19. század végi bérházak Budapesten: gazdaság, társadalom és építészet

Hihetetlen üzlet volt a XIX. Budapest elképzelhetetlen gangos bérházai, csodás palotái nélkül, bármerre is járunk a belvárosban, az utcaképet a XIX. században épült három-négy emeletes házak határozzák meg. Tényleg olyan kemények voltak a tulajdonosok a bérlőkkel és vajon hogyan lehetett lakáshoz jutni? A bérlakások, paloták építését bizony a belőlük kinyerhető pénz motiválta. Már a XIX. század első felében hihetetlen adatok láttak napvilágot arról, hogy milyen összegeket lehet megkeresni egy pesti vagy budai bérlakásos ház felépítésével, és az abban lévő ingatlanok kiadásával.

Bevételi potenciál és befektetői kör

Ahogyan Széchenyi István teljes birtokai után 60.000 forint éves jövedelemmel gazdálkodhatott, addig egyedül a reformkori város legnagyobb bérházából, a 48 lakásos Orczy-házból mintegy 41.000 forint folyt be évente. Általában egy pesti belvárosi ház (akár két- vagy háromemeletes) évi 10-15.000 forintnyi bevételt jelentett a tulajdonosának. Nem csoda, hogy számtalan kereskedő, iparos és mágnás döntött úgy, hogy bérlakások építésébe fekteti bevételeit. Ez a tendencia 1867 után még jobban felgyorsult, hiszen a folyamatosan növekvő székesfővárosban óriási igény jelentkezett a különböző osztályoknak szóló, eltérő színvonalú bérlakásokra.

A magánszemélyek már nem is tudták biztosítani a piac befektetési igényét, így felléptek a különböző városi intézmények és szervezetek, mint befektetők. Ilyen befektető volt például az egyház, a városi tanács, különböző nagyvállalatok és maguk a hiteleket is nyújtó pénzintézetek. Ekkor indult meg a jelzáloghitelezés is, amelynek alapját, a telekkönyvi bejegyzési jogszabályt 1853-ban iktatták be a monarchiában. A különböző takarékpénztárak jelzálogleveleket bocsátottak ki, amelyeket bárki megvehetett, és ebből finanszírozták hitelként az ingatlanberuházásokat.

Adók, költségek és a piac dinamikája

A nagy építkezési láz természetesen a fővárosnak is igen jól jött, hiszen bevételei fő forrását az ingatlanbérbeadás utáni adók jelentették. Ilyen volt például a házbérkrajcár, a szemétszállítási díj őse, amely körülbelül 3%-ban terhelte a bérleti jövedelmeket. A lakbérjövedelem után fizetendő adóláb 1868-ban Budán és Pesten 24%, 1883 után az egyesített városban 20% volt, erre vezették be plusz adóként az ún. általános jövedelmi pótadót, ami lényegében még egyszer megadóztatta e bevételeket. Átlagosan elmondható, hogy 100 korona házbér-jövedelemre körülbelül 33-40 korona házbéradó jutott, ami a fenti típusokból állt össze.

Épültek is a házak sorra, míg 1850 előtt csupán pár száz bérlakásos ház állt Budán és Pesten, addig 1870-ben 5200 ház, és mindez a századfordulóig évente több százzal épülettel gyarapodott. A város előkelő részein a leggazdagabb mágnások és vállalattulajdonosok építettek francia és olasz reneszánsz stílusú vagy a neobarokk bérpalotákat. Ezekben többnyire a tulajdonos lakosztályai mellett luxus-bérlakásokat is kialakítottak a módosabb polgárság részére. Ezeknél már jóval puritánabbak voltak a Király utca, a Nyugati környéke és Józsefváros gangos bérházai, amelyekben többszobás polgári lakásokat csakúgy találunk, mint 1-2 szobás mini-garzonokat.

Építészeti tipológia és társadalmi rétegek

A legszegényebbek a külváros munkás-házaiba kényszerültek, ahol a pompának már nyoma sem volt. A bérpalotákban volt kocsiszín, kút és udvar, gazdag díszítés és több lépcsőházas felépítés, itt a lakások is elérték a 8-10 szobás méretet. A munkásoknak szánt egyszobás minigarzonokat tömörítő épületekben viszont még az erkélyek is hiányoztak.

A vízhálózat kiépítésével a XIX. 1890-re egyébként a bérlakásépítési láz olyan fokára hágott, hogy a kínálat megelőzte a keresletet és így történhetett, hogy a századfordulón százával álltak üresen a bérlakások. Ezt a helyzetet próbálta orvosolni a főváros vezetése a kérhető lakbér maximalizálásával, hiszen lakót még csak-csak lehetett találni, viszont fizetni képes bérlők már kevésbé. Ráadásul a befektetők a szegényebbeknek szánt minilakásos bérházak helyett inkább a jómódú polgárokat célzó nagylakásos, minőségibb ingatlanok építését favorizálták, mivel kockázatosnak tartották a bizonytalan jövedelmű lakókat. Pedig nagyobb lakásigénye a szegényebb rétegeknek lett volna, hiszen ők gyakran 4-5-öd magukkal nyomorogtak egy-egy szobában. Ők töltötték meg a város nyomornegyedeit is, ahol egyszobás kalyibákban, miniházakban húzták meg magukat. De ez már egy másik történet.

Építészet és városkép

Budapest mai hangulatát nagyban meghatározzák a 19. században épült bérházak és bérpaloták, melyek többsége szerencsére a háborús pusztításokat is átvészelte - bár sok közülük ma már nem feltétlenül van jó állapotban. Elképzelni sem tudnánk Budapestet a 3-4 emeletes, hol díszes, hol egészen puritán megjelenésű bérházai és bérpalotái nélkül, amik a 19. század során terjedtek el városszerte.

A kiegyezés után indult be igazán a város fejlődése: egyre-másra épültek az újabb középületek, megindult a nagyobb utak kiépítése, és igazi európai nagyvárossá vált. A reformkori város legnagyobb bevételei közé tartozott a bérlakás- és bérház-építésből származó jövedelem, amely lehetővé tette a városi infrastruktúra fejlődését is. A városlakók egy része továbbra is bérelte lakását, miközben egyre több magánfővárosi palotát és bérpalotát emeltek a belváros és környéke területén.

Garzonlakások végnapjai és a társadalmi rétegek

A 19. század végéhez közeledve a belvárosi garzonházak és a 2-3 szobás garzonlakások megjelenése egyre markánsabbá vált. A belvárosi, előkelő garzonok képe a korabeli közvéleményben élhetett, és a garzonokat hirdető írások gyakran a „különbejárattal” és „felmenet külön lépcsőházból” megfogalmazásokkal játszottak. Ugyanakkor a belvárosban egyre inkább megjelentek a 1-2 szobás mini-garzonok is, amelyeket a szegényebb polgárság és a munkásság lakhatási igényeihez igazítottak. A belsőKerületekben, például a Józsefvárosban és környékén, gyakran találkozhatunk puritánabb berendezésű, többnyire 4-6 szobás nagylakásokkal is részeként a bérházaknak.

Historikus példák és ikonikus épületek

Az Orczy-ház példája a reformkori Pesten a legnagyobb bérház volt, amely 48 lakással és kiadott ingatlan-bevételekkel tette ki a bérházi piac egyik motorját. A Királyi Bérpalota a Ferenciek terén és a Horánszky utca 16. mind a gazdag egyedülállók, mind a nemesebb polgárság lakhatását szolgálták. A belvárosi belső udvarokra és kocsiszínekre is rávetült a vagyon és a társadalmi státusz tükröződése, amely a városkép meghatározó elemévé vált. Később az 1890-es évek végére a garzonlakások növekvő száma és az ipari fejlődés együtt alakította a város modern arcát.

Paulheim-bérház régi állapota és modernizáció előtti arculata

Az 1920-as évek és a háború közti időszak tükrében a Paulheim-bérház története jól példázza a modernizáció, majd a II. világháború utáni átalakulások hatását. A háromszintes, üvegtornyos megoldás, a Bauhaus hatása és az eredeti acélvázas szerkezet egy korszakot jelképezett, amely mára részben elveszett.

A stílusok mestere (Hoepfner Guido építészete) - dokumentumfilm

Garzonlakások ára és jövedelmezősége a századelőn

A századvégi garzonok áraira vonatkozó adatok között megjelennek példák: 1872-ben a Váci utcai Ypsilanti-házban 500 Ft/évért kínáltak két utcai szobát, előszoba nélkül; 1899-ben Régiposta utca 10. alatt 300 Ft-ért, a Váci utcában háromszobás garzonokért; Nyugati pályaudvar közelében pedig 180 Ft-ért hirdették az egyszobás, udvari garzont. A Pesti Hírlap 1881-es írása pedig részletesen bemutatta a garzonurak gazdasági helyzetét és a társadalmi környezetet.

Az alacsonyabb frekventációjú garzonok és a szoba-konyhás otthonok azonban gyakran csak ideiglenes megoldások voltak a gyorsan növekvő városban. A társadalmi rétegek közötti mobilitás és az ingatlanpiac dinamikája megkívánta a különböző méretű és státuszú lakások beillesztését a kínálatba. A garzonurak többsége a jövedelmi szintükhöz mérten törekedett az önálló lakhatásra vagy társasházi elhelyezkedésre.

A bérházak öröksége és mai Budapest

Budapest mai hangulatát nagyban meghatározzák a 19. században épült bérházak és bérpaloták, melyek többsége a háborús pusztításokat is átvészelte. Szerencsére sok ezek közül ma is áll, bár állapotuk sokszor megkérdőjelezhető. Elképzelni sem tudnánk a várost a gangos és az eklektikus stílusú bérházak nélkül, amelyek a 19. század során elterjedtek. A korszak építészeinek nevei között megtaláljuk Ybl Miklóst, Málnai Bélát, Hültl Dezsőt vagy Lechner Ödönt, akik a városképet formálták. A 19. század második felére jellemző eklektikus építészet lehetővé tette a differenciált igények kielégítését is, hiszen egy-egy bérházon belül különböző méretű és szerkezetű lakások alakíthatók ki.

Az Orczy-ház példája és a Paulheim-bérház története jól szemlélteti, hogyan változott a belső terek kiosztása: a korai évtizedekben luxus- és nagylakások, később a belvárosi garzonok, majd a korszak technikai újításaival a modern, de gyakran egyszerűbb megoldások aránya növekedett. A város ezen dinamizmusa tette lehetővé, hogy Budapest a 19. század végére európai nagyvárossá váljon a lakáspiac és az építészet tekintetében egyaránt.

tags: #19 #szazad #vegi #berhazak

Népszerű bejegyzések: