A római jogban a birtokjog és a tulajdonjog dinamikája: ius civile, ius Quiritium és a későbbi öröklődés
A római jog nem csupán egy az ókori jogrendszerek közül, hanem a legfejlettebb és legismertebb ókori jog. A rómaiak a maguk jogát ius civile, ünnepélyesebb formában pedig ius Quiritium kifejezéséssel illették, ami az államot alkotó polgárok, a cives vagy Quirites jogát jelentette. Később, a középkorban, a ius Romanum megjelölés váltotta fel a korábbi ünnepélyes formát. Történeti értelemben a római jog az ókori Rómában hatályban volt jogszabályok összessége. Ez az összefoglalás a XII. tábla törvényében és a Justinianus-féle törvénykönyvekben kulminál.
A középkor és koraújkor évszázadaiban Európa legtöbb országában hatályos volt, és tágabb értelemben a római jog része az az anyag is, amely a római jogra annak középkori és újkori továbbélése során olyan szorosan ráépült, hogy az eredeti antik joganyagtól elválaszthatatlan maradt. E jogtudományi és jogszabályi anyag kidolgozását a bolognai glosszátorok kezdték meg, a legmagasabb fokon pedig a XIX. századi német pandektisták dolgozták ki. A középkorban és koraújkorban Európa legtöbb országában a római jog a mindennapi joggyakorlatot és a jogtudományt formálta.
Szűkebb értelemben a római jog
A római jog a római magánjogot (ius privatum romanum) jelentette, amely az ókorban a legnagyobb jelentőséggel bírt. Ez az a joganyag, amely alapvetően a magánszemélyek egymás közötti személyi és vagyoni viszonyait szabályozta. Ezzel szemben áll a közjog (ius publicum), amely az államra vonatkozó, az állammal kapcsolatos szabályokat jelenti. A római jog oktatása már a Kr. u. II. században is jelentős volt, Gaius Institutiones című tankönyvének átdolgozásaiból tanulták a jogtudomány alapelemeit a későcsászárkori jogiskolákban. I. Justinianus császár utasítása alapján készült el a hivatalos alaptankönyv, az Institutiones seu Elementa, amely Gaius művére épült. Justinianus törvénykönyvéhez tartozott még a Digesta (vagy Pandectae).
Az intézményrendszer és a pandekta-rendszer
A római jog tananyagának rendszere az intézményrendszer, amelynek tagolása: Személyek (personae) - személy- és családjog; Dolgok (res) - vagyonjog, dologi jog, öröklési jog és kötelmi jog; Keresetek (actiones) - polgári eljárásjog. A pandekta-rendszer (a Digesta másik neve a pandekta) a XIX. században vált önállóvá. Részei: Magánjog általános része, Dologi jog, Kötelmi jog, Családjog, Öröklési jog. Eredetileg csak didaktikai célú intézményrendszer a mai modern polgári törvénykönyvek alapját képezi; a német BGB a pandekta-rendszerre épült.
A római jog tulajdonságai
A római jog tanítása szilárd, dogmatikai alapokat ad, bevezetésül szolgál a mai modern jognak, főképpen a polgári jognak. Fejleszti a jogászi gondolkodás kialakulását, és szemléletes, tömör reguláival segíti a modern jogban bonyolultan megfogalmazott szabályok megértését. Arra nevel, hogy a jog nem társadalmi értékek és célok nélküli paragrafus-halmaz, hanem az igazságosság és méltányosság érvényre juttatását célozza. Európa jelentős részén a római birodalom korában ius commune Europaeum-ként hatályban volt, és ma is ez adja az alapját a nemzetközi jogrendszereknek.
A római jogtörténet korszakai
A római jogtörténet korszakolása többféle szempont alapján történhet: gazdasági fejlődés szerint (kisparaszti, patriarchális korszak; kereskedelmi korszak), állam és jog változása szerint (királyság, köztársaság, császárság), és jogtudomány fejlődése szerint (archaikus, preklasszikus, klasszikus, későcsászárkor joga). A klasszikus jog a Kr. e. I. századtól a III. század közepéig terjed, a later kor a posztklasszikus kor és a iustinianus kori jogot foglalja magában.
A római államszervezet és a magistratusok
A királyság államszervezete három fő pillérre épült: a király (rex), a senatus és a népgyűlés (comitia curiata). Az utolsó etruszk király elűzése után létrejött a köztársaság, amelynek szervei a magistratusok, a senatus és a comitia voltak. A magistratusokat hatalmuk jellege szerint imperiummal (állami főhatalom) és imperium nélkül rendelkezők szerint csoportosították. A legismertebbek közé tartoztak a consulok, praetorok, censorok, aedilis curulisok, quaestorok és néptribunusok. A senatus a külpolitikát és hadügyet irányította, a comitia pedig a népgyűlések formájában működött.
A tulajdon és birtok fogalma a római jogban
A római jogban a tulajdon fogalma „egy dolog feletti teljes hatalom, amellyel a tulajdonos mindent megtehet, amivel nem zavar másokat”. A tulajdon kizárólag dologokra vonatkozik, és a jogi hatály a római társadalom egészében központi szerepet töltött be. A kezdeti tulajdon a birtokból és a fogyatkozó jogkörökből állt össze; a földterületek esetében a közföldek fokozatosan magántulajdonba kerültek, és a XII. tábla tanúsága szerint a részek és a telkek elkülönülése megjelent. A quiritár tulajdon ex iure Quiritium formájában az állam polgárainak tulajdonát jelentette, amely magában foglalta az adott dolog forgalomképességét és a megfelelő szerzésmódokat.
A tulajdon természetében itt is megtalálható a pozitív és negatív tartalom: használhatom (uti), gyümölcsöztethetem (frui), rendelkezhetek vele (abuti), bírhatom (habere) és birtokolhatom (possidere). Ugyanakkor a jogi korlátok beszűrik a tulajdon teljes körét: közérdekű korlátozások, elidegenítési és terhelési tilalmak, szomszédjogok és a közterületek védelme mind korlátozzák a tulajdon szabadságát. A törvényes szolgalmak biztosítják a társadalmi együttélést, például a telek határán belüli átjárást vagy a középületek használatát.
A birtok fogalma és története
A birtok (possessio) az a tényleges tény, amikor valakinél egy dolog fizikailag a hatalma alatt van. A birtok elsődleges jogi tény, nem pedig jogkérdés. A birtokjog joghatásokat hoz magával, és lehet, hogy valaki birtokos, de nem tulajdonos, vagy fordítva. A korai római jogban a birtok fogalma összekapcsolódott a kézzel történő megragadással (corpore), majd a jogi értelemben vett birtokszerzés és védelem fejlődött. A postliminium elv értelmében a tárgy visszakerülése után a jogvédelmi igény újra éledhetett, különösen abban az esetben, ha a tárgy a római jog hatálya alá tartozott.
A civilis possessio és a detentio közötti különbség a jogi következményekben rejlik. Ha valaki ténylegesen birtokol, és jogi következményekkel is jár a birtoklás (birtokvédelem, tulajdon keletkeztető hatás), akkor civilis possessio áll fenn. A detentio pedig a tényleges birtoklást jelenti jogi következmények nélkül, amelyet gyakran detentorok képviselnek, és ezek a közvetítő detentorok lehetnek például záloghitelezők, örökhaszonbérlők vagy sequesterek.
A bírtok megszerzésének elemei
A birtok megszerzéséhez a corpus (fizikai tényleges megragadás) és az animus (szándék a birtoklásra) együttesen szükséges. Az idők folyamán a corporalis elem meggyengült, és a birtok inkább jogi kategóriává vált, mintsem egyszerű fizikai tényé. A civilis possessio tehát a tényleges birtoklást ötvözi jogi következményekkel, például a birtokvédelmi igényekkel és a birtok keletkeztetésével.
A posztklasszikus és iustiniánus jog
A római jogtörténelem egyik fontos fordulata a posztklasszikus kor és az iustinianusi jog megjelenése, amely a XII. tábla és a civiltól a praetori jogig terjedő joganyagokat továbbfejlesztette. A keletkező jogrendszerek közép- és koraújkorban is kiemelkedő hatást gyakoroltak az európai magánjogra, a polgári törvénykönyvek alapjait ezek a jogtudományi hagyományok szolgáltatták. Ezzel összhangban a modern nemzetközi jogi gondolkodás is érzékeli a római jog örökségét, amely a jogi gondolkodás és a jogi nyelv nemzetközi egységét is segítette.

A római jogrendszer, a jog és a rend
tags: #birtokjog #es #tulajdonjog #romai #jog
Népszerű bejegyzések:
- Néprahorzságban Piliscsaba: új lakások áttekintése és gyakorlati tippek
- Saját ingatlan eladásának adózási szabályai a NAV szerint
- PTE Politechnika Kft. és a Boszorkány utcai 7624 Pécsi projekt – alaprajz, működés és felújítás
- A központi bejárat működése társasházakban Egerben
- Kalvaria Lakópark bemutatása: kortárs dráma a hatalom és a múlt tükrében
