Tóth Árpád családi háza Mezőberény: emlékek, motívumok és költői képalkotás nyomában
„Ó lélek, vesd le szivárványzekéd, Való rögök közt hajtsd nehéz ekéd…”(Törmelékek) Egy kora őszi vasárnap reggel fotóriporter kopogtatott be hozzám: irodalmi képeskönyvbe készít fényképeket költők otthonairól - lennék segítségére. Kocsijába vont. Késő délutánig jártuk Debrecent, s már egy kis képes irodalomtörténet volt a filmtekercseken, mikor lajstromába pillantott. - Tóth Árpád még hiányzik - mondta. Magam is tanácstalanul álltam: egy tégla se maradt a szülői házból, az utcát bombaszőnyeg seperte el. Tóth András és Molnár Eszter, a szülők, az új Víztorony alatt alusszák örök álmukat, sírkövük már nincs sehol. Nos, a Tóth család és Árpád gyermekifjú korának tárgyi környezete odavan.
Elgondolkoztató, hogy egyáltalán volt-e valaha is az ő pompázatos színekből, dekoratív elemekből szőtt poézisének meghatározható színtere. Időbeli, térbeli miliője, otthona? Az álmok költőjének is mondják, aki vágyait, szomorúságát szőtte, tárt, sötét motívumokkal ékes verseibe. Mi végre hát a ház, az utca, a járda vonala, az apró, kopott, régi dolgok. Hányszor írja, hogy hazaindult - de ha követjük bús utcák során, szomorú fák alatt, a városalji ház, elhagyott szoba várja, a homályban ódon bútorok, szivarja illatos-keserű füstje. Vajon nem éppúgy lehet-e ez a pesti Józsefváros, mint a debreceni Késes utca? Hisz hangulatához, szomorúságához válogatta ezeket az állandósuló versképző elemeket, akárcsak jelzőit vagy indulatszavait.
A költészetnek nem lehet erénye vagy hibája, hogy „hiteles”, tapintható elemekből építkezik. De természete lehet olyan, hogy belső hitelét, művészi erejét, ihletettségét a való dolgok mágikus sugárzása adja. Ilyen Tóth Árpád költészete is: versépítésének, képalkotásának természete, hogy mindig egy-egy darab érinthetőre, tapinthatóra rögzít. Lírai hitele van előtte a tárgyaknak. Előbbre kell helyeznünk nála az álomnál a megfigyelést: ő addig nézi a dolgokat, míg sajátjaivá nem válnak, a lélekben el nem helyezkednek, mígnem azonosul teljesen velük. Szobrász fia, szereti, érzékeli, magáévá teszi az anyagot, mielőtt formálná. Belőle szerzi ez az éles vonalú líra a metszően éles formákat, a színező elemeket.
„…felém ragyogva fordul A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely” (Ó, édes napsütés!). A szoba, a kert, a park, kisvendéglő és kávéház, az utca, az erdő, a búzaföld, a szántás, a táj a kilátóból, a végtelen űr az ablak négyszögében, a holdi táj … mind, amiket látott, „magába zárt, vérévé ivott”: a lélek egy-egy darabja, mind a versek miliője, a költő otthonai. Belőlük bomlik a ritka, fájó érzés, az emlék, a hangulat, s úgy eloldja a verset a környezetből, mintha az csupán csak kellék lenne. Ám mindezt csak a vers varázsa teszi: a légkör érzékelhető, a környezet elemei megnevezhetők.
Ha azt írja: A vén ligetben jártunk mi ketten, / Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; - „mérget vehetünk” a természetrajzi környezet hitelességére. Tóth Árpád költészetében a táji környezetnek szinte fejlődési folyamatossága, időbeli szerepe van. A versek kronológiájából nyomon követhetjük utazásait, tartózkodási helyeit, mindazt, hogy bővül költészete, lírai képvilága új meg új táji elemekkel. Azt az izgalmas mozzanatot is egyben, amikor a táji elem az „irreális édes pillanatok”-ban költői elemmé válik. Az impresszionista színező, motiváló, stilizáló törekvések mellett azonban megmarad a dolgok még izgalmasabb, tapinthatóbb képe (Körúti hajnal, A hídon).
A szülőhelyről, Aradról csak egy „csipetnyi sárt” hozott a hároméves kisfiú az emlékek fészkét rakni meg: nagyanyó ravatalától a virágszagot, a diófa lombját. Ez a kertre boruló lombemlék hívta létre ezt a töredéket, a gyerekkor káprázataiból azonban nem lett vers soha (Arad). Svedlér aranyszín dombjain, a városvégi lankán szántó öreg, a jég alá bútt Molnárok új élményekkel tágítják költészete hátterét (Séta az alkonyatban, Az árnyból szőtt lélek). Már első verseinek motívumvilágában ott él Budapest, diákévei, emlékei kötik a Józsefváros „vak bérházhoz” (Kisvendéglőben, Egynémely emlék, régi kincs, Ősz), a redakcióból hazatérőben látja a Körúti hajnal-t az újságíró, később a budai vár lakója a Bástya sétányon a leáldozó Kaszáscsillag-ot, vagy az őszi nap alkonyatában a tündéri látványt; a Pest-Buda két partját összekötő hidakat. (A hídon).
Jelentékenyen kitágítják Tóth Árpád költői képvilágát a húszas években egyre sűrűsödő tátrafüredi tartózkodásai. Az egyre kitáguló, meditatívvá váló lírának kozmikus távolokat nyitnak a kőarcú, eget vállukon forgató nagy hegyek, a Grand villanyéje (Este a kilátón, Új tavaszig, vagy halálig, Elejtetted a napot). De úgy érezzük, az új, a friss képek a lélek zárait is nyitogatják, új, derűsebb kapcsolatokat is mutatnak a világgal. Ezeknek a mind egyszerűbbé váló korai „őszikék”-nek melegebb emberközelisége, táguló etnikuma is feltűnő; ahogy például a Rozskenyér-ben szívére öleli, a tárt ölű völgyteknőt, a jámbor, kicsiny tót falucskákat. „Falusi, kerek kis sorsok / Jóízét érzem, A sok apró messzi tornyot / Simogatni nyúlna kezem…” Mindezek már nem tájak csupán, a lélek magának hódította el őket, a költő otthonaivá váltak. Emberivé alakultak, akár a szülőhely, apai ház, nevelő iskola, az anyanyelv, egy-egy közösség szellemi hagyatéka. Íme, ilyen módon tágult lassan, harmonikusan, mindig ön-körén belül ez a páratlan egynemű líra is: Tóth Árpád költészete.
„Hej, Debrecen, Debrecen…” A lélek Debrecenben született meg. Ez az ő belső köre, ahol a költészet kiformálódott, a versek felvették először az otthon jegyeit. Kelméjükbe itt szövődött bele árnyból és színből néhány végigfutó szál. Huszonhét éves koráig tartozik az apai házhoz, itt végzi iskoláit, innét vesz feleséget, itt írja első verseskönyvét, cikkeit a debreceni újságíró. Kevés híja, hogy itt nem reked. S jaj, van, hogy vígan szólok: már a kisvárosi élet Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs mártír, Kit nem izgat új távlat s drága, távolról várt hír… Egész életében vallja és viseli debreceniségét. Szabó Lőrinc is azt írja róla egy finom visszaidéző emlékezésében: „általában Debrecen költőjének számított”. Amaradandóság akkor a nagy történelmi múltat és hagyományokat is jelentette.
A Budapesten tanuló Oláh Gábor még úgy tekint vissza szülővárosára, mint valami kis magyar Weimarra, ahol lehet csinálni valamit. Maga Tóth Árpád így kezdi önéletrajzát: „Debreceninek számítódom, mert gyermekkorom és fiatalságom ott telt el. Apám, a debreceniek szobrásza festőművésznek nevelt, a debreceni Nagyerdő azonban, valamint Csokonai Vitéz Mihály, és tudós irodalomtanárom, Kardos Albert a versek felé hajlítottak.” Dédapja, a debreceni lakodalmi rigmuskészítő emlékét maga is versbe szövi (Este a temetőn). Idevalók a „kócos, bús jobbágy-ősök” is. Apja szintén otthonra talált, mikor Aradról ideköltözik: neve a debreceni címtárban szobrászként szerepel, s nem az iparűző kőfaragók közt. Ez a debreceni honosság és otthonosság szólal meg a Hej, Debrecen… pironkodó nehéz sóhajában, mert a „finom, a csábító Nyugat” gyermekében mégiscsak ott él egy gyermekes, elérzékenyülő hajlam városa újraláttán. A régi, alig mozduló város képe van benne, amit évtizedeken át a lelkéhez alakított. Árkai, fapallói, vén sikátorai, kapukban üldögélő pipázó öregei, vinkós Sesta-kerti bora, óros kancsója, csutorája - szinte Fazekas Mihályig visznek a patriarkális Debrecenbe. Egy meleg, kedves debreceni folklór - szemben a sivár, komor, virágtalan jelennel. A gyerek- és ifjúkor emléke még e kettős látásban is kedves a hazalátogató költőnek. A megmatrónásodott leányasszonyok, a kis padon ülő diák és bakfis láttára az „édes ifjúság” idéződik fel. A gyökerekig ér, csikland és fáj az ő szívében a város.
Alaposabb műhelytanulmány dolga lenne e részelemek felkutatása, rendszerezése, hogy közülük melyek hová kötődnek, érzelmileg, hangulatilag mit fejeznek ki, a versben, mint motívumoknak mi a funkciójuk. Itt csak néhány debreceni eredetű színt, motívumot próbálunk fölfejteni, egyeztetni. Ami könnyebb a dologban, a felismerésben: Tóth Árpád példátlan környezetérzékenysége. Az a sok sötét szín, amely festi versei tónusát, érzésvilágát, „a sok bús, szürke hely” eredendően ispotályi környezetre is mutat. Itt nőtt fel a költő, Debrecen déli peremén, ahol a fogyó réteket évszázadon át kis emberek apró házakkal építették be. A telepet a széles, egyenes Késes utca szeli át kilencven házával, huszonháromban tulajdonosa is benne lakik...
Az apa zord volt és indulatos, az anya és a fiú szelíd, tűrő lélek. A nagyálmú egykori képfaragó segéd széles körű kapcsolatokat teremt, sok embert ismer, foglalkoztat a környéken. Nemrégiben akadtam egy Sz. András nevű, egykor a műhelyben dolgozó idős emberre. A „nagy családból” való volt, Salétrom utcai lakása falán Tóth András keresztapja készítette ismeretlen fénykép, rajta a család: Tóthné, a két nagynénje, a mellette ülő, aradi vendég, és Milcsi néni, a kitűnő ízlésű, szakácstudományú nagynéni. A dívány mögött fönn, állva a három Tóth gyerek: Zoltán, Ilonka és Árpád. Sz András elmondta, hogy 14 éves korában került keresztapja keze alá, érdekelték a színek, a formák. Akkoriban, 1892-ben hortobágyi pásztor, csikós figurákat mintázott. Őt modellnek használta, s egyszer le akarta vetkőztetni egy aktfigurához. A fiú nem állt ki, a szobrász akkor megverte. A környék tele volt cigánygyerekekkel, Árpád első játszópajtásai voltak ezek a templomkút körül. A költő le nem ír apjáról egyetlen neheztelő szót, sőt másokat is csitítón, viseli a sorsverte szobrász tragédiáját: Az ő fia vagyok, az ő vére és teste, S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem Te tört lelked nagyságát… írja Ady Endrének, aki debreceni újságíróként el-eljárt Tóthékhoz. A költő első verseskönyvének nyitó verse a Kisvendéglőben miliője, emlékképe régi ispotályi élmény lehet. A „kopott diák”, a papnövendék, ki „beszél társának jó parókiákról” , gyakorta látható a szomszéd utcai kis vendéglőben, „Kis pipában”. Nyomai vannak, hogy a költői ábrándokkal együtt ébred az ifjúban a fehér falú kálvinista parókia utáni nosztalgia. A Vergődés-ben így ír: Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok, Maga az első padban üljön, ha prédikálok…
A Tóth családban, az ispotályi kis meszelt falú templom közelében a szelíd, sokat szenvedő édesanya révén nem volt idegen a zord apát is csitító puritán kegyesség. Húga, Tóth Ilonka református paphoz megy feleségül. Csokonait így becézi: „Vitézem, ó, te nem voltál a zordság / Vitéze, vén diák csak, kálvinista, / Ki kósza farsang víg kulaccsát itta…” Tóth Árpád lírájában ott él ez a - nem vallási értékű - sajátosan debreceni színeket, ízeket ébresztő hagyaték. De olykor, a szenvedő költő lelkén átvérzik egy mélyebb érzés is, egy seb, amit „bordái közt” a „próbák áldott oltókése” ejtett. (Isten oltó-kése). Máshol magát „Isten törött csellójának” sejti. Az új isten képvilága ilyen elemekből is szőtt, az ellenforradalmat az „Antikrisztus napjai”-ként említi. Ez a „megtérő és megrettenő”ember „vérző áhítatá”-ban nem csak hangulatot hoz a félelmekkel, szorongásokkal próbált gyermekkorból. (Ó, örök Isten).
„Emlékek látogatnak szelíd gyerekkoromból, Tűnődöm tűnt szobákon, szavakon, szíveken; Emlék! Sok drága szénrajz avatag íveken…”(Duruzsoló tűznél) Az emlékeibe visszanéző költő már korán kialakít egy olyan interiőrt, amely az otthon képét jelenti, egyéniségének, szomorúságának megfelelő miliőt. Ez a legbensőbb otthon: a szoba. Nagy gonddal, régi tárgyi emlékekből rendezi be, minden bútordarabnak külön jelentősége van, hangulati értéke, igézete. A „félszeg, szegényes bútorok” társaivá, lelkének darabjaivá válnak. A Meddő órán viaszosvászonnal fedett asztala, az ablak, a vén kerettel, rajta a vén virágdíszes függöny, a karszék, a „vállas ágyvég”, a duruzsoló kályha, egy alélt virágcsokor, hűlt szivarcsutak a hamutálban, a falon az ingaóra… oly eleven, belső atmoszférát lehelő szobabelső, hogy összerakhatnánk belőle a családi otthon képét. Az ingaóra különös kísérő motívuma verseinek, az otthon esti hangulatából mentette ki költői elemmé. Sejtelmes, átvitt értelmet kap, az élet és a halál, ébrenlét és az álom közti űr lengi át. Az élet múlásának intő jele. A Légyott-ban a kisöccsét szoptató anyjára és a halálra emlékezteti az inga suhanása. Az óraingá-ban a „Párkák sziszegő kése”, Egynémely emlék-ben: „Az inga sétája se hallszik, / Az öntudat görcse laza…” azonos értelmű és hangulatú a Jó éjszakát! hosszú álomra ringató tétova ketyegésével.
Az Interieur-ben az ábránd varázskörében elevenedik meg a szegényes környezet: Karszékemet tárt ablakonmhoz húzom, S az egyszerű utcát csodálva nézem, A satnya fák ragyognak künnt merészen, S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon… Kedves néki ez az itthoni környék, esténként hazavonja a sok emlék a pesti bérkaszárnya „mély, komor udvaráról”. Szinte felújul, ha hazaszállhat a „barna daruval / Amerre ezüst utat az ős Tisza vág”. A Tavaszi holdtölte örömtől friss anapesztusai vallanak erről legszebben és - felismerhető hitelességgel: Nem-nyírt buja lombú, öreg liget árny…
Az egész költői életút olyan kerek egységet alkot, amelyben a debreceni gyökerek, a budapesti tapasztalatok és a vidéki tájak motívumai összekapcsolódnak. A költő otthona nem csupán fizikai hely, hanem identitásformáló erő: a család, a templom, a közösségek szellemi hagyatéka. A személyes emlékek és táji képek dinamikus pályán írják körül Tóth Árpád költészetének hangulatát, amely egyszerre kifejezi a városok közötti átívelő hazaérzetet és az egyéni sors törékeny fényét.
- Debrecen mint belső kör, ahol a költészet meggyötört, mégis gyönyörű formákat ölt.
- Költői tárgyak és helyszínek: szoba, kert, templom, utca, hidak, kannák és vasutas környezet.
- A családi viszonyok és szomszédság motívumai, amelyek a költészet érzelmi mélységét adták.
- A debreceni gyökerek hatása a későbbi költői hangulatra és esztétikára.
tags: #toth #arpad #csaladi #haz #mezobereny