Erdélyi János élete és munkássága
Erdélyi János 1814. április 1-jén született Nagykaposon, Ung megyében. A sárospataki református kollégiumban tanult. Irodalmi hírnevét a Magyar népköltési gyűjtemény, népdalok és mondák című munkája alapozta meg, amely 1846-1847-ben jelent meg Pesten a Kisfaludy Társaság kiadásában. Ezt a művet később részben németre fordították.
Erdélyi a Kisfaludy Társaság megbízásából összeállította a Magyar közmondások könyve (Pest, 1851) című terjedelmes gyűjteményt is. Emellett egy ideig a Szépirodalmi Szemle szerkesztője volt. 1848-ban a pesti Nemzeti Színház igazgatójává nevezték ki, de 1849 után szülővárosában élt. 1868. január 23-án hunyt el Sárospatakon.
Halála után egy évvel jelent meg gyűjteménye A nép költészete: népdalok, népmesék és közmondások (Pest, 1869) címmel.
Erdélyi János szegényes, kisnemesi származású családból származott. Apja, Erdélyi Mihály, művelt ember volt, aki saját könyvtárat tartott fenn, vallásos verseket írt, és esténként zsoltárokat, népdalokat énekelt családja körében. Fiát is ő vezette be a tanulásba.
1830-1831-ben Szabolcsban Kemecsén, majd 1833-1834-ben a felső-zempléni Cselejben tanított, ahol elsajátította a német és francia nyelv alapjait. 1831-ben felvételt nyert a kollégium felsőbb osztályaiba, és 1832-ben bekerült a kollégium falain belül alapított Ifjú-egyesületbe, amelynek egyik legaktívabb tagja lett.
1835-ben fejezte be iskoláit, ezután Berzétére (Gömör megye) ment nevelőnek Máriássy Zsigmond fiához. Öt évet töltött a családnál, ezalatt a fiú sárospataki tanulmányai alatt ő jogot hallgatott, és nyaranta Pesten tartózkodott. Ekkor vált ismertté neve az irodalomban, és elnyerte az Akadémia dicséretét is.
1837-ben Sárospatakon jogi tanulmányait is elvégezte, kitűnő bizonyítvánnyal Pestre ment joggyakorlatra. Ezzel az édesanyja akaratával ellentétben, aki papnak szánta, közelebb került Peszthez és az irodalomhoz.
1838-ban Máriássy István szolgabíró, majd Korláth László táblai ügyész, végül Noszlopy Ignác táblai bíró és Bereznay István ügyvéd mellett volt törvénygyakorlaton. Ügyvédi oklevelét 1841. március 26-án kapta meg.
Miközben az ügyvédi diploma és az írói hírnév megszerzéséért dolgozott, elvesztette testvérét, anyját és apját (1839), így ő maradt az egyetlen élő a családból. 1839. november 23-án érdemei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották.
Ebben az időszakban kötötte első, boldog, de rövid házasságát Vahot Nellivel, Vahot Imre és Sándor húgával, aki alig egy év múlva meghalt. Nem sokkal később, anyja halála után, kislányát is elvesztette.
Ekkor dolgozott a legtöbbet, és amikor a munkában nem talált enyhülést, tanítványával, Máriássy Bélával külföldi útra indult. Úti leveleivel leginkább a Regélőt kereste fel, és már ekkor foglalkozott a népköltészet gondolatával, valamint határozottabban az esztétikával.
Költői neve mellé műbírálói elismerés is társult, és e kettős alapon a Kisfaludy Társaság 1842. január 22-én tagjai közé választotta. Itt talált igazi teret magának, és itt tűzte ki a népköltészet zászlaját, különösen miután 1843-ban titkárnak választották, kiváló munkásságot fejtett ki.
Időközben Garayval megosztotta a Regélő szerkesztési gondjait, és 1844-1845-ben Máriássy Bélával egy második közép-európai utat tett, amelyről kiváló útileveleket írt a Pesti Divatlapnak (1844-1845) Párizsból és Franciaország déli részéből.
Ezen közben mind határozottabban öltött alakot lelkében a magyar népköltészet tanulmányának szükségessége. Nemcsak dolgozataiban, a Kisfaludy Társasági székfoglalójában, hanem egy külön indítványban is megindította azt a mozgalmat, amely költészetünk megújulásának egyik legjelentékenyebb tényezője volt.
A népköltészetet nem szabad összetéveszteni a nemzetivel. A különbséget azok az alapvonások teszik, amelyeket a népjellem akkor vesz fel, mikor a népből nemzet lesz. Bárminő szerződések, alkotmány és uralkodási forma íratik is a nemzet oklevelébe, mindez a nép szellemén nem változtat, hanem csak új vonásokat tesz ahhoz. Így vesz föl némely sajátságot a nemzet külső jelekben is, mint a zászló, címer, színek, öltözet, viselet: de ezek is tagadhatatlanul oly formát és jellemet fognak ölteni, melynek első eszméje a néptömeg kedélyéletében gyökerezik.
Ekközben a színműírás és színműkritika terére lépett, tagja és jegyzője volt a drámabíráló-bizottságnak. 1848. június 1-jétől 1849. július 1-jei lemondásáig a Nemzeti Színház aligazgatója lett, mely pozíciójában Ráday Gedeon igazgató távolléte és betegsége idején képviselte őt az intézmény élén.
A szabadságharc után hosszabb ideig bujdosott ő is. Ez idő alatt alig írt valamit, csak 1850 után kezdett újra dolgozni, és ekkor már nyugodtabb élet után vágyódott. Sárospatakon, a Szeremley Gábor távozásával megürült filozófiai tanszékre hívták meg.
1851 novemberében foglalta el állását. Tanári munkásságával, tanításai magas színvonalával, főként az iskola, az ifjúság és társai érdekeinek szerencsés és lelkiismeretes védelmével, valamint a tudományos közszellem emelésével messzeható eredményeket ért el, és nevét hosszú időre feledhetetlenné tette. Az iskola és egyház tanácskozásaiban, az egyházkerület minden ügyében élénken részt vett, és néhány kitűnő barátjával és tanártársával Sárospatakot az elnyomás idején a Felvidék szellemi központjává emelte.
1854-ben vette feleségül Csorba Ilonát, akivel haláláig boldog házasságban élt. A főiskolán filozófiából, szellembölcsészetből és szépészetből tartott előadásokat 1863-ig, emellett pedagógiát is tanított. Főiskolai könyvtáros lett, és az irodalmi tanszékre helyezték. Az első évben a magyar irodalomtörténet régebbi korát adta elő, azután katedráján kizárólag világirodalommal foglalkozott.
Erdélyi János - A többi csak álom [1997]
Halálakor Greguss Ágost tartott emlékbeszédet a Magyar Tudományos Akadémián 1869. április 17-én, Emődy Dániel pedig halála évfordulóján Sárospatakon rendezett gyászünnepélyen 1869-ben mondott beszédet.
Első felesége a nemesi vachottfalvi Vahot család sarja, Vahot Kornélia (1817-1842) volt. Közös gyermekük, Erdélyi Zoltán (1858-1910) Komárom vármegye árvaszéki ülnöke lett.
Erdélyi János kiemelkedő alakja volt a szlovákiai magyarságnak, különösen a református egyháznak. Munkássága annyira sokrétű volt, hogy szinte lehetetlen mindegyikre részletesen kitérni.
1814. április 1-jén született a ma Nagykaposhoz tartozó Kis-kaposon. Szülei, írja a későbbi költő, tudós professzora a sárospataki református főiskolának: „telkes parasztok”. Írni, olvasni tudó emberek voltak. Korában ez ritkaságnak számított, de tudni kell, hogy a környék nádasai közötti homokdombokon, erdeiben, a ticék között megbúvó, alig hat-hétszáz lelket számláló magyar ajkú református falvakban az 1600-as évektől kezdve az anyaegyházak keletkezésével együtt, szinte természetes következményképp, a parókiákon megalakulnak a magyar nyelven folyó képzéssel a falusi egyházi iskolák. Így Kis-kaposon is.
Ide járt az élénk, érdeklődő Jánoska, Erdélyi Mihály családjának hetedik, egyetlen életben maradt gyermeke. Már az iskolába kerülés előtt édesapjától megtanulta a betűvetést. Tanítói javaslatára a család, bár anyagi gondokkal küzdött, Patakra vitte a alig tíz éves gyermeket, hol megkezdte alsóbb fokú tanulmányait. Idő közben azonban „vízi betegségben” meghalt (1832) a gondos apa, s a fiatal Erdélyinek haza kellett jönnie, segíteni a csonkává vált családnak a mezei munkában. Édesanyja, hogy továbbtanulása révén a jobbágysorból kiemelkedhessen, az akkori szokás szerint papnak szánta. Ám ő másként döntött.
Visszament Patakra, és nevelői állást vállalt. Első ízben a szabolcsi Kemecsén találjuk, a Répássy-családnál, hol három gyermek felügyeletét bízták rá a pataki alsóbb fokú osztályok mellett. Így a nevelői feladatok mellett folytathatta további tanulását - ellentétben édesanyja akaratával - 1831-ben „subskribált”, beiratkozott a felsőbb osztályokba, immár a jogi karon, „jurátus” lett. A művelt Kemecsey-családnál a házhoz járatott akkor megjelenő folyóiratokon keresztül megismerkedett a magyar irodalom szinte valamennyi képviselőjével. Önéletrajzi Vázlatában írja: „Literatúrai mívelődését illetőleg, különösen a szabolcsi háznál a legjobb magyar könyveknek jutott olvasására.”
A Kemecsey famíliánál töltött évek után a cseleji (Tőketerebes melletti község) Kolosy család fiainak a nevelését vállalta el Patakon, hogy így biztosíthassa továbbtanulását. Ennél a családnál tanul meg németül, franciául, és minden bizonnyal szlovákul is. 1835-ben jogi tanulmányai végzése közben újból elszegődött, és öt évre a berzétei Máriássy Zsigmond gömöri alispán fiának, Bélának a nevelője lesz Berzétén, illetve Pesten.
A Kemecsey családnál ismerkedett meg Berzsenyi, a Kisfaludy-testvérek, Kölcsey, és valószínűleg Kazinczy műveivel, s „itt fedezte fel a magyart, mint az irodalom, a tudomány nyelvét” - írja róla a későbbi unoka, T. Erdélyi Ilona. Igen, mert ez időben Patakon még mindig a latin dívott, azon lehetett kommunikálni, tudományos fejtegetéseket tenni. Ekkor tudatosult benne az otthoni nyelv, a magyar, amely nemcsak a református egyház, nemcsak a jobbágyok nyelve, hanem az irodalomé is. Visszaemlékezett az édesanyja által énekelt dalokra, a pataki élet idején a tanulótársak messzi vidékekről hozott dalaira, nótáira. Felfedezte a nép által énekelt dalok szépségét, művészi kifejező erejét, és fordulataiban a „szépet”. A „pór” fiú ráébredt: ez az övé, otthonról hozta útravalóul, édesanyja dalos kedvében ezeket dalolta, hagyta rá - és elkezdte tudatosan gyűjteni, rendszerezni az összegyűjtött, leírt szövegeket, és maga is írt népies hangulatú verseket. Ilyen az „Elmennék én katonának”, vagy a Petőfi-versre emlékeztető (Megy a juhász szamáron) „Mindennapi”.
A Máriássy Bélával való nevelősködése idején Pesten megismerkedett az új irodalmi irányzatokkal, és magukkal az írókkal: Arany Jánossal, Vörösmartyval, Bajzával. Versei jelentek meg az akkor legszínvonalasabb irodalmi lapban, az Athenaeumban. Tagjává választották a Kisfaludy Társaságnak, majd röviddel később a társaság „titkára” lett. Megnősült, felesége a Kossuth-rokon Vachott Kornélia volt, kivel rövid, de boldog házasságban élt (1841 márciusától - 1842 márciusáig). Engedélyt kapott egy új lap, a Pesti Regélő Divatlap megindítására. Közben felesége gyermekszülésben meghalt, de a született csecsemő, Kornélia megmaradt, és Berzétére, a Máriássy-családhoz került, de itt Erdélyi megfogalmazása szerint „fogzási lázban” kétéves korában meghalt. Bánatát enyhítve a baráttá vált Máriássy Bélával hosszabb külföldi útra indult. Németországon, Dánián, Hollandián, Franciaországon és Itálián keresztül menve megismerkedett az említett országok irodalmával (beszélt németül, franciául), kultúrájával, iskolarendszerével.
A Kisfaludy Társaságba való felvételekor székfoglaló beszédében a népdalokról tartott előadást. Később a társaság megbízásából gyűjtést indított „Népdalok és mondák” címmel. A siker óriási volt. Ezrével küldték hozzá a dalokat, meséket. Hamarosan meg is jelent a gyűjtés által könyvvé duzzadt anyag I., majd a II. és III. kötete. Részt vállalt az 1848-as szabadságharc munkáiban. Lapot akart indítani Kazinczy Gáborral közösen „Népbarát” címen, de nem kapta meg hozzá az engedélyt. Helyzete a szabadságharc bukása után kritikussá vált. Állandó rendőri megfigyelés alatt állt. Munkahelye, a Kisfaludy Társaság egy időre megszűnt, és vele együtt a „titnok” állása is. Írásait a lapok nem közölték. Pesten való megélhetési forrásai ezáltal beszűkültek.
Ekkor kapta meg sárospataki barátainak üzenetét, hogy a szeretett iskolájában megürült a filozófiai tanszék, jöjjön, és foglalja el. Visszatért hát az alma mater falai közé, és haláláig a filozófia és a magyar tanszék vezetője volt. A tanítás mellett érdeklődése a főiskolai könyvtár felé fordult. Az öregedő Somossy Jánostól átvette annak irányítását, ahova a Tiszán-inneni Egyházkerület 1863-ban tanári állása mellett főkönyvtárossá nevezte ki.
Tanártársaival karöltve tankönyveket szerkesztett az egész ország református alsóbb fokú iskolái számára. A nyomtatást a Főiskola nyomdája végezte, s ennek bevétele jelentős anyagi, de nem utolsósorban erkölcsi hasznot is hozott az intézetnek. Egyik pesti útja során - kilencévi özvegység után - ismerkedett meg későbbi feleségével, a csallóközi Felső-Gellérről származó Csorba Ilonával. Új házassága is boldognak mondható. Bár a sűrű gyermekáldás itt is azzal járt - mint a szüleinél -, hogy a megszületett nyolc gyermek közül csak kettő, Zoltán és Pál érte meg a felnőtt kort.
Mivel munkásságához, különösen az alsóbb fokú tankönyvek anyagának szakmai bővítéséhez nem kapta meg a felsőbb egyházi vezetés jóváhagyását, nézeteivel szembe került a vaskalapos Tiszán-inneni Református Egyházkerület elöljáróival. Különösképpen akkor, amikor az alsóbb rendű iskolák tananyagának hiányosságát bírálta. A tanártársaival karöltve szerkesztett, alsóbb fokú iskolák számára írt tankönyvek használatát szerette volna kiterjeszteni az ország minden református iskolájára, s ezzel a nézetével ismét csak szembekerült feljebbvalóival. Nemkülönben azzal a szándékával, amikor az eddigi négy évfolyamos iskolák hálózatát a református iskolákban hat évfolyamosra kívánta bővíteni újabb tantárgyak beiktatásával (természettudományi tantárgyak).
Hiába írt levelet a püspöknek a tankönyvek és a hozzájuk tartozó úgynevezett „Vezérkönyvek” ügyében, amely a tanítóknak szánt módszertani útmutatást tartalmazta volna, Apostol Pál püspök az ígéretnél nem ment tovább. „Úgy határoztuk el magunkat, hogy keresünk valahol kiadót az egész népiskolai rendszerre, vagy megpróbálkozunk a magunk szakállára dolgozni, mert úgy hisszük, hogy programunk jó, s könyveink által valódi szükségletet elégítünk ki a népnevelésben.” (A levél keletkezésének dátuma 1853. február 10.). Ma sem fogalmazhatnánk meg tömörebben iskolarendszerünk helyzetét. Ehhez még tudni kell, hogy Sárospatakon az intézményes tanítóképzés csak jóval később, 1857-ben nyílt meg.
Az általa bevezetett hat évfolyamos rendszer a református egyházi iskolákban még a XX. század elejéig virágzott, fennmaradt. Erdélyi János sokrétű munkásságának - kálvini eklézsiánk szempontjából nézve - egyik legnagyobb hozadéka a református alsóbb fokú alapiskolák szervezetének megújítása, a négy évfolyamos iskolák hat évre való bővítése, emelése, tankönyvekkel való ellátása (Népiskolai Könyvtár), illetve a néptanítók számára szerkesztett útmutató könyvek kiadása (Vezérkönyv).
tags: #erdelyi #janos #lakohaza