A magyar népi családi ház sokszínűsége és építészeti hagyományai
A magyar népi építészet gazdag változatossága nem csupán földrajzi adottságaink sokféleségét tükrözi, hanem évszázadok alatt kialakult életmódunk, hitvilágunk és közösségi értékeink építészeti lenyomatát is. A magyar népi háztípusok holisztikus megközelítése azt jelenti, hogy nem csupán az épített környezet fizikai jellemzőit vizsgáljuk, hanem azok emberi, kulturális és szellemi dimenzióit is. A történelmi Magyarország területén kialakult háztípusok ma is élő hagyományaink részei.
1. Dunántúli parasztház
A Dunántúl változatos természeti adottságai sokféle építőanyag használatát tették lehetővé. A vályog és a sár dominált, amelyet szalmával vagy árpaszalmával kevertek össze. A tető cserépfedésű volt, amely a térség agyaglelőhelyeinek köszönhető. A falak vakolása gyakran mészkőből készült mészvakolattal történt. A kemencék és tűzhelyek építéséhez a helyi agyagot használták. A Sárközi házak jellegzetessége a nádtető és a víz közeli elhelyezkedés miatti magasabb alapozás. Bár utcarészlet régi sváb házzal.
A klasszikus dunántúli parasztház hosszú, keskeny alaprajzú volt, amelyet a gazdasági épületekkel együtt udvart körbezáró módon rendeztek el. A lakóház tipikusan három részből állt: a konyha, a szoba és a kamra. A konyha volt a család szíve, itt zajlott az élet nagy része.
A Dunántúl kontinentális éghajlata megkövetelte a szilárd építést. A vastag falak télen meleget, nyáron hűvöst biztosítottak. A tájolás fontos volt: a lakóépületek déli oldala felé néztek, hogy maximalizálják a napsugárzás hasznosítását.
A dunántúli parasztház a stabilitás és a kitartás szimbóluma volt. A keresztény hit mélyen áthatotta a lakókörnyezetet: a szentkutak, a feszületek és a vallási képek természetes részei voltak az otthonnak.
A bútorok egyszerűek, de praktikusak voltak. A pad, az asztal, a láda és az ágy alkotta a berendezés gerincét. A szoba díszítése a népi művészet remekei voltak: a falvédők, a párnahajtások és a textíliák. Szép, faragott kapuk helyenként (pl.
2. Alföldi parasztház
Az Alföld fás területeinek hiánya meghatározta az építőanyag-választást. A vályog, a sár és a nádtetőzés dominált. A falak építéséhez a helyi agyagot szalmával keverték. A tető nádból készült, amely kiváló szigetelő tulajdonságokkal rendelkezett. A padló többnyire agyagból készült, amelyet gondosan tömörítettek és simára alakítottak. A Tiszántúli házak jellegzetessége a nagyobb méret és a folyóvíz közeli elhelyezkedés. A Bácska-Bánáti házak a déli hatások miatt gazdagabb díszítést mutatnak.
Az alföldi ház jellemzően egysoros elrendezésű volt, a szobák egymás után sorakoztak. A tipikus elrendezés: pitvar, konyha, szoba és kamra. A pitvar fontos szerepet töltött be a mindennapi életben, itt zajlottak a háztartási munkák egy része.
Az Alföld szélsőséges időjárási viszonyaihoz kellett alkalmazkodni. A vastag falak védelmet nyújtottak a hideg téli szelek és a nyári hőség ellen. A nádtető kiváló természetes szigetelőanyag volt.
Az alföldi ember szabad szellemisége tükröződött a házak építésében. A nagyobb terek a vendégszeretet és a közösségi élet fontosságát fejezték ki. A vallási elemek itt is jelen voltak, de kevésbé hangsúlyosan, mint a Dunántúlon.
A bútorok egyszerűek és praktikusak voltak. A nagy asztalok, a padok és a ládák domináltak. A szoba díszítése a textíliák: a szőttes, a hímzések és a népviseletek voltak.
3. Felvidéki parasztház
A Felvidék hegyvidéki jellege meghatározta az építőanyag-választást. A kő és a fa dominált, amelyet a helyi erdőkből és kőbányákból szereztek be. A falak gyakran kőből készültek, amelyeket faszerkezettel támasztottak alá. A tető zsindelyből vagy cserépből készült, attól függően, hogy milyen anyagok álltak rendelkezésre a környéken. A Palóc házak jellegzetessége a gazdag fafaragás és a jellegzetes oromzat. A Gömöri házak a kőépítkezés mesterei, vastag kőfalakkal.
A felvidéki ház jellemzően kétszintes volt, az istállók és a tárolóhelyek az alsó szinten, a lakóterek a felső szinten helyezkedtek el. A tipikus elrendezés: konyha, szoba és kamra. A konyha volt a családi élet központja, itt zajlottak a mindennapi tevékenységek.
A Felvidék hegyvidéki éghajlata megkövetelte a masszív építést. A vastag kőfalak és a meredek tetők védelmet nyújtottak a zord téli időjárással szemben. A tájolás fontos volt: a lakóépületek déli oldala felé néztek, hogy maximalizálják a napsugárzás hasznosítását.
A vallási elemek mélyen áthatották a lakókörnyezetet: a feszületek, a vallási képek és a szentkutak természetes részei voltak az otthonnak.
A bútorok masszívak és tartósak voltak, a helyi fa felhasználásával készültek. A faragott díszítések és a népművészeti elemek gazdagították a belső teret. A szoba díszítése a népi művészet remekei voltak: a falvédők, a párnahajtások és a textíliák.
4. Erdélyi szász parasztház
Az erdélyi szászok építkezésében a német hagyományok ötvöződtek a helyi adottságokkal. A kő és a fa dominált, amelyet gondosan megmunkáltak. A falak vastag kőből készültek, amelyeket precíz kőmunkával illesztettek össze. A tető cserépfedésű volt, amelyet a helyi agyagból égettek. A famunka kiváló minőségű volt, a helyi mesterek nagy tudásával készültek. A Barcasági szász házak jellegzetessége a várszerű megjelenés és a földszintes kialakítás.
Az erdélyi szász ház jellemzően kétszintes volt, a gazdasági épületekkel együtt zárt udvart alkotva. A lakóház tipikusan három részből állt: a konyha, a szoba és a kamra. A konyha volt a család szíve, itt zajlott az élet nagy része.
Erdély kontinentális éghajlata megkövetelte a szilárd építést. A vastag falak télen meleget, nyáron hűvöst biztosítottak. A tájolás fontos volt: a lakóépületek déli oldala felé néztek, hogy maximalizálják a napsugárzás hasznosítását.
A szász közösség szoros volt, a vallási és kulturális hagyományok erősen befolyásolták a lakókörnyezetet. A protestáns hit egyszerűsége és tisztasága tükröződött a házak belső kialakításában.
A bútorok egyszerűek, de kiváló minőségűek voltak. A faragott díszítések és a praktikus megoldások jellemezték a berendezést. A szoba díszítése visszafogott, de ízléses volt: a textíliák, a kerámia és a fafaragások. A Torockó központjában a házak szász házak, de székelyek élnek benne.
5. Erdélyi magyar parasztház
Az erdélyi magyar parasztház építésében a helyi hagyományok és a természeti adottságok határozták meg az anyaghasználatot. A fa dominált, amelyet a környező erdőkből szereztek be. A falak faszerkezetesek voltak, amelyeket vályoggal töltöttek ki. A tető zsindelyből vagy cserépből készült, attól függően, hogy milyen anyagok álltak rendelkezésre. A Kalotaszegi házak jellegzetessége a gazdag színezés és a jellegzetes kapudíszítés.
Az erdélyi magyar ház jellemzően hosszú, keskeny alaprajzú volt, a szobák egymás után sorakoztak. A tipikus elrendezés: pitvar, konyha, szoba és kamra. A pitvar fontos szerepet töltött be a mindennapi életben, itt zajlottak a háztartási munkák egy része.
Erdély változatos éghajlata megkövetelte a rugalmas építést. A faszerkezetes falak jó szigetelő tulajdonságokkal rendelkeztek. A tájolás fontos volt: a lakóépületek déli oldala felé néztek, hogy maximalizálják a napsugárzás hasznosítását.
Az erdélyi magyar közösség szoros volt, a vallási és kulturális hagyományok erősen befolyásolták a lakókörnyezetet. A keresztény hit mélyen áthatotta a lakókörnyezetet: a szentkutak, a feszületek és a vallási képek természetes részei voltak az otthonnak.
A bútorok egyszerűek, de praktikusak voltak. A faragott díszítések és a népművészeti elemek gazdagították a belső teret. A szoba díszítése a népi művészet remekei voltak: a falvédők, a párnahajtások és a textíliák.
6. Erdélyi székely parasztház
A székely parasztház építésében a helyi hagyományok és a hegyvidéki adottságok határozták meg az anyaghasználatot. A fa dominált, amelyet a környező erdőkből szereztek be. A falak faszerkezetesek voltak, amelyeket gondosan megmunkáltak. A tető zsindelyből készült, amely kiváló védelmet nyújtott az időjárás viszontagságaival szemben. A Háromszéki házak jellegzetessége a nagyobb méret és a reprezentatív megjelenés. Az Udvarhelyi házak a kézműves hagyományok miatt gazdagabb díszítést mutatnak.
A székely ház jellemzően hosszú, keskeny alaprajzú volt, a szobák egymás után sorakoztak. A tipikus elrendezés: pitvar, konyha, szoba és kamra. A pitvar fontos szerepet töltött be a mindennapi életben, itt zajlottak a háztartási munkák egy része.
A hegyvidéki éghajlat megkövetelte a masszív építést. A vastag fafalak kiváló szigetelő tulajdonságokkal rendelkeztek. A tájolás fontos volt: a lakóépületek déli oldala felé néztek, hogy maximalizálják a napsugárzás hasznosítását.
A székely közösség szoros volt, a vallási és kulturális hagyományok erősen befolyásolták a lakókörnyezetet. A keresztény hit mélyen áthatotta a lakókörnyezetet, de a pogány hagyományok elemei is megőrződtek.
A bútorok egyszerűek, de kiváló minőségűek voltak. A faragott díszítések és a népművészeti elemek gazdagították a belső teret. A szoba díszítése a népi művészet remekei voltak: a falvédők, a párnahajtások és a textíliák.
A középmagyar háztípus
A középmagyar háztípus, alföldi háztípus: a kelet-európai lakókamrás háztípus és a közép-európai kályhás fűtésű háztípus sajátos, helyi, belső fejlődésű változata. Elterjedési területe számos szűkebb tájra bontható, de fő vonásaiban rendkívül egységes. Alapjában véve szoba-konyha-kamra vagy szoba-konyha-szoba kapcsolású soros alaprajzzal épített külső fűtésű kályhás vagy kemencés megoldás jellemzi. A középmagyar háztípusban a tiszta levegőjű lakószoba és a tüzelőszerkezeteket magában foglaló konyha funkcionálisan különvált. - Paraszti szinten a középmagyar háztípus szerint épített lakóházak megjelenésével a jobb módú rétegeknél már a 15. sz. második felében vagy végén számolnunk kell, hiszen a 16. sz.-ban a török háborúkban elpusztult települések régészeti feltárásánál a magyar nyelvterület központi, progresszív fejlődésű vidékein az archeológiai leletek között nagyon sok középmagyar háztípusra utaló objektum kerül elő (Kecskemét, Ete, Túrkeve). A késő középkori, 16. sz.-i ásatásokból megismerhető lakóházakkal szerkezeti és formai azonosságokat mutató épületeket rögzített a recens néprajzi kutatás is. A közelmúltban vagy a jelenkorban a középmagyar háztípus elterjedésterületéhez tartozott az É-, K- és D-Dunántúl (→ dél-dunántúli háztípus), valamint a Duna-Tisza köze és a Közép- és D-Tiszántúl, a szomszédos Sopron, Pozsony, Nyitra, Bars-Nógrád, Heves, Borsod, Zemplén m.-k alföldies, síkvidéki vagy lankás-dombos, jól művelhető erdővidékével együtt. E házvidékünk normái szerint építkezett a részben máig kontinuus szlavóniai magyarság, a Bánság, a Temesköz török korban kipusztult vagy meggyérült magyar népe. A középmagyar háztípus vázolt elterjedésterületén a középkori eredetű vagy a 17-19. sz. között beköltözött szlovák, délszláv, román, német stb. lakosság is a magyarsággal azonos lakóházakat emelt magának. E hajléktípus elterjedése volt a legnagyobb, ill. valamennyi házvidékünk közül ez volt a legnépesebb, önmagában véve több lakos tartozott hozzá vagy legalább annyi, mint a többi háztípushoz. Elterjedésterülete szinte teljes egészében felöleli azokat a vidékeket, ahol kedvező adottságai voltak a 14-15. sz.-tól a komplex, árutermelő paraszti gazdálkodásnak, mezővárosi fejlődésnek, a liberálisabb jobbágypolitikának. Ezt az állítást erősíti, hogy a 19. sz. második feléig zártabb hegyi és erdős övezetekben csak virágzó városok környékén, folyóvölgyekben, medencékben alakult ki tartósabban néhány szigetszerű előfordulása. A középmagyar háztípushoz tartoztak mindazok a vidékek, amelyek a hazai agrártermelésben jelentőssé váltak, ahol a szűkebb és tágabb európai környezethez képest úttörő, munkaracionalizálási kísérletek bontakoztak ki és zajlottak le. Ez többé-kevésbé érthetővé és lehetővé teszi, hogy e háztípus a szomszédos országok parasztsága lakáskultúrájának szintjéhez, fejlődési üteméhez képest hamar és korán népivé, szociálisan jellemzővé vált. Ennek egyáltalában nem mond ellent az a tény, hogy a középmagyar háztípus elterjedtérése átlépi mind a középkori, mind a jelenkori nyelvhatárt, ill. a középkori és újkori ország területét. A középmagyar háztípus területe szervesen kapcsolódik az alsó-ausztriai, DK-i cseh-morva, DNy-i szlovák szomszédos házvidékekhez, mint ahogy szoros kapcsolatok mutatkoznak a déli vidékeken a délszláv érintkezési sávban, de DK-en a Duna menti románságnál is követhetők e típus sajátosságai mind a középkori határokon belül, mind pedig az olténiai területeken. A 15. sz.-tól a közelmúltig lezajlott, lényegében közös gyökerekből, alapadottságokból sarjadó azonos menetű házfejlődés ellenére is helyi tényezők és speciális viszonyok következtében kisebb-nagyobb táji variánsok, sajátosságok alakultak ki. Alaprajzi vonatkozásban a Dunántúl középső és Ny-i részén, Sopron, Veszprém, Somogy és Baranya m. területén a szoba-konyha-kamra alapegység minden helyisége külön bejárattal épült, s az udvarra, ill. a tornácra, ereszaljra nyílott. Ez valószínűleg összefüggésben van a kémény nélküli, ún. füstöskonyha széles körű, a jelenkorig történő alkalmazásával. Ez az alaprajzi sajátosság a nyugati háztípus elterjedésének területén is fellelhető Vas és Zala m.-kben. Különben mindenütt a lakószobák a konyhák előterén át voltak megközelíthetők a szorosan idekapcsolódó kamrákkal együtt. A Kisalföldön s ahol a paraszti família, a nagycsalád együttlakása, együttgazdálkodása a 17-18. sz. során, sőt a 19. sz.-ban is kialakult, megerősödött vagy megmaradt, számos nagy lakóterű, sokhelyiséges, L alaprajzú ház, ill. bővített soros alaprajzú ház megépítésére került sor. Azokon a vidékeken, ahol a lakóház telkén térbelileg elkülönítetlenül folyt a gazdálkodás, így elsősorban a Kisalföldön, a Dunántúl nagy részén általánossá vált, hogy a lakóhelyiségekkel szerves alaprajzi egységben, egy tetőszék alá építették a gazdasági rendeltetésű helyiségeket (kamrákat, istállókat, színeket, sőt a pajtákat is). Az Alföld középső, ill. déli vidékein hagyományossá vált (pl. Csongrád m.-ben), hogy a lakóház mellé szorosan, de külön-külön alaprajzi egységben, külön-külön tetőszék alá építették fel a gazdasági rendeltetésű épületeket. Az Alföld egyéb vidékein, ahol a szálláskertes településrendszer vagy a tanyás gazdálkodás elterjedt volt, gyakorivá vált az udvarok csoportos beépítése, ha a térbeli osztottságot, elkülönítettséget a településben felszámolták is. Ilyenkor a lakóépülettől függetlenül külön az udvar más-más pontjára telepítették a gazdasági épületeket. A szobák melegítését a középmagyar háztípus elterjedésének területén mindenütt külső fűtésű kályhákkal, kemencékkel oldották meg. A 18. sz.-tól az Alföld jelentős területein, de a Kisalföld némely vidékén is, ahol a fa mint tüzelőanyag nehezen vált hozzáférhetővé, visszaszorult a kályhák használata. Századunkra az Alföldön csak egyes ártér menti vagy peremvidéki területen maradt meg a kályhafűtés. Másutt áttértek a szintén külső fűtésű sárkemencék (külső fűtésű szobai kemence) építésére, mivel ezek a sok hamuval égő, nagy tűztérigényű szalmatüzelés igényeinek jobban megfeleltek. A külső fűtésű kemencéknek két, tájilag is elkülönülő csoportja fejlődött ki, az Alföldön a boglyakemencék, a Kisalföldön a fekvő henger alakú kemencék váltak népszerűvé. A nagy tűzterű, szobába épített kemencék a sütés, a főzés céljait is kielégítették, így használatba vételük a konyhai sütőkemencék feladásával járt együtt. - A középmagyar háztípus konyhájának legkorábbi régészeti leletekből is ismert változata a recens gyűjtések alapján is rögzíthető. A konyha oldalfalain át fűtötték a szobai kályhát, a kályha szája előtt vagy mellett volt a nyílt főzőtűzhely helye, s a konyha hátsó falába mélyítve, részben a szabadba kiugratva építették a sütőkemencét. A régészeti leletek építési időszakától napjainkig lezajló fejlődés ezt a beépítést csak annyiban módosította, hogy a tűzhelyeket, tűzfelületeket mind magasabb padkára építették, valamint az eredetileg szolgafán vagy láncon lógó üstöt magába foglaló falazott, sárból rakott katlanokat építettek be. A konyhák e beépítési rendje a közelmúltig általános volt, sőt még napjainkig is sok emléke lelhető fel az egykori Pozsony, Moson, Győr, Komárom m.-kben, de a Duna-kanyar környékén, a Szentendrei-szigeten, Tolnában, Bács-Bodrogban, D-Borsodban is megfigyelhető. Jelentékeny területeken részben a Kisalföld peremvidékein, részben a Dunántúl nagy részén a sütőkemencét a konyha közepére építették fel, boltozatát körülfalazták, s a körülfalazást feltöltve, tetejét asztalszerűen képezték ki. Ezeken a helyeken a konyha oldalfalain nem volt padka, legfeljebb a kályhaszájak előtt volt kis falazott konzol. A főzés nyéltűzhelyeit a kemence tetejére helyezték, S alakú sárpadkákat építve vagy vas háromlábakat, nyárstartó tűzikutyákat használva. Sok helyütt, részben városokban is, mind a Kisalföldön előfordult, hogy a konyhák közepére asztalszerű tűzpadkákat építettek, amelyek körbejárhatók voltak, vagy egyik oldalukkal a konyha hátsó falához voltak falazva. E konyhatípus utolsó példányai Szeged, Pozsony városok környékén bukkantak fel, sokszor történeti stílusok (barokkos formákkal) hatását tükrözve. - A középmagyar háztípus lakózázait eredetileg nem füsttelenítették külön eszközökkel. A tűzhelyek füstje a konyha ajtaján távozott. Ezért gyakran készültek kéttáblás ajtók, amelyek felső részét a jobb szellőzés érdekében külön lehetett nyitni. Előfordult, hogy a konyhának egyáltalában nem volt födéme, vagy a konyha mennyezetébe lyukat vágtak. A fejlődés következő fázisa a konyhai tűzhelyek füstjének padlásra vezetését szolgáló vakkémények beépítésével járt. Ezeket váltották fel a füstöt a tetőhéjazaton át a szabadba vezető, deszkából rakott füstcsatornák, majd a szabad kémények különféle változatai. E folyamatot pontosan adatolni nem tudjuk. Bizonyos, hogy a 18. sz. folyamán Alföld-szerte még sok a füstöskonyhás lakóház, s a hatóságok kémények építését szorgalmazták. Füstöskonyhás házak a 19. sz.-ban a középmagyar háztípus vidékén csak a Dunántúlon maradtak használatban. Utolsó példányaik még ritkán napjainkban is fellelhetők. A 19. sz. utolsó harmadától egyre gyakoribbá vált a zárt sípkémények, kaminos, kulinás kémények építése vagy a szabadkémények lepadlásolása. Ez a zárt tűzhelyek bevezetését vonta maga után, de ezzel párhuzamosan a szabadkéményes konyhák használatában is gyakran hajtottak végre racionálisabb tűzhelyek beépítésével korszerűsítéseket. A 19. sz. második felében a jobbágyfelszabadítást követően, a vasútvonalak kiépítése, a kapitalizálódás új területeket kapcsolt az intenzív mezőgazdasági árutermelésbe, gyors polgárosodást idézve elő, ez egyfelől az északi háztípus, ill. a nyugati háztípus tradicionális építési formáinak feladását eredményezte. E vidékek a középmagyar háztípus késő középkori eredetű vívmányait vették át, vezették be szinte viharos gyorsasággal. A Sajó, Boldva, Hernád völgye csak néhány helyi sajátosságot őrizve, lényegében az Alföldön honos középmagyar háztípust vette át, csakúgy, mint Heves, Nógrád É-on, hegyvidékeken fekvő településsávja. Az északi háztípus Ny-i szárnya a kisalföldi formákat vette át. Lényegében hasonló folyamat zajlott le a nyugati háztípus elterjedésterületén, de itt a középmagyar háztípus hatása már a 17. sz.-tól folyamatosan erősödőben volt, tehát nem robbanásszerűen következtek be a változások. - A középmagyar háztípus területén érvényesült a polgárosulással együtt leginkább a történeti stílusok hatása. Bár a gótikus építőkultúra jelentékenyen befolyásolta a középmagyar háztípus egészét (szerkesztésében, arányrendszerében, részletmegoldásaiban: pl. kályhaformák), és a reneszánsz is maradandó nyomokat hagyott, a barokk és klasszicista díszítőformák érvényesülhettek csak igazán átütő erővel, hiszen a 18. és 19. sz. folyamán teremtődtek meg az egészen széles körű díszítő tevékenység alapadottságai építőkultúránkban. Jellegzetes vonása népi műveltségünk alakulásának, hogy a történeti stílusok jelentkezése gyakorta jelentékeny ízléskésésről árulkodik. A 19. sz. végi, századeleji középmagyar háztípushoz tartozó területeken különösen a barokk stílusnak (elsősorban a Dunántúlon és mezővárosokban), ill. a klasszicizmusnak volt jelentékeny hatása (elsősorban a 19. sz.-i gabonakonjunktúrában megerősödő alföldi parasztgazdák építő tevékenységében). Szép példáit találni a romantikus, eklektikus építőművészeti formáknak is elsősorban a Kisalföldön, de ezek jelentkezése szinte egybeesett a hagyományos középmagyar háztípus konvencionális formáinak teljes feladásával, felbomlásával. A középmagyar háztípus házvidékének lakosságát jelentősen megbontotta a társadalmi rétegződés, azonban az egyre erősebben érdekellentétekbe kerülő rétegek építőkultúrájában, lakáshasználatában a 19. sz. utolsó harmadáig nem jelentkezett erősebben differenciáltság. Ugyanazokat a szerkesztési, építési elveket követték házvidékünk kis-, középnemesei, gazdái, zsellérei. Legfeljebb méretekben és az alkalmazott anyagok minőségében mutatkozott meg különbség, tagolódás. A középmagyar háztípus bomlása az 1870-es évektől a legpolgárosultabb vidékeken jelentős iramúvá vált. Mégis a mezőgazdaság szocialista átszervezéséig vagy a felszabadulás körüli időkig a hagyományos szerkesztési elveket nem adták fel. Az 1960-as évektől robbanásszerű változás bontakozott ki. Tömegesen számolják fel a régi épületeket.
A magyar népi háztípusok sokfélesége a történelmi Magyarország gazdag kulturális örökségét tükrözi. Minden háztípus egyedi választ adott a helyi természeti adottságokra, gazdasági lehetőségekre és kulturális igényekre. Ezek az építészeti hagyományok ma is inspirációt jelenthetnek a fenntartható, autentikus és lelket tápláló lakókörnyezet kialakításához. A holisztikus szemlélet segít megérteni, hogy a népi építészet nem csupán funkcionális kérdés volt, hanem egy teljes életmód, világkép és közösségi kultúra építészeti kifejezése. Ez a megközelítés ma is releváns lehet azok számára, akik otthonukat nem csupán fizikai térként, hanem lelki és szellemi otthonként is szeretnék megalkotni.
tags: #magyar #nepi #csaladi #haz