Onores epitkezes kadar kor: Panelépítés, kockaházak és a Kádár-kor építészetének árnyoldalai
1961-ben kezdődött meg hazánkban a nagy panelépítési őrület, amely tulajdonképpen a szocializmus végéig kitartott.
Az 1990-ig tartó mintegy 30 év alatt 788 ezer lakás épült.
Ezeket a lakásokat kezdetben mindössze 30-50 évre tervezték, de az idő a panelházakat igazolta, többségük mind a mai napig használható, lakható.
Az első kísérletinek szánt panelházakat az akkor átnevezett Dunaújvárosban (korábban Sztálinváros) építették fel 1958-tól kezdve, összesen 3 épületet.
Ez a három ház épült Magyarországon először úgynevezett nagyelemes panelból.
Az első panelépületek sajátos technológiával készültek: a helyszínen öntötték ki vasbetonból a teljes emelet magas, egy egész szoba falát kiadó paneleket, majd daruval a helyükre emelték őket.
Ez jelentősen meggyorsította ugyan az építkezést a téglaépületekhez képest, de az igényekhez viszonyítva mégis lassúnak bizonyult.
A panelházak hazánkban szovjet mintára készültek, de később már keletnémet és dán technika alapján is terveztek és építettek házakat.
Nyikita Hruscsov szovjet főtitkár idejében a "minden családnak kis lakást, de sajátot" jelmondatra készültek el az alacsony, jellemzően 2,3 méter belmagasságú, 3-5 szintes lakóépületek, amelyben a lakások helyiségei nagyon kicsik voltak.
Az egyszobás lakások jellemzően 29-35, a kétszobásak 39-42 négyzetméteres alapterülettel készültek előbb tégla, majd paneltechnológiával 25-30 év élettartamra.
A lapostetős épületek víz-, hő és hangszigetelése és általános minősége is komoly kivetni valót hagyott maga után.
A szomszédos lakásokat 8 centiméteres, a lakáson belüli helyiségeket pedig mindössze 4 centiméteres fal választotta el.
Hruscsov meggyőződése szerint a hetvenes évekre, amire ezek az épületek elavulnak, már megvalósul a kommunizmus, és minden szovjet polgárnak saját háza épülhet.
Az első hruscsovkák a finnektől elfoglalt városban Viborgban épültek, és a mai napig lakják őket.
Ezek még téglából készültek, és a megsemmisült belváros újjáépítése során építették őket.
A hruscsovkákból még mindig sok-sok százezer lakás van használatban Oroszországban és az egykori szovjet utódállamokban, jellemzően a szegényebb társadalmi rétegek lakják.
A panelek egyik alapanyaga a kohósalak - ami a vasgyártásból visszamaradó melléktermék, ezért felhasználása több okból is kívánatos volt a panelelemek gyártásánál -, amivel a sódert igyekeztek kiváltani a betonkeverékben.
A milliós lakásépítési tervben irányozták elő a házgyárak építését is, ahol az előgyártott elemek készültek.
Az első három Budapesti 43 sz.
A szovjet technológia mellett megjelent a dán Larsen-Nielsen-technika is hazánkban, amelyet jelentős valuta fejében vásároltak meg és kiváltotta a szovjetek ellenérzéseit is.
De mint kiderült szükség volt az új, nyugati, imperialista technikára.
A szovjet technológiának volt egy súlyos hiányossága, ami a keleti blokkon belül először Magyarországon okozott problémát.
Az építészet számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet technológia nem teszi lehetővé 3 x 2,7 méteres szobáknál nagyobb helyiségek kialakítását, illetve a belmagasság sem bővíthető a technológián belül 2,65 m fölé.
A dán újítás mindezeket lehetővé tette, és így - ha nem is használták ki minden esetben a lehetőségeket - a Larsen-Nielsen házak ma is az eladó panellakások csúcsát jelentik a maguk tágas lakótereivel.
További nem elhanyagolható előnye a dán technológiának, hogy olcsóbban kivitelezhetőek a struktúrák, és még gyorsabban építhető össze a helyszínen az épület.
A Kádár-rendszer célja nemcsak az volt, hogy gyorsan, sok lakóház épüljön fel, hanem az is, hogy a lehető legolcsóbban.
Úgy gondolták, ennek az igénynek is megfelel a panel.
(Lakásállomány megoszlása a 20-21.
A panelépítési program 1961-től indult el hazánkban.
Ez főként a fővárost, illetve a megyeszékhelyeket érintette és különösen az alföldi és a tiszántúli régióban.
Érdekesség, hogy Budapesten kevesebb panellakás van.
Előbb 4-5 szintes panelépületeket emeltek, végül a középmagas, 10 emeletesek terjedtek el leginkább, de szinte minden városban van egy ezeknél magasabb, például 15 vagy 20 emeletes is, kísérleti jelleggel.
A pénzhiány fontos problémát jelentett.
A Kádár-rendszer drága és rossz minőségű válasza.
A Kiss Dániel (2017): Parasztház, Kádár-kocka, panel vagy lakópark - hol lakik a magyar?
A Budapest100 építészeti-kulturális fesztivál idén a ’70-es évek építészetét állította középpontba egy hétvége erejéig.
Első hallásra bátor vállalkozásnak tűnt a korszak kiválasztása, hiszen a szocializmus építészete nem a legnépszerűbb építészeti korszakok közé tartozik.
A ’70-es évek hazai építészetének negatív megítélése leginkább a panellakótelepekkel kapcsolatos kedvezőtlen sztereotípiák elterjedésével magyarázható.
A ’60-as évek demográfiai robbanásának köszönhetően folyamatos lakáshiányban szenvedett az ország.
Az újpalotai lakótelepen hatvanezer új beköltözőt örvendeztettek meg az építők, akik többnyire komfort nélküli lakásokból érkeztek a szocializmus itt megvalósult vívmányiaiba.
Elsősorban az újpesti gyárakban dolgozók számára hozták létre ezt az új városrészt minden kapcsolódó intézménnyel együtt: bölcsőde, óvoda, iskola, üzletek, éttermek, orvosi rendelők is szolgálták az ide költözők ellátását és kényelmét.
A lakótelep egyedüli fájó pontja, hogy a beígért kulturális központ nem valósult meg.
Az ország legmagasabb lakóépülete is itt található: a 70,9 méter magas víztoronyház csak egy évtizeden át szolgálta a nevében is rejlő funkciót.
A ’70-es évek építészetének pozitív megítélését hátráltatja az is, hogy sokszor politikai utasítás alapján, rossz elképzelés mentén születtek épületek.
Hiába terveztek építészeink kortárs nemzetközi trendeknek megfelelő, ötletgazdag házakat, ha eleve a koncepció nem volt megfelelő.
A budai várba, a Mátyás-templom mellé tervezett Hilton szálló is hiába tekinthető bravúros építészeti megoldásnak, ha az épület tömege egyáltalán nem illeszkedik a helyhez.
A Várnegyed és a királyi palota rekonstrukcióját korábban megnyerő Középülettervező Vállalat kapta az amerikai luxusszálló megtervezésének a feladatát.
A modern luxusszállodába a műemléki védettségű volt jezsuita iskola, az egykori domonkos rendház és a Miklós-torony épülettömegét is bele kellett konstruálni, ezt a feladatot is bravúrosan oldotta meg a tervezőcsapat.
Egyedül a Miklós-torony tetejének modern víztoronnyá és antennatárolóvá történő átépítése tűnik ellentmondásosnak, természetesen amellett, hogy egy ekkora épület megépítése egyáltalán nem volt indokolt a történelmi környezetben.
A korszak másik építészeti bravúrja a Császár-Komjádi Sportuszoda.
A negyven méter fesztávolságú, szétnyitható alumínium tetőszerkezetének elemeit 55 centiméteres egységenként, egyesével emelték a helyükre, majd a helyszínen rögzítették egymáshoz.
A hatalmas súlyú, mozgatható tető elkészülte azért is tekinthető kivételesnek, mert a szocialista magyar építőiparra nem volt jellemző, hogy ennyire precíz megoldásra legyen képes.
Újdonságnak számított az is, hogy a medencét nem földbe süllyesztetten, hanem megemelve, az emeleten alakították ki.
Kelecsényi Zoltán remek munkáját 2017-ben újították fel, ekkor zárták el végleg az egykori Császár-fürdőt is tápláló hőforrás uszodába vezető csapját.
A SOTE Nagyvárad téri Elméleti Tömbjének 970 négyzetméteres aulájába lépve az ország legnagyobb festett üvegablakát pillanthatjuk meg.
A mikrobiológiát, a sejtek különös világát választotta témául Hincz, de figyelmünket a sok, geometriai rendszerbe épített különálló világítótest is megragadja, a ’70-es évek designja.
Budapest harmadik legmagasabb épületét Wágner László tervezte Südi Ernő és Gerlóczy Gedeon közreműködésével.
A szocialista rendszer nagyon kevés új templom építését engedélyezte, a farkasréti temető szomszédságában található Mindenszentek-plébániatemplom a ritka kivétel egyike, és a szocialista rendszer első Budapesten megépült temploma.
1945 januárjában a környék hívő lakosságának szolgálatában álló Keresztelő Szent János-temetőkápolna elpusztult, 1952-ben a temetőhöz közeli Kolling-féle vendéglő éttermét alakították át misézőhellyé.
Tervezője Szabó István volt, aki ezenkívül képzőművészeti alkotásaival is hozzájárult a gyönyörű templombelső kialakításához.
Az épületet üreges födémelemekből emelték, az üregekbe vasbeton erősítést helyeztek a tartószilárdság fokozására.
A téglák felrakásával mintákat alakítottak ki az egyébként visszafogott megjelenésű templom felületén.
Torony építésére nem kaptak engedélyt, a bejárat két magas betonfala emelkedik ki kissé az épületből, amelynek lapos tetején helyezték el a harangokat, sőt a tetőről is hallgatható az istentisztelet.
A templom büszkeségei a Szabó István által adományként elkészített üvegablakok, amelyek a templomteret szinte teljesen körbeveszik.
Az üvegablak-kompozíciók utalnak a templom elnevezésére, a Mindenszentekre.

Beszámolónkat egy különleges lakóépülettel zárjuk, amely a nemrég elhunyt Kossuth-díjas építész, Vadász György egyik kiemelkedő alkotása, tervezőtársa Perczel Anna volt. Az Árnyas utca 15.
A domborzati viszonyokhoz alkalmazkodva épült fel a lakóház két épületszárnya egymástól eltolva, lépcsőzetes kialakításban.
A társadalmi struktúra és a településszerkezet átalakulása az életkörülmények átformálódásával járt együtt.
Az egy főre eső reáljövedelem 1960 és 1980 között több mint megkétszereződött, 1950 és 1990 között pedig csaknem megnégyszereződött.
A reáljövedelmek 1989-ben, a fogyasztás 1987-ben érte el csúcspontját.
A munkabérek és a fogyasztói árak változásait tükröző reálbérek viszont csak az 1970-es évek végéig emelkedtek.
A reáljövedelem- és a reálbér-növekedésre úgy került sor, hogy a munkaidő fokozatosan rövidült.
1968-ban megkezdték az addigi 48 órás heti munkaidő leszállítását 44 órára.
A termelőszövetkezeti tagok kivételével 1978-ig ezt mindenkire kiterjesztették, 1981-ben pedig újabb csökkentés következett.
Az iparban és az államigazgatásban, majd később más területeken is 42 órásra redukálódott a munkahét.
Jövedelmeinek legnagyobb részét a lakosság fogyasztásra költötte.
Ezen belül az élelmiszerek képviselték a legfontosabb tételt.
1950 és 1980 között az egy főre eső hús- és cukorfogyasztás több mint megkétszereződött, a tojásfogyasztás csaknem megnégyszereződött, a zsír-, tej- és tejtermékfogyasztás másfélszeresére, a gyümölcsfogyasztás közel kétszeresére nőtt.
A magyar társadalom nagy tömegei 1960 és 1980 között jutottak el először arra a szintre, ahol az éhezés már ismeretlen fogalom volt, és az elsődleges szükségleteik kielégítése többé nem okozott gondot.
A Kádár-rendszer széles körű társadalmi elfogadottsága elsősorban ezzel magyarázható.
Az idősebb generációkhoz tartozók túlnyomó többsége ma is úgy gondolja, hogy a 20. század más korszakaival összevetve „akkor éltek legjobban az emberek”.
A lakosság pénzjövedelmeinek 1960-ban 6, 1980-ban 14%-át takarította meg.
Ennek nagy részét lakásvásárlásra vagy -építésre fordította.
A kormányzat támogatásával 1961 és 1975 között több mint egymillió új lakás épült.
A lakásviszonyok ennek következtében jelentősen javultak.
1949-ben 100 szobára még 265, 1990-ben viszont már csak 113 lakos jutott.
A mennyiségi mutatók mellett a minőségiek is javultak.
1949-ben a lakóépületek 40%-ának a falazata még vályogból, sárból vagy vert földből készült, 1990-ben viszont már csak a házak 9%-a tartozott ebbe a kategóriába.
Az új lakások túlnyomó többségét fürdőszobával, vízöblítéses vécével és gázfűtéssel látták el, padlózatát parkettával borították, és falait tapétával díszítették.
A lakások alapterülete viszont többnyire kicsi, általában 100 négyzetéternél is kevesebb volt.
Az új városi lakások többsége a házgyárakban készített betonelemek összeszerelésével készült.
A többemeletes társasházakból álló lakótelepeken 1985-ben 1,6 millió ember élt.
Az 1960-as és 1970-es években egy-egy ilyen lakás kiutalása nagyon nagy örömet szerzett az otthon nélküli fiatal házasoknak és az addig komfort nélküli körülmények között élő családoknak.
A későbbiekben azonban egyre inkább kitűntek a lakótelepi életforma árnyoldalai: a zsúfoltság, a monotónia és a sivárság.
A községekben ugyanezen idő alatt a régi kis parasztházakat váltották fel a „sátortetővel” ellátott új és nagyobb „kockaházak”.
Sőt az 1970-es évektől olyan téglatest alakú emeletes házak is épültek, amelyeknek hasznos alapterülete olykor a 200 négyzetmétert is elérte.
Az 1960-as évek elejére befejeződött a települések villamosítása. 1963-ban az utolsó faluban (Aporliget) is kigyulladt a villany.
A nagymérvű fejlődés ellenére mindazonáltal még az 1980-as években is éltek emberek minden komfort nélküli barlanglakásokban, szegény-telepeken, szükséglakásokban és putrikban.
Az 1970-es évek második felében épült békásmegyeri lakótelep.
Az új lakások többségét a bútorgyárak uniformizált termékeivel rendezték be.
Ezek tipikus darabjai közé tartoztak a többfunkciós kombinált szekrénysorok, kihúzható kanapék, a fényezett dohányzóasztalok, valamint a kárpitozott székek és műbőrrel bevont fotelek.
A panellakások előszobáiban és konyháiban emellett beépített szekrények, asztalok és különféle tárolók könnyítették meg a beköltözők dolgát.
A bútorokhoz elektromos eszközök és háztartási gépek tartoztak.
A rádiókészülékek mellett, amelyek száma már csak mérsékelten nőtt, ekkor vált tömegessé a porszívó, a mosógép és hűtőszekrény, valamint a televízió, a lemezjátszó és a magnetofon használata.
tags: #oneros #epitkezes #kadar #kor
