A magyar színházépítés és működésének története
A magyar nyelvű színjátszás ügyének - és a másodispán elképzelésének - nagy lökést adott, hogy Grassalkovich Antal herceg 1833-ban egy telket adományozott a színház felépítésére, igaz a külvárosban, a Hatvani kapun kívül.
Széchenyi István egyik kisebb, 1832-ben megjelent művében, amely a Magyar játékszinrül címet viseli, fejtette ki gondolatait arról, hogyan lehetne megalapítani és hosszú távon működtetni egy magyar nyelvű állandó színházat Pesten. A gróf egy lassabb folyamatban gondolkodott, egyfajta kulturális részvénytársasági rendszerben, ebben látta a hosszú távú működés feltételének biztosítását.
Az épületet Telepy György és Zitterbarth Mátyás tervei szerint erre a területre kezdték el felhúzni 1835-ben. A színházépületet eleve ideiglenesnek szánták, mert azzal számoltak, hogy a nem is távoli jövőben egy nagyobb, elegánsabb épületet tudnak emelni. Ezt az igényt törvénybe is foglalták, az 1836. évi XLI. törvénycikkben, amely kimondta, hogy az Országos Küldöttség megbízást kap egy nemzeti diszes játékszín tervének kidolgozására, a hozzá szükséges költségek kiszámításával. Ez a törvény nem a már építés alatt álló színházról szólt, hanem a majdan azt felváltó, véglegesnek számító épületről.
A színház létesítéséért a legtöbbet a Pest vármegyei követek tették, akik az 1830-as országgyűlésről hazatérve - ahol napirenden volt a színház ügye, de végleges döntés nem született -, a vármegye vezetését meggyőzve külön bizottságot alakítottak, amely a „honi nyelv terjesztésére ügyelő küldöttség“ nevet kapta. E szerv kérte fel Széchenyit, hogy fejtse ki gondolatait.
Eközben, míg a fenti törvényt elfogadták a honatyák, a város szélén, a Hatvani kapun kívüli telken, a Kerepesi út elején (a mai Rákóczi út 3. alatt) közben épült az új színház. A felépített színházat 1855-ben fejezték be.
Az 1837. augusztus 22-én megnyílt épületbe nem sokkal később, 1838-ban bevezették a gázvilágítást, majd a világon harmadik színházként a villanyvilágítást. Az intézmény 1840-től már mint Nemzeti Színház működött.
Az épület leírása szerint „áll ez épület egy nagy négyszögű teremből, mellynek elejét oszlopos tornácz díszíti, a homlokzatán levő fülkéket szobroknak kellene ékesíteni, hanem ez nem sürgetős: az oszloptornáczból jutni az előcsarnokba, mellyben szemközt a jegy váltók rekeszei fogadják az érkezőt, kétfelől azok mellett vannak a földszinti bejárások; a két átellenes tágas lépcső-soron pedig a páholyokba és a második emeleti nézőhelyre jutni. […] A földszintre belépve, bizonyosan megfogja lepni az a csínnal szerkezeit pompa, melly a néző terem belsejét ékesíti, három páholysor megy körül, mintegy 53 páhollyal, mellyek biborveres szőnyegekkel vannak bevonva s kivül gazdagon aranyzott oszlopokkal és czafrangokkal feldíszítve; a színpadtól balra van az udvari páholy […]. A nézőhely közepén földszint vannak az A B C páholyok, mellyeket azért neveznek igy, mert számjegyek helyett betűkkel vágynak jelölve. […] .A színház belseje nem birt mindig jelen alakjával; minden húsvétkor változtattak rajta valamit.“
Azonban folyamatosan tűzbiztonsági problémák merültek fel. A Pesti Napló 1907-ben írta: „A Nemzeti Színházban is meg akarják kezdeni az évadot. A főváros színházvizsgáló bizottsága megvizsgálta a színházat, s azt jelentette a tanácsnak, hogy a színház »legnagyobb mértékben tűzveszedelmes«. A főváros tanácsa a maga nagy felelőssége tudatában megtagadta a színháztól a játékengedelmet. Már harmadszor így cselekszik, de azért a Nemzeti Színházban játszanak.“
Az épületet az 1908-as évadtól nem használták, a társulat ideiglenesen a régi Népszínházba költözött a Blaha Lujza térre, a Rákóczi úti épületet pedig 1913-ban lebontották.
A Nemzeti Színház igazi otthonra lelt a Blaha Lujza téri épületben, ahol 1964-ig működhetett, amíg a metróépítésre hivatkozva el nem költöztették.
A Magyar Színház története
A Magyar Színház története több mint évszázados kulturális utazás Budapesten. Intézményünk a hazai színházi élet meghatározó pontja, ahol generációk nőttek fel előadások, alkotók és közönség találkozásaiban.
A Magyar Színházat 1897-ben építették a XIX. század hagyományos stílusában, Láng Adolf építész tervei szerint. A Rákosi-Beöthy család vezetésével alapított színház 1897. október 16-án tartotta első előadását az akkor még külvárosinak számító városrészben, az Izabella, ma Hevesi Sándor téren.
A Magyar Színház első korszakában legfőképpen operetteket játszott, majd fokozatosan, tíz év fennállás után komoly prózai színházzá alakult. 1914-ben a színházat Vágó László építész építette át. Új előcsarnok épült, s a nézőtér férőhelyeit ügyes átrendezéssel jóval ezer fölé növelték.
Az épület igen nagy átalakításon ment keresztül. A régi színházat egészen a vasfüggönyig elbontották, sok helyen csak a tartófalak maradtak a helyükön. Az épület két új szinttel magasabb lett, és a tér felé is 8 méterrel terjeszkedve, jóval nagyobb alapterületűvé vált. Ezáltal lehetőség nyílt egy impozáns előcsarnok kialakítására és a színház műhelyeinek, jelmez- és bútortárainak elhelyezésére. A színpadot is megnövelték, s új nézőteret alakítottak ki rejtett világítással, akusztikai plafonnal.
Az új épület zsolnai pirogránitból készült, 757 elemből álló dombormű homlokzata Illés Gyula szobrászművész munkája. Az előcsarnokban Barcsay Jenő szobrászművész nagyméretű mozaikképe fogadja a nézőket, görög kórus képzetét keltő asszonyalakjaival. A színésztársalgót díszítő intarziás falikép Szinte Gábor festőművész, díszlettervező alkotása.
A színház befogadóképessége az átépítés után 756 fő volt, ma 665 fő.
A Magyar Színház 1897-ben épült, többször is átalakított épületében tehát 1966−2000 között a Nemzeti Színház társulata játszott. Igazgatói ezen időszak alatt Both Béla, Marton Endre, Nagy Péter, Sziládi János, Malonyai Dezső, Csiszár Imre, Ablonczy László, Iglódi István voltak. Repertoárja a magyar és világirodalom klasszikus és kortárs remekműveiből állt.
2000-től a Pesti Magyar Színház játszik a sokat megélt falak között, amelynek társulata változatlanul a régi Nemzeti Színház hagyományain nevelkedő és azt őrző művészekből áll.
A színház igazgató-főrendezője egy évtizeden át Iglódi István volt, rendezői ezen időszak alatt: Csiszár Imre, Vidnyánszky Attila, Pinczés István, Guelmino Sándor, vendégrendezői: Berényi Gábor, Bruck János, Czeizel Gábor, Szergej Maszlobojcsikov, Vándorfi László voltak. 2010-től újabb korszak kezdődött a társulat életében. A színház igazgatója Őze Áron, művészeti igazgatója Guelmino Sándor, a menedzserigazgató Sipos Imre lett. A teátrum vezetését 2015-ben vették át.
Hosszú, szövevényes története alatt a Magyar Színház épületében a magyar színész társadalom legnagyobb alakjai játszottak.
Művész Színházak Budapesten
Több színház is viselte a „Művész Színház“ nevet Budapesten:
- Művész Színház (1932-1938): Budapesten ezen a néven először Bárdos Artúr szervezett színházat. Két bemutatóval 1932-ben a Révay utca 18. szám alatt.
- Művész Színház (1945-1949): Budapesten, 1945. február 19-én Várkonyi Zoltán „Szabad Színház“ néven kezdte el szervezni a társulatát, amely 1945. április 1-jén Művész Színház néven nyílt meg végül a Paulay Ede utca 35. szám alatt.
- Művész Színház: A Thália Színház elnevezése 1993 és 1995 között.
- Művész Színpad (1922-1925): Révész Ferenc és Láng József által alapított színház a Budapest VI. kerületi Csengery utca 68. szám alatt.
- Fővárosi Művész Színház (1929-1930): 1929. novemberében nyílt meg.
1945 tavaszán Várkonyi Zoltán, gróf Károlyi István anyagi támogatásával nyitotta meg a Paulay Ede utcában a független Művész Színházat (ma Új Színház), amely sok szempontból a háború alatti Madách Színház (ma Örkény István Színház) hagyományainak továbbvivője volt.
A teátrum új színfoltja volt a magyar színházi életnek, amely egy kis európai szigetté vált, a megszokott, kissé idejét múlt budapesti színházi tendenciák modernizálásával. A nyitó előadás 1945. április 1-jén John Steinbeck Lement Hold című drámája volt, Uray Tivadar, Sennyei Vera és Várkonyi Zoltán főszereplésével.
A friss szeleket ventilláló, modern, polgári színház főrendezője Apáthi Imre volt, színpadán pedig olyan színészek játszottak, mint például Básti Lajos, Ráday Imre, Sennyei Vera, Szemere Vera, Sulyok Mária, Tolnay Klári, Darvas Iván, Pécsi Sándor, Bárdy György, Fónay Márta, Uray Tivadar, vagy a később bábtervezőként ismert Bródy Vera.
1949-ben a Művész Színházat államosították, a társulat pedig százféle irányba szóródott. A nyugati, polgári stílusú színházcsinálás tiltott zónába került, a felső vezetés pedig minden, a szocialista realizmuson kívül eső művészeti tendenciát száműzetésbe taszított.
A színházépület mint művészeti alkotás
A színház vagy színjátszóhely olyan építmény, ahol színházi, előadó-művészeti előadásokat és hangversenyeket mutatnak be. A színházépület az előadás- és közönségterek összességét szolgálja. Ahány előadástípus, annyiféle színház létezik. Épülhetnek kimondottan bizonyos típusú produkciókhoz, szolgálhatnak általánosabb előadási igényeket, vagy adaptálhatók, átalakíthatók színházi használatra. A szabadtéri amfiteátrumoktól a díszes, katedrálisszerű építményeken át az egyszerű, díszítetlen szobákig vagy páholyos színházakig terjedhetnek.
Egy színházépületnek általában két főbejárata van. Az egyik elöl, a közönség számára, amely az előcsarnokba vezet, ahol jegyet is árusítanak. A színtér vagy előadótér a színpad. Egyes színházakban, amilyenek például a proszkénion színházak, az arénaszínházak és az amfiteátrumok, ez állandó része az épületnek.
Általában egy kifejezetten előadásra használt épületben vannak színpadon kívüli terek is az előadók és a stáb számára. Itt tárolják a kellékeket, díszleteket és jelmezeket, az előadók pedig itt várják a színrelépést. Ezeket a színpadon kívüli tereket szárnyaknak nevezzük, s a proszcénium színpad mindkét oldalán helyezkednek el. A színfalak előtt súgólyuk található.
A színház gyakran más tereket is tartalmaz, az előadók és más személyzet számára. A házba beépíthető egy, a színpad felőli fülke, ahol a fény- és hangtechnikusok figyelemmel kísérik a műsort, és aktívan használhatják a saját berendezésüket.
Minden színház teret biztosít a közönségnek. A rögzített ülőhelyes színházban a közönséget gyakran a proszcénium ív választja el az előadóktól. A proszkénion színházakban és amfiteátrumokban a proszcénium íve, akárcsak a színpad, az építmény állandó eleme.
- Bódék vagy aréna (Észak-Amerikában orchestra): az alsó sík terület, általában a színpad alatt vagy azzal egy szinten.
- Erkélyek vagy galériák: egy vagy több megemelt ülőfelület a nézőtér hátulja felé. A nagyobb színházakban több szintet függőlegesen egymásra helyeznek a standok felett vagy mögött.
- Páholyok (állami páholy vagy színpadi páholy): jellemzően közvetlenül a színpad elé, mellé és szintje fölé helyezik el.
Az építészet iskolája ma is a klasszikus kor, s amilyen kitűnő lehet ennek nevelő hatása, olyan végzetes tévedésekre adhat okot, mihelyt valaki egy pillanatra is szem elől téveszti a viszonyokban beállott óriási változásokat. A modern színház nem görög templom és nem római amfiteátrum. Hiszen vannak nekünk egészen klasszikus mintára épült, pazarlóan elhelyezett épületeink, amelyek éppen arra figyelmeztetnek, hogy sem a legszigorúbb klasszicizmus, sem a hatalmas perspektíva egymagukban nem biztosítékai a művészi értéknek.
A zajos, forgalmas utcasarok, amely Budapest egyik legveszedelmesebb átkelőhelye, ahol senkinek sincs módja, nincs ideje megállni, hosszasan, zavartalanul szemlélődni, teljesen elhibázott dolog volna pompázó, cifra vagy erőszakosan feltűnést kereső építkezéssel kísérletezni. A járókelők itt általában nincsenek nyugodt művészi élvezésre diszponálva.
A színházlátogatók kocsija pedig pontosan a bejárathoz robog - úgy, hogy a külsőnek egy pillantás se jut -, az estélyi ruhás néző kiszáll, a foyer-ba jut, ahol először áll meg. Itt s végig, ahol megy, a folyosón, a nézőtéren, a páholyban a lépcsőn, itt aztán megvan rá az igazi alkalom, hogy megadjunk a szemének, az ízlésének minden gyönyörűséget. A színház belseje: itt kell élnie, dolgoznia, érvényesülnie a művésznek, itt kell megformálni, kiegyensúlyozni, pompás ruhába öltöztetni a teret.
A színház ünnepi hely, amely tudatosan nyújt fantáziát gyújtó meséket, színes, tüzes hazugságokat, csillogó szavakat. A színpad káprázatos légvárakat mutat, a legszerényebb karzati néző is, ruhájában, nagy elméjében, nagy színében valami ünnepiességgel jön: lehetetlen, hogy szürke környezet fogadja. A színház bizonyára az a hely, ahol indokolt még az önmagáért való pompa, a halmozás is, ahol nem elégít ki bennünket az imponáló, rideg tartózkodás, ahol dúsnak s melegnek akarunk látni mindent.
A színház igazi próbája lehet a művészi fantázia termékenységének, feltéve persze - s az új nemzeti színháznál ez nem lehet kétséges -, hogy az építtető minden szükséges eszközt, valódi nemes anyagot rendelkezésére bocsát. Ilyen értelemben rég nem építettek Budapesten színházat - talán az operaház elkészülte óta nem.
tags: #mtesz #szekhaz #epitese