Seres Attila és a magyar levéltárak úttörő szerepe a kelet-európai történettudományban

Seres Attila, történész, szlavista, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.

Ez egy szerencsés véletlennek köszönhető.

A gimnáziumi éveimben az a szilárd elhatározás fogant meg bennem, hogy középiskolai tanár leszek.

A két idegen nyelv közül, a legtöbb osztálytársammal ellentétben, engem az előbbi ragadott meg jobban, mellette a történelem érdekelt a leginkább.

Így 1993 őszétől szinte egyenes út vezetett az ELTE BTK történelem - orosz filológia szakára.

Az orosz szakra nem is kellett felvételiznem, mert az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen elért eredményem alapján automatikusan felvételt nyertem.

Az egyetemi tanulmányaim során már módszeresen készültem a pedagógusi pályára, még elhivatottabbá váltam iránta, rendkívül vonzott benne a személyiségformálás és a közösségteremtés lehetősége.

A sors azonban úgy hozta, hogy az egyetem elvégzése után nem tudtam tanárként elhelyezkedni.

Rövid ideig egy amerikai kereskedelmi cégnél dolgoztam, így beleszagolhattam egy kicsit az üzleti világba is.

Közben az egyetemi tanáraim, elsősorban Niederhauser Emil és Palotás Emil biztatására jelentkeztem az ELTE Doktori Iskolájába, a Kelet-Európa Története Tanszék doktori képzésére.

Éppen az egyik doktori óra előtt vettem észre véletlenül az ELTE hirdetőtábláján a Magyar Országos Levéltár felhívását arról, hogy német nyelvtudással és történelem szakos diplomával rendelkező fiatalt keresnek az Országos Levéltár óbudai épületébe.

Mivel egy szót sem tudtam németül, másnap az esélytelenek nyugalmával hívtam fel a hirdetésben megadott telefonszámot.

Mint kiderült, a kagylót a főigazgatói titkárság vezetője vette fel, akinek töredelmesen bevallottam, hogy nem tudok németül, megemlítettem ugyanakkor, hogy orosz szakos diplomám is van.

Nagyon meglepett a reakciója: csodálkozva megismételte az „orosz” szót, majd megkért, hogy soron kívül menjek be hozzájuk egy felvételi beszélgetésre.

Mint kiderült, az Országos Levéltár égisze alatt éppen akkoriban, 1998-1999-ben kezdtek kialakulni a magyar levéltárügy számára stratégiai jelentőségű oroszországi partnerkapcsolatok, az Országos Levéltárban ugyanakkor nem volt az „orosz világot” jól ismerő, a megfelelő orosz nyelvi kompetenciával rendelkező szakember.

Az állást végül én nyertem el, annak ellenére, hogy arra tucatnyian jelentkeztek németül tudó, szakirányú végzettséggel rendelkező diplomások.

Így lettem 1999. Óbudán, a Gazdasági Szervek Osztályán és a Gazdasági Kormányszervek Osztályán akkoriban rengeteg fiatal dolgozott, pár hónapos eltéréssel nagyon sok friss diplomás - köztük én is - szinte egyszerre került be e két szervezeti egység valamelyikébe.

Ez elsősorban Gecsényi Lajos főigazgató intézményvezetői habitusának köszönhető.

Kiváló„tudományos menedzser” volt, felismerte a fiatalokban rejlő potenciált, és az intézményi innováció érdekében jól tudta hasznosítani a szakmai lelkesedésüket.

Azt vallotta, hogy a jó levéltáros egyben jó történész is, elengedhetetlen, hogy rendelkezzen a munkájához szükséges korszakos történelmi ismeretekkel.

Ez a mentalitás hatotta át akkor az Országos Levéltár vezetői hierarchiájának minden egyes szintjét, egészen a főosztályvezető-helyettesekig bezárólag.

Megbecsülték azt, aki a „hivatali munkája” mellett tudományos ambíciókat is dédelgetett, ötletei voltak, esetleg a szakmai munka erősítése érdekében új kezdeményezéseket tett.

Ezért mi, fiatalok, számtalan lehetőséghez jutottunk, például külföldi tapasztalatcsere-programokban vehettünk részt - én így jutottam el például Macedóniába, Lengyelországba, Hollandiába, Oroszországba és Ukrajnába - és újabb publikációs fórumok nyíltak meg előttünk.

Akkor indult el - éppen fiatal kollégák iniciatívájára - az Országos Levéltár ma is nagyon népszerű online-folyóirata, az ArchivNet.

Ráadásul a Gazdasági Szervek Osztálya a munka tekintetében különösen erős „harci terepnek” bizonyult, hiszen akkoriban zajlott az állami vállalatok felszámolása, az iratanyagaik dömpingszerűen jöttek be a levéltárba.

Az ott végzett munka során ezért jelentős gyakorlati tapasztalatokra is szert tehettem a szervlátogatások, az iratképző szervekkel való kapcsolattartás, az iratbeszállítások koordinálása terén.

Gyakran szerveztünk a munkaidőn kívüli szabadidős programokat, gyalogtúrázni, moziba és színházba járultunk, soha „nem engedtük el azok kezét” sem, akik közben más munkahelyen helyezkedtek el.

Ez egy rendkívül inspiratív közeg volt.

Nagyon szerettem ott dolgozni, valószínűleg kevesen mondhatják el magukról, amit én, hogy az életüknek volt olyan időszaka, amikor vasárnaponként alig várták, hogy hétfőn munkába indulhassanak.

Levéltárban lettem tehát történész, a Magyar Országos Levéltár a lehető legjobb kiindulópontja volt a történészi pályafutásomnak.

A pályámon Gecsényi Lajos mellett a már említett Niederhauser Emil - aki sajnos már nincs közöttünk - és Palotás Emil személyisége volt rám a legnagyobb hatással.

A Kelet-Európa, s különösen Oroszország, a Szovjetunió és a Balkán-félsziget története iránti „ösztönös gyermeki” érdeklődésemet az egyetemen az ő szemináriumaik és előadásaik segítségével tudtam tudományos alapokra fektetni.

Amikor csak lehetett, a szabadon választható kurzusok közül is mindig az ő óráikra iratkoztam be.

Az általam elképzelt „tudósi alkat” ideálját a tanulmányaim során bennük véltem felfedezni.

Szigorúak voltak, de csak a kellő mértékig, s ezzel együtt mindkettejük sajátja volt, hogy a legváratlanabb pillanatokban csillantották meg a - néha kissé szarkasztikus, de kifinomult intelligenciáról tanúskodó - humorukat.

A pályámon 2003-ban következett be újabb fordulat, azzal, hogy Glatz Ferenc áthívott az MTA Történettudományi Intézetébe.

Nem volt könnyű otthagyni a „szakmai almát” mert annál több szép élmény kötött ide, ám mégis jó döntésnek bizonyult, mert a„boldog évek” ezzel folytatódtak, a Történettudományi Intézetben megtapasztalt „alkotói szuverenitás” azóta is életem meghatározó alapélménye.

Az évek folyamán Bulgáriával kapcsolatban is összefüggésbe került az Ön neve: 2009-ben egy hónapot Szófiában kutatott, majd a Magyar-Bolgár Akadémiai Történész Vegyes Bizottság tagja, utóbb alelnöke is volt.

Annak idején az ELTE orosz filológiai szakirányán kötelező elvárás volt, hogy az orosz mellett legalább még egy szláv nyelvet megtanuljunk.

Nekem a macedónra esett a választásom, abból a megfontolásból, hogy a macedón segítségével a szerbet és a bolgárt is kiválóan el lehetett sajátítani.

Igaz a mondás, miszerint egy szláv nyelv ismeretének birtokában a második már nagyon könnyen megy, én egy szemeszternyi egyetemi macedón nyelvi kurzus után„hirtelen” Ohridban „találtam magamat”, a szkopjei Cirill és Metód Egyetem nyári egyetemén.

Annyira megragadott a táj szépsége, az ottani emberek kedvessége, természet és épített környezet harmóniája, a vidék etnikai kavalkádja, hogy ezt követően még kétszer jelentkeztem az ohridi nyári egyetemre.

Ezt nem is csak tanulásként fogtam fel, hanem sokkal inkább nyaralásként, mert amellett, hogy kiváló tanárokra bíztak bennünket, s kiscsoportos foglalkozások keretében mélyíthettük el a macedón nyelv és a Balkán története iránti ismereteinket, majdnem minden este hangulatos táncházzal, holdfényes sétákkal végződött.

A Magyar-Bolgár Akadémiai Történész Vegyes Bizottság újjáalakítását én kezdeményeztem 2005-2006-ban.

A balkáni országok közül - Románia mellett - ez volt az egyetlen, amelynek történésztársadalmával az MTA Történettudományi Intézetének korábban kiterjedt kapcsolatai voltak, az 1970-es és 1980-as években már működött a történész vegyes bizottság is, de a rendszerváltás idején megszűnt.

A „hagyomány” tehát adott volt ahhoz, hogy új alapokra fektessük és intézményesítsük a magyar-bolgár történészi együttműködést.

Ráadásul ehhez partnerre is találtam a Bolgár Tudományos Akadémia Történeti Intézetének főmunkatársa, Penka Pejkovszka személyében, aki akadémiai cserével minden évben jött kutatni Budapestre.

2006-tól, amikor az MTA Történettudományi Bizottsága elfogadta a vegyes bizottság újjáalakítására irányuló tervezetemet, minden évben tarthattunk egy konferenciát, felváltva Budapesten és Szófiában.

Az egyik ilyen konferencia után valóban a bolgár fővárosban maradtam kutatni: a két világháború közötti erdélyi magyar és a dobrudzsai bolgár kisebbség politikai szervezetei közötti választási koordináció történetére vonatkozó bolgár diplomáciai forrásokat igyekeztem feltárni.

Mivel a két nemzeti kisebbség közötti politikai együttműködés folyamatát mind a bolgár, mind a magyar kormányzat kontrollálta, a Bolgár Nemzeti Levéltárban, a bolgár Külügyminisztérium fondjában számos izgalmas dokumentumra bukkantam, és ennek a dokumentációnak a „pandanját” megtaláltam Budapesten is, a Magyar Országos Levéltárban.

Sajnos a témát nem tudtam teljesen „felgöngyölíteni”, mert időközben, 2011-ben kinevezést nyertem Moszkvába, a Magyar Kulturális Központba.

2001 és 2005 között összesen hét hónapot töltöttem kutatói ösztöndíjjal Moszkvában, majd négy esztendőn keresztül az ottani Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ tudományos igazgatóhelyetteseként, majd a Magyar Levéltári Intézet vezetőjeként tevékenykedett.

Valóban, az egyetemi éveim alatt már egy szemesztert Moszkvában tanultam részképzős hallgatóként, s utána szinte minden évben ott töltöttem egy-két hónapot különféle ösztöndíjakkal.

Amikor 2011-ben kineveztek a Moszkvai Magyar Kulturális Központ tudományos igazgatóhelyettesévé, lélekben már „tősgyökeres” moszkvainak tartottam magamat.

A 2011-2015 közötti időszak volt eddigi pályafutásom csúcsa, hiszen ezúttal intézményvezetői és tudománydiplomáciai tapasztalatok birtokába is jutottam, és ezek nélkül most jóval szerényebbnek érezném a szakmai „portfóliómat”.

A külföldi intézményvezetői pozíciónak köszönhetően ráadásul hatalmas nemzetközi „kapcsolattőkére” is szert tehettem.

A Moszkvai Magyar Levéltári Intézet egy kőkemény „harci terep” volt, elsősorban a magyar és az orosz levéltári irányítás közötti érdekeltségi asszimmetria miatt.

Benyomásaim szerint a magyar-orosz levéltári kapcsolatok erősítésében a magyar fél mindig is motiváltabb volt, az orosz levéltári iratok módszeres és célirányos feltárása és feldolgozása nélkül ugyanis nem tudjuk hitelesen megírni az 1939-1941 utáni történelmünket, az orosz levéltári források hiányában örökké küzdeni fogunk a „fehér foltokkal”.

Az orosz államigazgatás ugyanakkor alapvetően nem érdekelt abban, hogy levéltári vonalon túl sok engedményt tegyenek Magyarországnak.

Ennek hátterében a két ország teljesen eltérő hivatalos emlékezetpolitikája áll.

Oroszországban egészen másként gondolkodnak a második világháborúról, mint Kelet-Európa országaiban.

Sokak számára megdöbbentő lehet az is, hogy az orosz közvélemény túlnyomó többsége még ma sem úgy vélekedik az 1956. évi magyar forradalomról, mint ahogy az már meggyökeresedett a magyar történeti kánonban és társadalmi tudatban.

Ez a fajta antagonizmus feszíti az egész hruscsovi és brezsnyevi korszakra vonatkozó orosz és magyar közgondolkodást is.

Van azonban egy „szubjektív”, a magyar „térfélen” keresendő oka is annak, hogy a magyar történettudomány csak nehezen tudja tágítani a mozgásterét az 1939-1941 utáni magyar történelom megismerése szempontjából kulcsfontosságú oroszországi hungarika-kutatások frontján.

Rendkívül megcsappant azon magyar történészek száma, akik jól tudnak oroszul, értik az oroszországi levéltári rendszert, és el tudnak igazodni az orosz társadalmi, kulturális és tudományos közegben.

Evidenciának tartjuk, hogy egy középkorász tudjon latin szöveget olvasni, egy kora újkoros tudjon németül, és azt, hogy a nemzetközi szakmai kommunikáció linguafrancaja az angol, azt azonban nem, hogy egy 1945 utáni magyar történelemmel foglalkozó szakmabeli tudjon oroszul.

Oroszországban kutatni óriási gyakorlati felkészültséget, széleskörű helyi kapcsolatrendszert, az oroszországi viszonyok ismeretét és legfőképpen magas tűrőképességet igénylő, különleges feladat.

Nem egy olyan kutatóutam vagy kutatási projektem volt Oroszországban, amelyet súlyos kudarcok tarkítottak.

Szerintem a magyar történész- és levéltáros társadalom nem rendelkezik ennek a feladatrendszernek a volumenéhez illeszkedő humán kapacitásokkal, még úgy sem, hogy ehhez a Levéltári Intézet némi szervezeti hátteret tud biztosítani.

Kelet-Európa számos országában kutattam már, de olyan mérvű és mennyiségű nehézséggel, mint Oroszországban, sehol nem találkoztam, még Ukrajnában és Romániában sem.

Igaz, talán éppen mostanra pozitív elmozdulásnak lehetünk a szemtanúi: egyre több hazai tudományos kutatóintézet és levéltár kezdett a súlyának megfelelően foglalkozni az egykori szovjet levéltári forrásbázis kutatási lehetőségeivel, sőt, prioritásként kezelik ezt a kérdéskört, és igyekeznek kiépíteni a saját intézményi kapcsolatrendszerüket Oroszországban és Ukrajnában.

Az utóbbi néhány évben Márton Áron erdélyi püspökről is közölt több írást, tanulmányt.

Mint említettem, a Magyar Országos Levéltár fiatal referenseként számos lehetőséghez jutottam, külföldi tapasztalatcsere-programokban vehettem részt, így 2000-ben a Lengyel Levéltári Főigazgatóság ösztöndíja révén Varsóban tölthettem három hetet.

A lengyelországi munkaprogram része volt - többek között - egy egyhetes gyakornoki munka a varsói Archiwum Akt Nowychban is, ahol két fantasztikus kolléga, Lilla Narutowicz és Adam Dąbrowski gondjaira voltam bízva.

Ők hívták fel a figyelmemet az 1936-tól 1940-ig működő kolozsvári lengyel konzuli kirendeltség iratanyagára, amely, ha figyelembe vesszük, hogy a két világháború közötti lengyel külügyi szolgálat irattermése milyen mérvű pusztulásnak volt kitéve a háború idején, szinte példa nélküli módon, teljes egészében az utókorra maradt.

Akik akkoriban még nem álltak rendelkezésre korszerű technikai eszközök, nem volt sem laptop, sem digitális fényképezőgép, s amennyire a gyakornoki teendőim megengedték, igyekeztem kicédulázni ezt az anyagot.

Sajnos nem sikerült maradéktalanul, de arra felfigyeltem, hogy a kolozsvári lengyel diplomaták egyik informátora a magyar kisebbséget érintő kérdésekben éppen Márton Áron volt.

Innentől kezdett el foglalkoztatni Márton Áron személye, s noha én elsősorban a 20. századi magyar-szovjet politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatairól szerettem volna írni, a személyes kutatás útjai összemosódtak.

Infografika a magyar-ruszk levéltári kapcsolatok fejlődéséről

Gondolatok a hosszú és komplex pályafutásról, amely a levéltárak és a történettudomány összefonódását szemlélteti, több kulturális központ és intézmény együttműködésének fényében.

Pirkadat: Seres Attila - A hét értékelése

tags: #seres #attila #monori #foldmero

Népszerű bejegyzések: