabb szinten. A fantaszta tervezők meggyőztek, hogy milyen nagyszerű lesz az egyik oldalon lakóknak a Dunát, a másik oldalon lakóknak pedig a Pilist látniuk. S akik kiskertet művelni vágynak, azoknak ott a Szentendrei-sziget csücske, amelyen 20x20 méteres telkecskéket kaphatnak, magas sövénnyel elválasztva egymástól.
Abban ma is biztos vagyok, hogy Újpalotánál emberibb lett volna, s talán, ha a francia elnökök megengedhetik maguknak, hogy üvegpiramissal, új diadalívvel, kultúrközponttal tegyék halhatatlanná nevüket, Kádár János is megtehette volna, hogy kiáll a Zalotay-féle terv mellett. Kádárnak azonban nem volt érzéke nevének ilyesfajta megörökítéséhez. Zalotayék persze nem kívánták befejezni a művüket Budakalásznál, távlati terveikben az szerepelt, hogy a szalagházat egészen Szentendréig folytatják. Ha felépült volna a tájat pusztító mű, ma is csodájára járnának, turisztikai látványosság lenne, talán már meg is szoktuk volna.
De hát 22 évesen nem kötelező egy hagymázos építészeti terv minden összefüggését felismerni. Ma sem szégyenkezem, hogy lelkes híve voltam a szalagháznak, s mindent elolvastam róla, ami elérhető volt.
Bill Haley (And His Comets) Rock Around The Clockja alapján 1956-ban készítette el a Columbia Pictures a hasonló című filmet. Ezzel indult a rock and roll ma is tartó diadala. Haley-vel párhuzamosan olyan nevek tűntek fel, mint Elvis Presley, Fats Domino, Eddie Cochran, Jerry Lee Lewis, Little Richard.
tags: #lakotelepi #proli #lazar