Mennyi a szalma egy hektár őszi árpa után és hogyan hasznosítható takarmányozásban?

Az elmúlt évekre jellemző aszályok és takarmányhiányok rámutattak, hogy a növénytermesztés melléktermékeinek, így a szalma és más szármaradványok felhasználása kulcsfontosságú az állattartásban. Hogy milyen formában és mennyiségben keletkezik ez a melléktermék, az egy lényeges kérdés, különösen a kérődzők takarmányozásában, ahol a jó minőségű szálastakarmányok etetése nélkülözhetetlen.

A szalma mennyisége és a fő tényezők

Az őszi árpa termesztése után hektáronként tipikusan 7-12 tonna szalma marad vissza, ám nem minden területen jut elegendő szalma takarmánycélokra. Ennek oka többféle lehet: van, hogy a gazdaságok csak növénytermesztéssel foglalkoznak, és a termesztési talaj állapotát tekintik elsődlegesnek; máskor a talajfelszín szalma nélkül marad, mert a gazda a földről feldolgozásra nem kerülő szalmát energiai célokra adja el. A korábbi évek adatai szerint a gazdaságok a szalmának közel 60%-át szedték be valamilyen formában, a többi részét pedig elégették vagy beszántották.

A szalmák között a gabonaszalmák a legfontosabbak, ezek közül a tavaszi árpa szalmája tartalmaz kedvezőbb emészthetőséget és magasabb nettó energiatartalmat, míg az őszi árpa rosttartalma magasabb és emészthetősége valamelyest gyengébb. A tavaszi árpa szalmája gyakran etetett szalmafélék közé tartozik, mert nyersrosttartalma és N-mentes kivonható anyagai jobban hozzáférhetők. Az őszi árpa rosttartalma nagyobb, de emészthetősége alacsonyabb. A lucerna és más pillangós szálas növények szalmái közkedveltek a magas fehérjetartalom (pl. lucerna 22%) és ásványi anyagok, vitamindúsítás miatt.

Kukoricaszár és egyéb melléktermékek

A kukorica szármaradványai adják a legnagyobb takarmányértéket: a szár és csutka együttes mennyisége hektáronként 10,8-13,4 tonna lehet, Nitrogénben, foszforban és káliumban gazdag, különösen a szemtermés idejében szedett szár mutat a legjobb táplálóértéket. A kukoricaszár tárolása és feldolgozása során gyakran alkalmaznak savas tartósító anyagokat a szilázs javítására. Az őszi árpa és a kukorica kombinációja gyakran jó kiegészítő a húsmarhatartók és juhok takarmányozásában, különösen legeltetéssel hasznosítva.

A repce szalmája helyzetkészítésében is jelentős lehetőség rejlik: a repce maradványai 10-12 t/ha szármaradványt hagyhatnak a területen, és a nitrogén, foszfor, kálium, kalcium és magnézium tartalék mellett a mikrotápanyagokban (cink, mangán, bór, réz, molibdén) is gazdagok lehetnek. A repce szalmáját sokszor hagyják a földön, de fontos, hogy felaprítsák és egyenletesen eloszlassák a talajfelszínen, mert a földre hagyott szalma nem biztosítja optimálisan a tápanyag-visszapótlást.

Pillangós szármaradványok és talajhatás

A pillangós virágú növények, mint a lucerna, rendkívül értékesek fehérjetartalmuk és ásványi anyaguk miatt, és hosszú távon hozzájárulnak a talaj nitrogén ellátottságához, ami a következő termésnél kedvező hatást gyakorolhat. A lucerna fehérjetartalma például 22% körüli lehet, és emellett karotintartalma is jelentős. Ezért a lucerna maradványai gyakran hozzájárulnak a talaj tápanyag- és humuszgazdálkodásához.

A szalma és a talaj humusztartalma

A szalma és egyéb növényi maradványok a talaj humusztartalmának növelésében is fontos szerepet játszanak. A szalma hagyása a földben humuszt és szerves anyagokat adhat a talajhoz, amit segíthetnek szalmabontó baktériumkészítmények, amelyek felgyorsítják a cellulóztartalmú biomassza bontását. Az őszi árpa esetében a szalmamaradványok és a gyökérmaradványok összessége hektáronként 42-49 kg nitrogént, 28-30 kg foszfor (P2O5) és 60-72 kg kálium (K2O) felhasználását jelentheti az adott talajtípus függvényében. A kukorica esetében ez az érték 97-111 kg nitrogént, 38-41 kg foszfor (P2O5) és 116-136 kg kálium (K2O) lehet.

A talaj humuszállapota és a humuszmérleg meghatározó a szalmagazdaság gazdaságos döntései szempontjából: a humusztartalom 15-25 g/kg között talajonként eltérő lehet, és ezek alapján határozzuk meg, hogy a szalmát legyen-e szántóföldön hagyva vagy értékesítve. A hosszabb távú tenyésztés és a talajminőség megőrzése érdekében érdemes évente és táblánként humuszmérleget számolni, és 3-4 évente meghatározni a szerves C- és humusz-tartalmat a talajban. A szármaradványok hosszú távú közvetlen hasznosítása tehát egyensúlyt teremt a talajjavítás és a humuszmegőrzés között.

Elsődleges döntési szempontok gazdáknak

Figyelembe kell venni a talaj humusztartalmát és a talajtípusokat: egyes talajokon a szalma visszapótlása szükségesebb lehet, másokon elegendő a növényi maradványok növényi és talajtakaró funkciója.
A szalma megőrzésének és visszapótlásának döntésekor mérlegelni kell a talajnedvesség megőrzését, a talajszerkezet javítását, a gyökérzet megerősítését és a megdőlési hajlam csökkentését.
A biomassza energetikai felhasználás megfontolása együtt jár a talajszervesanyag-tartalom hosszú távú csökkenésének kockázatával, ezért helyi szinten és táblaszinten kell figyelembe venni a humusz kontrollt.
A gazdák döntésekor figyelembe kell venni a szalma- és melléktermékek gazdasági és környezeti előnyeit: talajtakaró mulcs szerepét, nedvesség-megtartó képesség növelését, illetve a szerves anyag visszatáplálását a talajba.

A szalma szerepe a termésbiztonságban és a környezetben

A szalma visszatámezése a talajba és a talaj humusztartalmának növelése hozzájárul a talaj szénmegkötő képességéhez és a termésbiztonság fokozásához a klímaváltozás okozta hektikus csapadékok és száraz periódusok közepette. Ugyanakkor a biomassza energiaforrásként való felhasználása is összhangban van a megújuló energiaforrásokra való átállás céljaival, és segíthet a gazdáknak extra bevételhez jutni, ha a hamu visszajuttatását vagy a biomassza energetikai felhasználását megfelelően koordinálják. A hamu lúgosító hatása különösen hasznos szikes vagy savanyú talajokon.

A döntés során tehát fontos a gazdák számára, hogy a szalmát vagy szármaradványokat hogyan hasznosítják: legyen szó biomassza-, talajtakaró- vagy humusztartalom-növelő megoldásról, mindkettő hosszú távon meghatározza a talaj és a megtermelt gabona stabilitását. A szalma és szármaradványok területen való fennhagyása jelenleg az egyik legkézenfekvőbb módszer a talaj termékenységének fenntartására és a költségek csökkentésére, különösen a mély talajnedvesség megőrzése és a mikroelemek visszapótlása szempontjából.

Az őszi árpa termesztésének összefoglaló adatai

Az őszi árpa vetésterülete világszerte 50-60 millió hektár körül mozog, Magyarországon az utóbbi években 159-220 ezer hektár volt a betakarított terület. A világon az átlagos termés 2,7-3 t/ha, míg hazánkban 4,0-4,5 t/ha körül alakul, 2015-ben például 5,14 t/ha is előfordult. A gazdaságoknál az őszi árpa főleg takarmányozási célokat szolgál, de a világ számos országában kenyérgabonaként is használják. A fajta kiválasztásánál fontos a termesztés adaptációja, betegségek- és kártevők elleni ellenálló-képesség, szárazságtűrés és a tápanyag-hasznosító képesség.

A talajkörülményekhez igazított őszi árpa kiválóan alkalmazkodik, azonban a télállósága gyengébb, mint a rozsáé vagy őszi búzáé, és a betakarítás optimális körülményeitől függően érdemes megtervezni a tápanyag-ellátást. A nitrogénből 110-140 kg/ha, foszforból 40-60 kg/ha, és káliumból 50-100 kg/ha kijuttatása ajánlott a várható termés függvényében, a talaj tápanyag-ellátottságától függően. A jó talajművelés és a megfelelő időjárási viszonyok mellett az őszi árpa termése stabil marad, de a szárazság és a késő tavaszi fagyok kockázatot jelentenek. A vetésidő szeptember végére-október elejére esik, és a bokrosodás erőteljesen az őszi időszakban zajlik, ami meghatározza a kalások számát és a termést. A tenyészidő megfelelő kezelése és a gyökérzet egészsége kulcsfontosságú a télállóság és a korai fejlettség szempontjából.

Infografika: szalma mennyisége hektáronként őszi árpa után és hasznosítási lehetőségek

Csodálatos Föld: Hogyan menthetik meg a környezetet az ehető szívószálak?

tags: #mennyi #a #szalma #egy #hektar #osziarpa