A lakóházak helyiségeinek kialakulása: Történeti áttekintés
A lakóházak helyiségeinek kialakulása évszázadokon átívelő folyamat, melyet társadalmi, gazdasági és technológiai változások egyaránt alakítottak. A XIX. század második felétől kezdve a városiasodás és az iparosodás felgyorsulása új kihívásokat teremtett a lakhatás terén, melyekre a különféle építészeti és jogi megoldások kerestek választ.
A bérházaktól a társasházakig: Az átalakulás korszaka
Bérházak átalakítása társasházzá új üzleti gyakorlatként az 1920-as évek első felében kezdett terjedni Budapesten. A jelenségnek voltak I. világháború előtti és alatti előzményei, de a háború utáni években jelentkezett olyan gyakorisággal, hogy a sajtó is felfigyelt rá, és külön terminussal illette, házparcellázásnak nevezve el azt. Lényege a meglévő bérházak lakásonkénti értékesítése és társasházzá alakítása volt. A gyakorlat a társasházak budapesti terjedése második hullámának tekinthető, amit az I. világháborús kötött lakásforgalom háború után is fenntartott rendszere idézett elő.
A fővárosi lakhatást ekkor már évtizedek óta domináló bérlakásrendszernek a háború előtt is jól ismert negatív tapasztalatait - a magas lakbérek, a felmondástól való félelem, a lakáshiány, a tulajdonosnak és a házmesternek való kiszolgáltatottság érzése - csak megsokszorozta a hatósági lakáselosztás. A háború alatt kialakított és csak az 1920-as évek második felében felszámolt kötött lakásforgalom a lakásbérlést hatósági ellenőrzés és elosztás tárgyává tette, bevezetve az indokolt lakásszükséglet elvét és a lakásrekvirálást.
A háború folytán súlyosbodó lakáshiány és a lakáselosztás hatósági irányítása a bérlakások forgalmának befagyásához, illetve az úgynevezett lelépési díj formájában a feketepiac kialakulásához vezetett. Ugyanakkor a szabad lakásforgalom visszaállításának terve, ami az 1920-as évek elejétől újból és újból távolabbi időpontra tolódott, a hatósági lakbérmaximálás és a felmondási korlátozások feloldásával mindezt a kiszolgáltatottság érzésének növekedésével tetézte. Ezek a körülmények a már a háború előtt is középosztályi lakhatási ideálként tárgyalt saját tulajdonú otthon iránti igényt erősítették a hatósági lakásforgalomtól való menekülési útként.
A háború és a kötött lakásforgalom miatt viszont a lakásépítés is leállt, és még az 1920-as évek elején sem tudott újraindulni. A háború utáni tőkehiány és az építőanyag drágasága, illetve hozzáférhetetlensége ellehetetlenítette a lakásépítés újraindítását, legyen az családi ház vagy soklakásos ház. A lakásépítés szinte teljes hiánya a szövetkezeti formában épülő társasházak háború előtti néhány évben meginduló terjedésének is gátat vetett, ami elérhetetlenné tette az öröklakásokat.
Ebben a helyzetben szökkent szárba a kötött lakásforgalomra adott válaszként háború előtti szórványos előzmények után az öröklakás-termelés lakásépítés nélküli formája, a bérházparcellázás, és vált 1926-ig, a társasház-építkezések újraindulásáig a társasház-alakítás szinte kizárólagos formájává Budapesten. A szövetkezeti házak eredeti céljától eltérően új lakásokat nem termelt, viszont egy-egy bérlakás megvételével a saját lakáshoz jutás biztonságát ígérte, akár a hatósági lakáskiutalástól való megszabadulásként, akár az anyagi szűkösség miatt elérhetetlenné vált bérházat felváltó tőkebefektetési formaként, lekicsinyítve azt egy bérbeadható öröklakásra.
A bérházak ellehetetlenült piaci forgalma terén pedig módot adott az eladhatatlanná vált, befektethető tőke hiányában egészben már nem piacképes bérházak értékesíthetővé tételére. A házparcellázási üzletet alapvetően két trend határozta meg. Egyfelől nem különült el az ingatlanüzlet más szegmenseitől, hanem a kisebb-nagyobb vállalkozások házkezeléstől házépítésig terjedő tevékenységi körébe illeszkedett. Másfelől a bérházak tulajdonviszonyainak átalakítását célzó tevékenység egyetlen esetben sem bizonyult üzleti sikernek.
A bérházparcellázás üzleti modelljei és kihívásai
A bérházparcellázások a lebonyolító vállalkozások típusától függően eltérő módon zajlottak le. Az egyik alaptípus szerint a háztulajdonos megbízást adott egy cégnek az átszervezés és az értékesítés véghezvitelére jutalék ellenében. Így jutott megbízáshoz martonosi Baráth Lajos cége, amely ily módon a tulajdonjogokat illetően csak közvetítő szerepet játszott: a tulajdonjog a bérház tulajdonosától került át az értékesített lakások tulajdonosaihoz.
A másik alaptípus lényege ettől eltérően az volt, hogy a parcellázásra szakosodó cég befektetőként lépett fel, s első körben megvette az egész bérházat. Az átszervező és értékesítő munkába ezt követően immár az adott ház tulajdonosaként vágott bele, így az egész ügyletben maga is érdekelt volt a befektetett saját vagy kölcsöntőkét tekintve. Így működött a Solo Bank és az Öröklakás Rt. is.
A bérházparcellázásba jellegzetesen bankok és építési vállalkozások vágtak bele, s meghatározó volt az építészek jelenléte. Az 1923-as év első átszervezési akcióinak lebonyolítása közül kettő egy építész, martonosi Baráth Lajos vállalkozásához kötődött, míg a harmadikat a Solo Bank Rt. intézte. Mind a Baráth és Társa cég, mind a Solo Bank tevékenységi köre az ingatlanüzlet széles palettájára terjedt ki, a házépítést és a házkezelést is beleértve. 1925 májusában viszont Öröklakás Házépítő, Ingatlanszerző és Értékesítő Rt. néven már kifejezetten a bérházak társasházzá szervezésének céljával jött létre egy cég, igaz, ők is foglalkoztak ingatlanok adásvételével, kezelésével és hasznosításával, valamint építkezések elvállalásával.
A háború utáni átalakítások első ismert esetében, a XI. Budafoki út 81. szám alatti házat érintően 1922 novemberében fogant meg az 1910-ben felépült bérház tulajdoni alakításának gondolata. Az eladások 1923 elejétől indultak meg, majd több éven át elhúzódtak. Az értékesítések megkezdésétől 1924 végéig a lakások alig egyötöde kelt el. Ugyancsak martonosi Baráth Lajos cége bonyolította le 1923 áprilisa és júniusa között a IX. Ferenc tér 1. szám alatti bérház lakásonkénti eladását, majd pedig 1923 novemberében a VI. Rippl-Rónai utca 21. (akkor Bulyovszky utca 21.) szám alatti ház átalakításába kezdett bele. Míg a ferencvárosi bérház értékesítése rövid idő alatt sikeresen lebonyolódott, addig a terézvárosi ház átszervezése kudarccal végződött.
A Solo Bank Rt. szintén 1923-ban vágott bele az újfajta lakhatási üzletbe, azonban mindössze két ház, a pesti oldalon a IX. Mester utca 13., a budai oldalon pedig a II. Buday László utca 5/c (akkor Tudor utca 5/c) számú ház lakásonkénti értékesítésének terve kötődött a megalakulásától kezdve különböző típusú ingatlanügyletekre szakosodott bankhoz. Az 1912-1913-ban épült Mester utcai ház értékesítését annak megvétele, 1923. november vége után kezdték el, ami azonban 1926 februárjáig elhúzódott. A Buday László utcai bérház szintén 1911-1912-ben épült, s feltehetően nem sokkal azután, hogy a bank megvette a házat, kezdődött meg 1923 májusában az értékesítés, ami augusztusra sikeresen le is zárult. Valamennyi tulajdonrésze azonban így is maradt a banknak, amit végül 1936 folyamán adott el áron alul.
A bank e két házra irányuló üzleti tevékenysége 1924 folyamán határozottan sikeresnek bizonyult, ezt követően azonban a kedvező tendencia megszakadt. A politikusok, földbirtokosok, magasrangú államigazgatási tisztviselők és katonatisztek részvételével létrejött Öröklakás Rt. hasonlóan csak az 1925 és 1927 közötti első két üzleti évét zárta sikeresen. 1925-1926 folyamán öt budai bérházat alakított át házszövetkezetté (Lövőház utca 34., Bercsényi utca 9., Batthyány utca 46., Logodi utca 9. és 31.), de a lakások és egyéb helyiségek több mint harmada 1927 tavaszán még mindig nem volt értékesítve. A kezdeti lendület után a cég ereje alábbhagyott, s az üzlet negatív irányba fordult: az 1927-es üzleti évtől kezdve már nem tudtak nyereséget elkönyvelni.
Még egy budai bérház tulajdonjogi viszonyainak átalakításába vágtak bele 1927-ben az Alkotás utca 7/a alatt, de ennek házszövetkezetét is csak 1929 tavaszán sikerült létrehozniuk. 1927-1928-ban a lakásfelszabadítás kitolásával összefüggésben üzleti eredményeik már elmaradtak a várttól, és az új társasházak építésének megkezdését is hiába tervezték 1927-ben, erre még a következő évben sem került sor. A részvénytársaság 1929-től már csak veszteséget termelt, szoros összefüggésben a gazdasági világválsággal. Az általánosan rossz gazdasági és pénzügyi viszonyokon túlmenően ugyanazt a pályát járták be, mint a házparcellázással kísérletező többi vállalkozás.
Üzleti számításuk a bérházparcellázással nem vált be: nem a bérházak társasházzá alakítása, hanem az új társasházak építése bizonyult befutónak az öröklakásüzletben. Az 1933-as üzleti évre vonatkozó jelentésében az igazgatóság már kénytelen is volt megfogalmazni, hogy a régebben épült bérlakásokból lett öröklakások egyszerűen nem versenyképesek az újépítésű, modern öröklakásokkal.
Az építészeti korszerűtlenség mint kudarcok oka
A bérházparcellázási üzlet kudarcának fő oka a bérházak építészeti korszerűtlenségében rejlett. Az 1920-as évek elején a budapesti lakáskínálat a maga egészében nem számított fiatalnak: a lakóházak több, mint 80%-a volt tizenöt évesnél idősebb, s majdnem kétharmada 1900 előtt épült, azaz legalább huszonöt éves volt. Lényegében az 1900 és 1912 között épült lakások képezték Budapesten a legújabban épült lakásállományt, s ezen belül a világháború előtti néhány évben, 1910 és 1912 között elkészült lakóházak voltak a legfiatalabbak.
A lakásonkénti eladások által érintett bérházak legtöbbje ebbe a kategóriába tartozott. A legnépesebb halmazt a közvetlenül a háború előtt, 1910 és 1912 között készült házak alkották, a második legnagyobb csoportot pedig a frissen, az 1920-as évek második felében elkészült házak jelentették. A tizenkilencből mindössze három ház épült az 1880-as és az 1890-es években. Fiatal koruk ellenére azonban ezek a házak építészetileg nem voltak korszerűek. Többségük körülépített telken álló zártudvaros, gangos, udvari lakásokat is kínáló típus volt.
Az ismert tizenkilenc esetből mindössze öt volt azon házak száma, amelyeknek építészeti kialakítása az 1920-as évek közepén modernnek számított, mivel a zárt udvart, a körfolyosót és az udvari lakásokat kiiktató csatlakozóudvaros, franciaudvaros, illetve előudvaros beépítés formáit követték. És bár ezek mindegyike 1900 után épült fel, döntően az I. világháborút megelőző néhány évben, csak egy részét jelentették az 1900 után épült halmaznak, amely fele részben szintén az elavultnak számító zártudvaros beépítési forma szerint készült.
Amellett, hogy a lakásonkénti értékesítés által érintett bérházak építészeti tekintetben nem tartoztak az újabb trendeket követő irányba, annak sem mutatkoztak a jelei, hogy az átalakítás a házak modernizálásával kapcsolódott volna össze - maga a parcellázást kiváltó alaphelyzet, azaz a tőkehiány és a ráfizetésessé váló bérháztulajdon ezt eleve ki is zárta. Így mihelyt megindult a társasházépítés 1925 után, a bérházak lakásonkénti értékesítésére létrejött üzletág versenyképtelenné bizonyult. Az új öröklakásos házak ugyanis már azon elv szerint készültek, hogy a saját tulajdont képező lakás magasabb építészeti és komfortbeli szintet kell, hogy képviseljen, s ennek megfelelően korszerűséget kell kínálnia.
A lakásrendszer tulajdonviszonyainak átalakulási folyamatába illeszkedő házparcellázás nemcsak volumenében maradt el messze a meginduló társasházépítéstől, hanem el is halt mellette kínálatának versenyképtelensége folytán. Így egy olyan rövid életű jelenségnek bizonyult, ami a társasházak terjedésének zsákutcáját jelentette, s igen hamar túlhaladottá vált.
A lakáskrízis és a tömeges lakásépítés korszaka
A XX. század Magyarországának egyik legégetőbb problémáját, a lakáskrízist csak a hetvenes-nyolcvanas évekre sikerült megoldani, köszönhetően az iparosított lakásépítésnek. A mennyiségi termelés érdekében azonban annyi áldozatot kellett meghozni, hogy már a lakótelep-építés első évtizedét követően joggal erősödtek fel a kritikák mind az építészek-városépítészek, mind a szakmán kívüli - használó - nagyközönség részéről.
A második világháború utáni Magyarországon, elsősorban Budapesten a lakhatás jelentette az egyik legégetőbb gondot. A tragikus helyzetért azonban csak részben voltak felelőssé tehetők a háború pusztításai: Budapesten az első sokk elmúltával, a valós helyzet felmérésekor kiderült, hogy a korábban gondoltnál kevesebb lakás vált véglegesen lakhatatlanná. A háború előtt a fővárosban 39 317 épület állt (közülük 26 988 volt lakóépület), ezek mindössze 4 %-a semmisült meg teljesen, 26 %-a súlyosan sérült, 47 %-ukban keletkeztek könnyebb sérülések, és további 26 % maradt épen. A 295 320 lakásból 14 000 volt a teljesen megsemmisültek száma.
A probléma gyökerei a XIX. század második felére vezetnek vissza, amikor a városok ipara ugrásszerűen fejlődésnek indult, és a jobbágyfelszabadítás következtében mobilissá vált nincstelen tömegek a vidék mezőgazdaságából a gyorsan fejlődő ipari centrumokba áradtak. A két világháború közt az égető probléma orvoslására nem nyílt érdemi lehetőség, a Főváros, a lakásszövetkezetek, egyes vállalatok vagy az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) kislakás-építkezései és kertváros-fejlesztései is csupán cseppeket jelentettek a tengerben.
1941-ben Budapesten a lakások 84,3 %-a volt egyszobás, s ezen lakások szobánkénti laksűrűsége 3,32 fő/szoba volt. Fürdőszoba az összes lakás 44,4 %-ában, WC 68,3 %-ában volt. Az egészségügyi feltételeknek nem megfelelő lakások számát 50 000-re becsülték, a lakosság 13 %-a, 187 000 fő lakott albérletben.
A háború után az előző évtizedek legfontosabb szakmai-közjogi szervezete, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) újrakezdte a munkát Fischer József vezetésével, és tovább dolgozott az 1937 óta készülő budapesti Általános Rendezési Terven (ÁRT), módosított, 1945-ben lefektetett elvek alapján, melyek már Nagy-Budapest létrehozását vetítették előre. Az 1947-re elkészülő koncepció, és az 1948-ra megszülető ÁRT-tervezet hosszú távú megoldásokat javasolt a lakáskrízis kezelésére, meg is szavazta a Fővárosi Közgyűlés, azonban a földindulásszerű politikai változások miatt megvalósítására már nem került sor.
A Rákosi-korszak erőltetett iparosítási politikája szinte minden forrást elvont a lakásépítés elől, a keveset, ami megmaradt, is csak a fejlesztésre kijelölt vidéki ipari központok lakásszámának növelésére lehetett felhasználni. Hiába hirdette meg a szakma a „tízéves lakásépítési programot” 1950-ben, mely 1960-ig 75 000 új lakás építésével számolt, az nem kapott politikai jóváhagyást.
Időközben ráadásul, a negyvenes és ötvenes évtized fordulóján lezajlott a „Nagy építészeti vita”, melynek során a Moszkvából frissen hazatért Perényi Imre Révai József segítségével érvényesítette a zsdanovi szocialista realista építészeti elveket a korábbi modern paradigma helyett. Az 1951-ben, a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) újjáalakuló közgyűlésén hivatalosan is lezárt diskurzus nyomán egyeduralkodóvá váló szocreál („tartalmában szocialista, formájában nemzeti”) építészet nem kedvezett a mennyiségi lakásépítésnek: a hagyományos technológiával, jobbára kézi erővel épített, timpanonokkal, meanderekkel, párkányokkal és lizénákkal felöltöztetett épületek fajlagosan drágán, ugyanakkor a szükséges lakásszámhoz képes rendkívül lassú ütemben épültek.
Magyarországon először az első Nagy Imre-kormány (1953) ismerte fel az erőltetett iparosítás által okozott károkat, és csoportosított át jelentős forrásokat a már meglévő központok (köztük Budapest) fejlesztésére, többek közt lakásépítésre is. Nagy nyári programja 10 000 lakás sürgős felépítését célozta meg Budapesten, ennek nyomán megindult az új, egyelőre kisebb lakótelepek tervezése, s ezek megvalósítása is (egy 1956-os megtorpanást leszámítva) egyre nagyobb intenzitással folyt tovább az évtized végéig.
A reformkori Magyarország - Gyorstalpaló
A panelprogram és a tömeggyártás korszaka
Már ebben az időszakban elindultak az első hazai kísérletek a paneles építésmóddal. Dunaújvárosban (akkori nevén Sztálinvárosban) épült fel az ország első nagypaneles, többemeletes lakóháza habosított kohósalak-betonból. Az előregyártott lakásépítés gondolata Dr. Eközben Pécsett a Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalat mérnökcsapata Juhász Gyula vezetésével 1957-ben kezdte meg saját rendszer fejlesztését egy rövid csehszlovákiai tanulmányutat követően.
Az apró üzem az egykori helyi erőmű salakdombjának anyagából kezdte meg a termelést kisipari módszerekkel, egy tucat dolgozóval. Az első salak- és keramzitbázisú könnyűbeton panelt 1958-ban gyártották le, ebben és a következő évben megszülettek az első kísérleti családi házak Pécsett és Baranya megye járási székhelyein. 1960 őszére épült fel az első F+3 emeletes, 2 lépcsőházas lakóház Pécsett a budapesti Általános Épülettervező Vállalat (ÁÉTV) tervei alapján, majd a következő években a Pécsi Tervező Vállalat (PÉCSITERV) folytatta a helyi házgyár elemeiből építendő házak tervezését Tillai Ernő vezetésével.
1960-ban végre megszületett az első budapesti Általános Rendezési Terv, amely összhangban állt a vele egy időben a kormány által meghirdetett I. 15 éves lakásépítési tervvel. A program a tervidőszakban 1 000 000 új lakás felépítésével számolt, ebből 300 000-et Budapesten kívántak megvalósítani. A lakáskérdés mennyiségi problémájának megoldását hangsúlyozva egyúttal le is mondtak a minőségi problémák orvoslásáról, így gyakorlatilag minden forrást elvontak a meglévő lakások felújításától. Hosszabb távon főként ez a szemlélet vezetett a budapesti belső kerületek historizáló épületállományának végleges lepusztulásához.
Az ÁRT Budapesten és az agglomeráció 64 településén kijelölte a lakótelep-építés helyszíneit, és az akkori 1,84 milliós lélekszám helyett 2 300 000 főben határozta meg a főváros maximális lakosságát. A lakásépítési terv végrehajtását az ÁRT alapján a II. ötéves terv keretében kezdték meg: ez a tervidőszakra közel 33 000 lakás felépítését tűzte ki a fővárosban, azonban ebből csak 31 000 valósult meg.
Az egyértelmű volt, hogy az előirányzott lakásmennyiséget csak iparosított technológiával lehet előállítani. Bár az Építésügyi Minisztériumban (ÉM) már az 50-es évek óta foglalkoztak a házgyári technológia bevezetésének gondolatával, a pécsi és a dunaújvárosi tapasztalatok alapján arra jutottak, hogy egy átfogó hazai rendszer kifejlesztése igen nagy erőforrásokat igényelne, ráadásul Magyarország a gyártáshoz szükséges gépek előállításához sem rendelkezik kellő kapacitással. Jobb döntésnek látszott a baráti országok valamelyikétől megvásárolni a teljes technológiát.
Ezzel párhuzamosan az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) és ÉM delegációi beutazták Európát, hogy tanulmányozzák a keleten és nyugaton elterjedt paneles építési rendszereket. Az Építésgazdasági és Szervezési Intézet (ÉGSZI) tanulmányban foglalta össze a tapasztalatokat, ezek alapján, valamint a népgazdaság külkereskedelmi lehetőségeinek figyelembe vételével a további házgyárak számára a szovjet 1-464/A rendszer, valamint a dán Larsen-Nielsen rendszer átvétele mellett döntöttek a szakemberek és politikusok.
1964 februárjában párthatározat született, hogy a III. ötéves tervben az állami kivitelezésű lakások 30 %-a épüljön házgyári technológiával. Az ennek alapján kiadott állami határozatok a tervciklus végére 21 400 lakás/év házgyári kapacitást írtak elő, és ezt a későbbi években 41 000 lakás/év-re kívánták növelni. Szovjet-magyar államközi szerződést írtak alá további öt szovjet házgyár leszállításáról a III. ötéves terv ideje alatt, és Magyarország a Larsen-Nielsen cégtől is megvásárolta a rendszerük licenszét egy házgyár építésére, az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) pedig elkészítette az üzem technológiai és építészeti terveit.
1965 és 1970 közt így összesen 7 házgyár üzembe helyezését tűzték ki, a három budapesti - ezek közül egy az eredeti szovjet (Bp. I.) és egy a Larsen-Nielsen (Bp. II.) -, a miskolci, a győri, a szegedi és a debreceni. Az I. számú házgyár tapasztalatai azt mutatták, hogy a szovjet rendszer számtalan sebből vérzik: épületszerkezeti megoldásai „nem igazán európaiak”, a födémek legnagyobb, 3,20 méteres fesztávja miatt a kialakítható helyiségek is szűkösek. Így a hazai szakemberek a későbbi szovjet típusú üzemek számára fokozatosan tovább fejlesztették a rendszert, amennyire lehetett, kiküszöbölve, vagy legalább csökkentve annak hátrányait.
A budapesti III., a miskolci és a győri házgyárak számára a Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézet (TTI) 1964-ben készítette el a „D” jelű típusterv-sorozatot, mely négy alaptípust: 5 és 10 szintes sáv-, valamint pontházat tartalmazott. A szegedi és debreceni házgyár részére saját típusokat fejlesztettek 1965-ben, a budapesti II. (Larsen-Nielsen) házgyár részére pedig a dániai rendszer alapján.
A 60-as évtized, és a 70-es évek első felének meghatározó lakótelepei a modern városépítészet szigorú elveit követték: általában szabadonálló pontházak és sávházak épültek, az utca és a belső udvar, a hagyományos városszerkezet gyakorlatilag megszűnt. A beépítést rendszerint egymással párhuzamos sávházak és köztük elterülő nagy szabad térségek jellemezték. Szigorú normarendszert alakítottak ki, amely a legapróbb részletekig leszabályozta mind a lakásokat, mind a telepek egészét.
Az 1965-ös delegáció félelmei beigazolódtak: a mennyiségi kényszer (és a házgyárak „kényelme” miatt) az üzemek csupán kevés elemtípust gyártottak, amelyekből alig volt lehetőség a lakásalaprajzok és az épületek külső megjelenésének variálására. A kivitelező vállalatok gazdasági és munkaszervezési okokra hivatkozva nem voltak hajlandóak változatosabb helyszínrajzi elrendezést létrehozni: az eltérő magasságúra, vagy egymáshoz képest eltoltan tervezett épületeket „kiegyenesítették”, megvonva így a lakótelepektől azt a kevés változatosságot is, amelyre a szűk elemszám lehetőséget adott volna. Ennek az útkeresésnek az egyik jelentős állomása volt az Újpalotai lakótelep, melynek tervezői számtalan a korábban épült lakótelepeket érő kritikára próbáltak érdemben reagálni.
tags: #a #lakohazak #helyisegeinek #kialakulasa