Szakács Árpád beszéde a Polgárok Házában: A kultúra diktatúrája és a nemzeti identitás védelme
Tavaly a Polgárok Házában ültünk egymástól egy széknyi távolságra azon a könyvbemutatón, amit olyan markáns szerzőpáros jegyez, mint Szakács Árpád és Bayer Zsolt: A kultúra diktatúrája címmel.
A Nemzeti Kulturális Alap támogatását élvező kiadvány megjelenése, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeumban idén februárban bemutatott Libás Matyi is szimbolikus identitásalálás, hiszen most ismét azonos volt házigazdahelyszín és azonos gyökerű bemutatóra került sor. Ráadásul a székely szabadság napján.
Az időpont valóban szimbolikus volt, mert március 10-e a székely szabadság napja, és tudatosan választottam, három és fél hónapot várva az alkalomra. Szerintem nem volt hiábavaló sem a várakozás, sem maga a bemutató, hiszen a kisugárzása tart azóta is.
Idén egyébként is kiemelt figyelmet kellett volna kapnia március 10-ének, hiszen most vagyunk az Európai polgári kezdeményezés a nemzeti régiók védelmében aláírásgyűjtés hajrájában. Kérek mindenkit, hogy aki még nem írta alá, tegye meg, és győzze meg e nemes gesztusról barátait és családtagjait, hiszen a nemzeti önazonosságunk védelme mindannyiunk kiemelt érdeke.
Magáról a bemutatóról még elmondanám, hogy nagyon színvonalas és hangulatos volt. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki hozzájárult az esemény és a kiadvány létrejöttéhez.
Az estet Erős Kinga irodalomtörténész, és a Magyar Írószövetség elnökének bevezetője nyitotta meg. Igaz, ő személyesen nem tudott eljönni, de az elemzése felolvasva is lényegre törő, és figyelemfelkeltő volt. Azt tartottam a legfontosabbnak és különösen megtisztelőnek, hogy a művet és a kiadványt alkalmasnak tartja arra, hogy az a fiatalokat is megszólítsa, és élményszerűen átadjon nekik kiemelt történelmi ismereteket. Reményét fejezte ki, hogy a CD eljut oktatási intézményekbe.
Az est háziasszonya Liptay Katalin, rádiós irodalmi műsorai által ismert szerkesztő, műsorvezető volt, aki szinte az összes közreműködő művész munkásságát ismerte, így a Nyolcágú csillagot mind szerzői, mind előadói vonatkozásában kontextusba tudta helyezni meglátásaival és kérdéseivel.
Ami valóban élményszerűvé tette a bemutatót az alkotókkal és előadókkal való beszélgetésen kívül, az a kiseposz részleteinek élő előadása. A műnek mintegy egyharmadát előadta Dóczy Péter és Fábri Géza. Dóczy Péter a mű és a kiadvány rendezője, emellett az eposz mesélőjének egyik hangja, Fábri Géza a zenei szerkesztő és zeneszerző, illetve ő a mesélő másik hangja. A lemezen több színész és hangszer szólaltatja meg a tercettben írt felező tizenketteseket, de a bemutatón előadott részletek kettejük tolmácsolásában is emlékezetes maradt. A részletekkel párhuzamosan kivetítve látni lehetett a kiadvány oldalait Lőrincz Kata illusztrációival.
Bevallásod szerint egy székely eposzt pótoltál, s egy interjúban azt mondtad: „Székely Mózes fejedelem elkezdte Erdély egyesítését, ezt folytatta Bocskai István, és bevégezte Bethlen Gábor.” Mennyire lehet egy olyan kérdéskört ma meg- és feleleveníteni, ami különbözőségeink ellenére is egységessé tud/képes tenni bennünket? Miben?
Annyiban kiegészíteném ezt a korábbi megjegyzésemet, hogy három kiseposzt írtam ez idáig, és mindháromban kiemelt szerepe van a székelységnek, természetesen összmagyar vonatkozásban. Az első, a Három sing a jutalom teljes egészében még meg sem jelent, de remélem, előbb-utóbb az is papírra és lemezre kerül. A három közül a legmarkánsabban székely eposz a Nyolcágú csillag, hiszen az foglalkozik kifejezetten a székely és a magyar egység kérdésével.
Az adott történelmi helyzet és az 1603-as brassói csata kiválóan alkalmas arra, hogy bemutassa az összetartozás alapjait, motivációit, módozatait a felmerülő érdekütközésekkel együtt. A székelységről a legfontosabb tudni, hogy ők őriztek meg közel egy évezreden keresztül a magyarság ősi, Árpád-kor előtti társadalmi, katonai jogi és közigazgatási rendszerét. A székelyek is a magyarság része, különbözőségükben is. Hogy időnként meg-megbomlott ez az egység, annak vannak külső és belső okai. Ezeket az okokat végig járja az eposz.
Első személyes találkozásunk éppen a Polgárok Házában történt egy, a polgári, nemzeti kérdésfelvetések alkalmával Szakács Árpád és Bayer Zsolt: A kultúra diktatúrája című könyvbemutatón. Hivatkozva a könyv tartalmi alapvetésein át a mai kulturális viszonyokra, mikor leszünk már végre vértezettebbek a megosztottságunkat skandálók elleni kettős beszédűség és hazugságok ellen?
Fontosnak tartom kiemelni, hogy nem kell misztifikálni a kérdést, és egyébként nem a létező turáni átokkal magyarázni. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a „turáni átok” mint fogalom és kifejezés csak a XIX. században bukkant fel, és minden bizonnyal ellenfeleink, ellenségeink találták ki és terjesztették. Érdemes lenne egy kiterjedt filológiai kutatással felderíteni ezt a jelenséget. Nem vagyunk mi széthúzó nép, nemzet, semmivel se jobban, mint bármely más. Egyébként egyetlen nép sem széthúzó eredendően, generikusan. Akármilyen példát hoznak fel, annál súlyosabb esetek tucatjait lehet találni másoknál. Ott van például az a mondás is, hogy „két magyar három politikai párt”. Nos, ha megvizsgáljuk a világ vagy akár csak Európa többi országának politikai berendezkedését a múltban és a jelenben, akkor nyomban gyanút fogunk, hogy ezt is valami rosszakarónk találta ki és terjesztette el. Hajrá filológusok!
Visszatérve tehát az alkalmi megosztottság kérdéséhez, annak prózai és konkrét okai voltak, külsők és belsők egyaránt, azokat érdekek és személyi hibák, tévedések vezérelték. Érdemes egy ilyen történetben körüljárni őket, hogy tanuljunk belőlük, és ne ismétlődjenek meg. Hogy melyek ezek? A külsők közül megemlíteném a szomszédos nagyhatalmak tisztességtelen érdekpolitikáját, és az ide-oda csapódó vazallus országok vezetőinek árulásait, a belsők közül a túlzó személyes ambíciókat és azt a szűklátókörűséget, ami több politika vezetőnél, köztük királyoknál és fejedelmeknél is megjelent, ami szerint csökkenteni vagy megszüntetni kell a székely önrendelkezést az állítólagos egység és még állítólagosabb haladás érdekében.
A kérdés első felének felvetésére pedig azt mondanám kiegészítésül, hogy Erdély és majd az egész Magyarország egységesítésének eszméje és a gyakorlat a legkorábban, és egyben a legmarkánsabban Székely Mózesnél jelent meg. Az általa megkezdett utat folytatta Bocskai és Bethlen. Az eposz története szándékaim és reményeim szerint megmutatja azokat az okokat, hogy miképpen és milyen mértékben tudta összekovácsolni az egységet magyarok, székelyek és szászok, katolikusok és protestánsok között, és milyen erők hatottak ez ellen, például a Habsburg megosztó politikája, az oláh vajda árulása, aki korábban egyébként hűségesküt fogadott Székely Mózesnek.
Az is érdekes, hogy Székely Mózes a törökös párt vezetőjeként jutott el a fejedelmi címig, és rájuk elvben számíthatott, de a döntő csatában cserben hagyta őt a török és a tatár szövetséges is. Szomorú tény, de azt is meg kell említeni, hogy ekkor a lengyelek sem jöttek segíteni, pedig Székely Mózes Báthory István lengyel király oldalán visszaverte a litvánok támadásait, és Rettegett Ivánt is megfutamította. Mi a tanulság? Alapvetően csak magunkra számíthatunk, de természetesen mindig kell keresni a szövetségest.
Orbán Balázs van annyira nyomós hivatkozás Székely Mózes megelevenítésében, hogy annak is erős érvrendszere legyen az identitásban, amit a székely zászló jelképez, hiszen - ha nem is köztudottan, de - hitelesen a székely fejedelem zászlaja volt. Amit a mai napig kikezdenek, tipornak, gyaláznak. Identitásrombolás zajlik folyamatosan, Erdélyben.
Orbán Balázs a legnagyobb székelynek nevezte Székely Mózest. Bethlen Gábor pedig, aki kortársa volt, barátja és harcostársa, és aki részt is vett huszonhárom évesen a brassói csatában, azt írta róla, hogy Nagy Sándor hadseregében is megállta volna a helyét. Székely Mózes az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem. Székely ember nem is juthatott ilyen magas pozícióba, csak tartós és súlyos háborús helyzetben, amilyen épp a tizenötéves háború időszaka volt.
A székelyek vezetőjét, az ispánjukat korábban a magyar király jelölte ki és nem közülük, ők csupán jóváhagyták, vagy megvétózták. A székelység jogi rendszere pedig gátolta a nagy vagyoni különbségek létrejöttét, és így közülük senki nem tudott olyan befolyásos, hatalommal bíró személy lenni, akit alkalomadtán megválaszthattak volna egy ilyen tisztségre. Székely Mózes jogilag nem székelyként, hanem magyar nemesként jutott előbbre a társadalmi ranglétrán, és lett hadvezér, politikus, államférfi. Magyar nemességet és vele birtokokat Báthory Istvántól kapott kiemelkedő katonai szolgálataiért. Becsületére legyen mondva, nem ült a babérjain, hanem hadvezérként és politikusként ki is vette a részét a hazájáért folytatott küzdelmekből.
Szerintem jogos, hogy a mai székely zászlót Székely Mózes hadi lobogójáról mintázták. Ő volt a legmagasabb katonai és politikai szintre jutott székely, és a zászlaja Erdély egyesítéséért vitte harcba „a különbözőségben is egységeseket”. Ez mai szemmel magától értetődőnek tűnik, de akkor nem volt az.
A nagyhatalmak ütközőzónájában sokan nem a Székely-Bocskai-Bethlen vonalat látták célravezetőnek, és másfajta szövetségben képzelték el a maguk és a magyarok lakta ország, országrészek jövőjét. Maga Székely Mózes is több szövetséget végigjárt, mire eljutott addig a gondolatig, hogy a legkisebb rossz középtávon kiegyezni a törökkel, aki, ha nem is mindig segítette, de nem gátolta alapvetően az egységre való törekvést. Azért még azt is fontos, hogy a XVII. század elején a hírek nem úgy és nem olyan gyorsan jártak, mint manapság, kevés információ alapján kellett gyors és jó döntéseket hozni.
A románok a politikai ügyeskedéseik és árulásaik eredményeképpen, a nagyhatalmak érdekeinek megfelelően egy évszázada bitorolják Székelyföld és Erdély fölött a hatalmat, és nem jó gazdái ezeknek az országnyi területeknek. A székely zászló a székely önrendelkezés jelképe, ezért támadják minden lehetséges eszközzel. Én bízom abban, hogy az autonómiatörekvések sikerrel járnak. Voltak és lesznek meglepő fordulatok a történelemben. A nagyhatalmi érdekek is változhatnak. Alapvetően azonban, mint már említettem, csak magunkra számíthatunk.
A brassói csata elvesztésének több oka volt, de ha mi egységesek lettünk volna, ez az egy tényező is megfordíthatta volna a kimenetelét.
„A székelység önálló nemzet, de a magyar nemzet része is egyben.” - mondod, s mondják a történelmi tények is, ám a mai napig nem volt még arra példa, hogy az egymásra ugrasztást (akár a székelységen belül, akár magyar-székely viszonyában!) megakasszuk: hivatalosan, többünk összekapaszkodását nyilvánosan vállalva akár…
Ahogy már említettem, a székelység a magyarság ősi társadalmi, katonai jogi és közigazgatási rendszerét őrizte meg évszázadokon keresztül. Ami megismerhető és visszahozható a székely jogból, azt meg kell ismernünk és jelenünk részévé kell tennünk, mert mindez közös kultúránk része, sőt alapja. A tágabb értelemben politikai egységen és közös történelmen túl ne feledkezzünk meg másik két alapvető kapocsról, a nyelvről és a vérségi kötelékről. A székely és a magyar nyelv a nyelvjárási árnyalatokat nem számítva azonos, ezáltal kultúránk is közös. Vérségileg pedig annyira összetartozunk, hogy az anyaországban is minden második embernek vannak az ősei között székelyek is. A joggal feltételezhető közös eredeten túl egy több évszázados újra egyesülés is megfigyelhető.
Igen, a székely-magyar összefogásnak fontos alapfeltételei az uszítás elkerülése és a kettős beszéd elleni küzdelem is. Az uszítás legjobb ellenszere a történelmünk kiemelkedő fejezeteinek és személyiségeinek a megismerése, és általában a tudás, illetve az elemzői képességek fejlesztése.
Ha méltó példákat emelünk ki, és tanulságos eseteket részletezünk, akkor nehezebben tudnak megtéveszteni azok, akiknek az érdekeik ellentétesek a mieinkkel. A kettős beszéd ellen is az az első és legfontosabb lépés, hogy tudjuk, kik vagyunk. A tisztességtelen identitásjátszmákban sok egyéb mellett figyeljük meg azt is, hogy mikor ki beszél. Nem mindig őszintén magyar, aki annak adja ki magát. Nem elég, ha valaki magyarnak vallja magát, és nem elég az sem, ha Árpád koráig igazolja kuty...
„A liberalizmus, a nácizmus, a kommunizmus és az ebből kinövő baloldal egy és ugyanaz. „Az emberkísérleti ideáik alapján az irigységre épülő gyűlölet talaján meg akarják alkotni az ateista, materialista, semmihez nem kötődő, irányítható tömegmasszát.
„Még 1938-ban Szabó Dezső azért írt levelet a miniszterelnöknek, mert látta, érezte az újabb kataklizmát. „Most pedig a bolsevik eszme ismét a visszatérésre, a hatalomra készül. Itt állnak a kapuban, pontosan úgy, ahogy 1918-ban és 1919-ben. Ezek ugyanazok. „Ezek ott vannak már a Parlamentben, ugyanazok a kisnyilasok, ugyanazok a bolsevikok, csak még nem bőrdzsekiben mennek be az Országgyűlésbe. De már kivették a naftalinból a kabátot, ott van felakasztva a nappalijukban, a nagypapa fotója alatt. Ezek ma a Parlamentben ugyanazok, akik százezrével vittek a magyar édesapákat és édesanyákat a Gulagra elpusztítani. Ezek ugyanazok, akik kisgyerekes családokat télvíz idején kitelepítettek a Hortobágyra egy disznóólba. Ezek ugyanazok, akik megvárták, hogy Mansfeld Péter betöltse a 18. „A többség polgári mentalitásába ma sem fér bele az, hogy ezek képesek arra, amire az elődeik vetemedtek. Pedig ezek sokkal többre képesek. Aki ma bízik az európai jogrendben, aki azt hiszi, hogy majd Európa meg fogja védeni ezeket a terrorjától, azok vigyázó szemeiket továbbra is Párizsra vessék.
„Miközben a másik oldal forradalmi narratívában él, addig a saját, tízmilliárdokkal megtámogatott köreink a legjobb esetben is minden hatás nélküli, kínosan amatőr látszatcselekvéssel próbálják elfedni a semmittevést. „Nem értik, hogy a másik oldal ezen keresztül kommunikál a hazai és a globális emberkísérleti hálózatrendszerekkel, ideológiákkal, nem értik, hogy ezek a társadalmat akarják átformálni, nekik a pozíció, az csak egy eszköz, ezek a magyar ember gondolkodását szeretnék megváltoztatni, fanatikusan hisznek az igazukban, fanatikusan hirdetik a globális világ emberkísérleti programját, egy lelki töltetű, messianisztikus, világképért küzdenek, a harcot küldetésnek érzik, a helyzetet háborúnak fogják fel, a gesztust pedig gyengeségnek.
„Nagyon igaza van Szakács Árpádnak! Szakács Árpádtól nem újak ezek a gondolatok, bár ilyen hosszan és töményen még nem fogalmazta meg a világképét. "Nem irigylem azokat a mai fiatalokat, akik kortárs példaképeket keresnek. Csak néhány gondolat a jobboldali kultúrharc elszánt főideológusától, az Erdely.ma portálról, amit a jelenlegi kormány prominens tagjai ellen intézett: "Van annak üzenetértéke, hogy jelenleg a magyar lét, a magyar jövő legfontosabb bástyájába, a kultúra megszervezésének komplex, sok területet összefogó menedzselési feladataira egy cirkuszigazgatót neveznek ki.""És annak is van üzenetértéke, hogy Borkai Zsolték Fekete Pákóra orgiáztak az Adrián. És az is sokat mond, hogy a miniszterelnök Fásy Ádám mulatóskirállyal levelezik.""S az is annyira, de annyira idétlen, ahogy a kormányfő a fiatalokat a végtelenül buta Fluor Tomi-féle Wellhelloval próbálja megnyerni.""Az én generációm még P. Mobilt hallgatott, Csurka István és Molnár Tamás filozófus gondolatain szocializálódott. A megjelenés napján már hajnalban rohantunk az újságoshoz Magyar Fórumot venni és szombatonként Magyar Nemzetet is. Vitáztunk, kemény témákban feszültünk egymásnak úgy, hogy nem sértődött meg senki. Ezerszer nagyobb szabadság volt mindenben, mint ma. Ma már nincs vita semmiről. Ma már néhány huszadrangú politikus kihirdeti mindenkinek a véleményét, amit a szellemileg kiüresedett, közhelyeket harsogó megmondóemberek papagáj módjára szajkóznak. Ez a tömegtársadalom imádott létezési formája, ahol nem kell gondolkozni, vitatkozni semmiről. Minden unalmas és szürke, mint maga a tömeg, mint maga a társadalom."
A kultúra diktatúrája - ez a címe Bayer Zsolt és Szakács Árpád új könyvének, amelyet szerdán este mutattak be a Polgárok Házában. A könyvben Bayer Zsoltnak a még a Magyar Hírlapban hetente megjelent Tűrhetetlen, és Szakács Árpádnak a Magyar Időkben publikált Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozata olvasható olyan összekötő szövegekkel, amelyek történelmi keretbe ágyazva még érhetőbbé teszik az írásokat.
A könyvet Gajdics Ottó, a Magyar Idők főszerkesztője mutatta be. Azt mondta, bár az olvasók hétről-hétre megismerhették ezeket az írásokat a Magyar Időkben és a Magyar Hírlapban (Bayer Zsolt a Magyar Idők előtt a Magyar Hírlap munkatársa volt), mégis nagyon fontos, hogy ez a könyv megjelent. Ugyanis, Szakács Árpád mindenki számára teljesen nyilvános, hozzáférhető információkat szed össze a publicisztikáiban, a könyvben ezeket csoportosították, és összekötő szövegek is segítik az olvasót a megértésben. Bayer Zsolt pedig történelmi keretbe ágyazza az írásokat. Így az olvasó egy sokkal mélyebb, lényegretörőbb, átfogóbb képet kap a kulturális térfoglalásról.
A sorozat írásai cseppek voltak, de így, könyvben szerkesztve a cseppek tengerré váltak. - emelte ki Gajdics Ottó.
Gajdics Ottó azt mondta, a balliberális erők mára kertelés nélkül bevallották, hogy a nemzetállamok megszüntetésére törekednek. Azt gondolták ugyanis, hogy a nemzetállamok rivalizálása okozta a múlt század minden katasztrófáját. Mégsem azon kezdtek el gondolkodni, hogyan éljenek egymással békében a nemzetállamok, hanem kitalálták, hogy az Európai Egyesült Államok mindent megold. Ezért is indítottak harcot a kultúrában is a balliberális erők.
"Azzal vádolnak minket, hogy újra kezdtük a kultúrharcot. Ez tévedés. Akart a fene harcolni" - mondta Gajdics Ottó.
A könyv története azzal kezdődött, hogy Szakács Árpád feltette a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy amikor egy balliberális művész rengeteg pénzt kap, és létrehoz egy alkotást, majd elmegy külföldre bemutatni az alkotását, ott szidja azokat, akiktől a pénzt kapja. Milyen diktatúra ez? - erről szólt Szakács Árpád sorozatának első írása. Aztán amikor Bayer Zsolt ezt elolvasta, azt mondta, pontosan arról van szó, amiről már ő is írt. Szakács Árpád és Bayer Zsolt írásai ebbe a - történelmi folyamatokat is bemutató - kulturális térfoglalásba, a mindenkor alkalmazott balliberális kettős mércékbe engednek bepillantást.
Az írások folytatódnak, egészen addig, amíg veszély fenyegeti a nemzeti kultúránkat és a hitünket - zárta szavait Gajdics Ottó.
A kultúra harci terep
A könyv egyik szerzője, Szakács Árpád a kötet bemutatóján elmondta, hogyan született meg a Magyar Időkben a Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozat.
„Tavaly nyáron elindult a balliberális értelmiségi holdudvarban egy vita arról, hogy mennyire működjenek együtt az általuk olyannyira nem kedvelt rendszerrel. Azt mondták: vigyázni kell, mert aki együttműködik, segíti az Orbán-kormányt, azzal a választások után - ha nyernek - le fognak számolni. Erről meg is jelent egy cikk a Népszavában. Ez bőszített fel engem, és azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy megvilágítanám ezt a helyzetet, csak más szempontból."
"Az én nézőpontom a sorozatomban az, hogy próbáljuk meg a kultúrát hálózatban látni. Minden összefügg mindennel. Ugyanazok az üzenetek jelennek meg minden művészeti ágban. Ha leegyszerűsítjük, mindenhol ugyanazt lehet hallani: a gender-propaganda jó, a nemzeti kisebbségeket le kell bontani, a kereszténységet lehetőség szerint vissza kell szorítani. Ha ez megvan, a nemzetállamokat le lehet építeni, és a kevert népességű Európa koncepcióját meg lehet valósítani. Ez a céljuk - a kultúra harci terep ezen eszmék számára.
Szakács Árpád hangsúlyozta: „egy társadalom lerombolása szinte mindig a kultúrán keresztül kezdődik. Szétverni az állami tradíciók tartópilléreit, meggyengíteni, és megsemmisíteni az erkölcsét a kultúrán keresztül, ez egy stratégiai művelet. A kultúra is egy módszer a sok közül: felkészíti a társadalmat a változásra, hozzászoktat ahhoz, hogy a rossz tulajdonképpen jó, a bizarr gyönyörű, a deviancia kívánatos, és a nemi identitás káros. Ezeket mutattam be az írásaimban."
Próbáljuk meg mindazt visszaemelni a magyar köztudatba, ami onnan ki lett radírozva
Kicsit többen vagyunk, mint a CEU mellett tüntetésen - kezdte beszédét Bayer Zsolt, ugyanis a Polgárok Házának nagyterme teljesen megtelt, sőt, még a külső termekben is hallgatták a beszédet.
Aztán azokról a költőkről és írókról beszélt, akiket a rendszerváltás előtt méltatlanul elhallgattak - akik nem publikálhattak, nem jelent meg könyvük vagy nem is tanították őket.
„Mi nem akartunk háborúzni. Nem mi kezdtük. - folytatta Bayer Zsolt. „Évek óta folyik ez a harc, és most vettük a bátorságot, hosszú, évtizedeken át tartó hallgatás után, és felvettük a kesztyűt. Úgy éreztük, hogy a harmadik kétharmados győzelem után talán eljött az idő, hogy mi is megszólaljunk. A kultúra mindig is egy bizonyos szellemi kör hitbizománya volt, és most finoman jelezzük ennek a körnek, hogy a magyar kultúra szöveteibe más szálak is bele vannak szőve, és ezek vannak olyan értékesek, mint azok, amelyekre ők ráütik a pecsétet.
"Amikor most kitört ez a kultúrharcnak nevezett vita, akkor az egyik balliberális kör tagja hosszan nyilatkozott arról, hogy nem lehet egy nép értékítéletébe és kollektív tudatába felülről belenyúlni, és az idő rostáján az a mű marad fent, amely értékes. Minden egyéb kihullik. Szerinte ez a kánon, amelyet ők hosszú évtizedeken át felállítottak, igenis úgy jó, ahogy van, mert az a nemzet kollektív értékítéletén nyugszik. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy ez nem teljesen van így. Az ember ugyanis felteszi szerényen a kérdést, hogy ha évtizedek óta nem tanítják az iskolában Sinka Istvánt, Herczeg Ferencet, Tormay Cécile-t vagy Wass Albertet, ha ezen szerzők művei egyszerűen nem léteznek, és generációk nőnek fel úgy, hogy nem is hallottak róluk, hogyan várhatnánk el, hogy a nemzet kollektív tudatába bekerüljenek? Könnyű azt mondani, hogy a nemzet ítélt, csakhogy a nemzet abból ítélt, amit az orra elé raktak. Most megpróbálunk mást is megmutatni, és ítéljenek úgy, hogy ezekről a szerzőkről, és más, kortárs írókról, költőkről, alkotókról is halljanak, ismerjék meg őket.
A kultúrharcot a második világháború után a kommunista szellemi hegemónia indította el és kialakított egy kánont, óriási cenzúrával - mondta Bayer Zsolt. Most, ez a kultúrharc arról szól, hogy próbáljuk meg mindazt visszaemelni a magyar közgondolkodásba és köztudatba, ami onnan ki lett radírozva
A bemutató előtt és után a szerzők dedikálták a könyvet, és az olvasók kérdéseire is válaszoltak.
tags: #szakacs #arpad #beszede #a #polgarok #hazaban