Scorpions: A kemény rock legendái
A Scorpions egy német hard rock együttes, amely 1965-ben alakult Hannoverben.
A zenekart 1965-ben, Hannoverben alapította Rudolf Schenker gitáros és Wolfgang Dziony dobos.
Eleinte Nameless (névtelen) néven adtak koncerteket, mivel nem találtak megfelelő zenekarnevet.
Első koncertjeiket Hannover környéki klubokban adták, repertoárjukat a korszak aktuális beat és rock slágerei alkották.
A megalakulás után egy évvel vették fel a Scorpions nevet, melyet Rudolf Schenker javasolt.
1965 és 1967 között Németország északi területén adtak koncerteket, olyan együttesek előzenekaraként, mint a Lords, a Searchers, vagy a brit énekes Dave Dee.
Ebben az időben Schenker vállalta magára a dalok eléneklését is, mígnem 1967-ben Werner Hoyer személyében meg nem találták a megfelelő énekest.
Szintén 1967-ben Wolfgang Dziony dobost Harald Grosskopf váltotta fel.
Hat hónappal később a zenekar feloszlott, mert az együttes egyik gitárosa, Karl-Heinz Vollmer bevonult a hadseregbe.
Schenker és Wolfgang Dziony dobos közösen összehoztak egy soul együttest, ami szintén hamar feloszlott, mert Schenker is bevonult a hadseregbe.
1968 őszén Schenker és Dziony, Lothar Heimberg basszusgitárossal, Worobiec Ulrich szólógitárossal és Bernd Hegner énekessel szervezte újra a Scorpionst.
1969 végén Ulrich és Hegner elhagyta a zenekart, helyükre Klaus Meine énekes és Rudolf Schenker öccse, Michael Schenker gitáros került, akik addig a Copernicus együttesben játszottak.
1971 októberében stúdióba vonultak, hogy Conny Plank producerrel rögzítsék debütáló nagylemezüket.
A Rudolf Schenker (gitár), Michael Schenker (gitár), Klaus Meine (ének), Wolfgang Dziony (dobok) és Lothar Heimberg (basszusgitár) felállású zenekar debütáló albuma 1972 februárjában jelent meg Lonesome Crow címmel.
Az album felvételei a Hamburgban lévő Star stúdióban zajlottak, az anyagot pedig a Brain Records adta ki (Amerikában egy kis chicagói kiadó, a Plattenfirma jelentette meg).
Zeneileg egy kísérletezős, jammelésekkel és pszichedelikus hangulatokkal teli album született.
Az album nem keltett különösebb feltűnést, az Egyesült Államokban mindössze 25 000 darabot adtak el belőle (ma már világszerte több mint egymillió példány talált gazdára).
Az AllMusic kritikája szerint a Lonesome Crow az egyik leggyengébb Scorpions albumnak tekinthető, melyen még nem hallható a zenekar későbbi markáns stílusa.
A megjelenést egy németországi turné követte, olyan előadók előzenekaraként, mint Rory Gallagher, a Uriah Heep, az UFO és az Atomic Rooster.
1972-ben több mint 130 koncertet adott az együttes, azonban a turné végeztével Michael Schenker eleget tett a gitárost kereső UFO felkérésének, ezért elhagyta a Scorpionst.
1973-ban Klaus Meine és Rudolf Schenker Uli Jon Roth gitárossal, Francis Buchholz basszusgitárossal, Jürgen Rosenthal dobossal és a billentyűs hangszereken játszó Achim Kirschningel újraindította az együttest.
Uli Jon Roth korábban a Dawn Road, míg Jürgen Rosenthal a Morrison Gulf és a Dawn Road zenekarokban játszott.
Uli Jon Roth eleinte csak kisegítő gitárosként csatlakozott a zenekarhoz, végül állandó tag lett.
1973-ban a Sweet előzenekaraként bonyolították le első európai turnéjukat, majd 1974-ben szerződést írtak alá az RCA Records lemezkiadóval.
Még ez évben a Münchenben lévő Musicland és a Sachsen stúdiókban nekiláttak rögzíteni következő albumukat, melynek produceri munkálatait is maguk látták el Wolfgang „Mack” mellett.
Az album Fly to the Rainbow címmel jelent meg 1974. november 1-jén, melyen már nagyobb teret kaptak az energikus hard rock dalok.
Az album kedvezőbb kritikákat kapott elődjénél, amely kereskedelmileg is sikeresebbnek bizonyult a debütáló albumnál.
A lemez olyan dalai, mint a Speedy's Coming és a címadó Fly to the Rainbow már előrevetítették a későbbi albumok keményebb hangvitelét.
A felvételek után Achim Kirschning elhagyta a zenekart, helyére nem kerestek új billentyűst.
1974 őszén a Casey Jones & the Governors beategyüttessel, majd Edgar Broughtonnal és a Dr.
1975-ben Jürgen Rosenthal kilépett a zenekarból, mielőtt bevonult a hadseregbe.
1976-ban csatlakozott az Eloy progresszív rock együtteshez, ahol három albumon is szerepelt.
Helyére egy belga származású dobos, Rudy Lenners került.
Már vele kezdtek el dolgozni a következő albumon, melynek produceri munkálatait ezentúl Dieter Dierksre bízták.
Harmadik albumuk az In Trance 1975. szeptember 17-én jelent meg, és az elődeinél rövidebb, lényegre törőbb hard rock dalokat tartalmazott.
Az együttes hangzásvilága itt teljesedett ki igazán, melyben elévülhetetlen érdemeket szerzett Dieter Dierks, a rutinos producer is.
Az együttes egészen 1988-ig dolgozott együtt Dierks-szel.
Az albumban nemcsak a zene keltett figyelmet, hanem a szexuális túlfűtöttségről árulkodó borító is, melyen már a zenekar máig használt klasszikus logója szerepel.
Az album kiváló kritikákban részesült, az Allmusic négy és fél csillagot adott rá az ötből, és elsősorban az énekteljesítményt és a zene erőteljességét dicsérte.
Az olyan dalok, mint a Dark Lady, a Robot Man vagy a címadó In Trance az együttes klasszikus dalai közé tartoznak.
Az album főleg Japánban aratott kiugró sikereket, ahol az RCA legkelendőbb rockalbuma lett.
A lemez kiadása után Európában turnéztak először a Sweet előzenekaraként, s ennek révén a skandináv országokban is adtak koncerteket.
A Sweet együttestől két dalt is feldolgoztak (Fox on the Run, Action), melyeket The Hunters álnéven ki is adtak kislemezen, német nyelven (Fuchs geh' voran és Wenn es richtig losgeht címmel).
Az együttes negyedik albuma 1976. november 21-én jelent meg Virgin Killer címmel, és mind kritikailag, mind kereskedelmileg az addigi legsikeresebb albumuk lett.
A lemezt sokan az egyik legjobb albumuknak tartják, az Allmusic kritikája is nagy hatású heavy metal klasszikusként jellemezte.
Az album borítója (melyen egy meztelen kislány látható egy megrepedt üvegtábla mögött) azonban jelentős botrányt váltott ki, s emiatt pedofíliával vádolták meg az együttest.
Ezért később más borítóval jelent meg az album.
1977-ben Rudy Lenners személyes okokra hivatkozva kilépett az együttesből, helyére Herman Rarebell került.
1977 júniusában stúdióba vonultak, hogy rögzítsék következő albumukat.
A felvételek októberig tartottak, a lemez pedig Taken by Force címmel 1978 januárjában jelent meg.
Az anyag fogadtatása - az előző két albumhoz képest - meglehetősen visszafogott volt.
Az Allmusic csak két pontot adott rá, és a kritikájában kijelentette, hogy a Steamrock Fever, a We'll Burn the Sky He's és a Woman - She's a Man dalok tekinthetők a lemez legerősebb pillanatainak.
A német Metal Hammer kritikusa, Christof Leim viszont klasszikusnak nevezte, elsősorban a fülbemászó dallamok és az érett komponálási képességek révén.
Az RCA hatékony reklámozása ellenére az album nem lett kelendőbb elődeinél, Japánban viszont megint aranylemez minősítést szereztek vele.
Az album megjelenése után Európában, majd Japánban adtak koncerteket.
A japán repülőtéren lelkes tömeg várta a zenekart, és az öt koncerten (Tokió, Oszaka és Nagoja városokban) összesen 120 000 néző előtt léptek fel.
A japán turné után Uli Jon Roth gitáros kilépett az együttesből.
Döntése hátterében az állt, hogy a csapatmunkával ellentétben egyedüli vezető akart lenni, és nem akart zenei kompromisszumokat kötni.
Rudolf Schenker elmondása szerint zenei nézetkülönbségek is adódtak, mivel Jon Roth Hendrix stílusú játéka kevésbé illett az együttes stílusához.
Kilépése után megalapította az Electric Sun együttest, majd szólólemezei révén szerzett magának komoly gitárhősi hírnevet.
Az 1978. április 24-én és 27-én adott tokiói fellépéseket az 1978-ban megjelent Tokyo Tapes koncertlemez örökítette meg.
Az új gitáros megtalálása érdekében Francis Buchholz basszusgitáros a Melody Maker magazinban adott fel hirdetést.
Több koncerten Billy Rankin segítette ki az együttest, aki korábban a Phaze, majd később a Nazareth soraiban is megfordult.
Londonban több mint 140 gitárost hallgattak meg, míg meg nem találták a megfelelő muzsikust Matthias Jabs személyében, akit Buchholz korábbról már ismert.
Az elődjénél keményebben, jóval rockosabban játszó Jabs társaságában 1978 szeptemberében stúdióba vonult a zenekar.
A felvételek decemberben befejeződtek, az album pedig Lovedrive címmel jelent meg 1979. február 25-én.
Az anyagot az Egyesült Államokban már a Mercury, míg a világ többi táján a Harvest/EMI adta ki.
Az album három dalában (Coast to Coast, Lovedrive, Another Piece of Meat) szerepel a régi gitáros, Michael Schenker is, akinek ekkortájt megromlott a viszonya az UFO tagjaival, ezért kilépett a zenekarból.
A Lovedrive album az elődeinél keményebb és direktebb hard rock lemez, egyben az addigi legsikeresebb albumuk lett (világszerte 4 millió példányban kelt el).
A kritikusok és a rajongók egyaránt az addigi legjobb Scorpions albumnak titulálták, az Allmusic magazin négy és fél pontot adott rá, és az egyik legjobb alkotásuknak nevezte az anyagot.
A Lovedrive lemezt a Melody Maker az év egyik legjobb heavy metal albumának nevezte.
Az album olyan közkedvelt Scorpions-dalokat tartalmaz, mint a Loving You Sunday Morning, az Always Somewhere, a Holiday és az instrumentális Coast to Coast.
Ezen a lemezen vette kezdetét az a „Scorpions formula”, melyet a hard rock dalok és a dallamos balladák váltakozása tesz ki.
Az album révén az Egyesült Államokban is ismertségre tett szert a zenekar, miután a lemez az amerikai albumlistán az 55. helyre került.
Az album megjelenése után a zenekar úgy döntött, hogy Michael Schenkert tartják meg Matthias Jabs helyett.
Schenker viszont még alkoholizmussal küszködött, így néhány koncerten kénytelen volt az együttes Jabs-szal fellépni.
Schenker koncertképtelen állapota miatt az 1979 áprilisi francia turnén már Matthias Jabs volt az együttes hivatalos szólógitárosa.
Jabs kreativitása, virtuozitása és lelkesedése nagymértékben hozzájárult a zenekar későbbi sikereihez és végleges stílusának kialakításához.
Michael Schenker 1980-ban megalapította saját Michael Schenker Group nevű együttesét.
A Lovedrive album turnéja Európában vette kezdetét, ahol az egyik németországi koncerten 55 000 fő előtt léphettek fel a Genesis előzenekaraként.
A turné hamburgi állomásán jelen volt Peter Mensch és Cliff Burnstein (a későbbi Q-Prime menedzsment alapítói), akikkel szerződést kötöttek az együttes menedzselését illetően.
Burnstein akkoriban a Mercury kiadónak dolgozott, Mensch pedig David Krebsnek, aki az Aerosmith, az AC/DC és Ted Nugent ügyeit is intézte.
A két szakembernek köszönhetően első amerikai turnéjukon egyből arénákban léphettek fel.
Első tengerentúli koncertjüket 1979-ben, a Clevelandben megrendezett World Series Of Rock fesztiválon adták 60 000 ember előtt, ahol olyan együttesek előtt léptek fel, mint a Thin Lizzy, az AC/DC, Ted Nugent és a főzenekarként fellépő Aerosmith.
Következő albumuk munkálatai 1979 decemberében kezdődtek, és 1980 februárjában be is fejeződtek.
Az Animal Magnetism címet kapott album 1980. március 31-én jelent meg, és zeneileg az előző lemez irányvonalát folytatta.
Az album megerősítette a zenekar státuszát (világszerte 4 millió darab kelt el belőle), bár kritikailag vegyes fogadtatásban részesült.
Az Allmusic kiábrándítónak nevezte a Lovedrivehoz viszonyítva, és kiemelte, hogy nem ez a lemez az együttes „fénypontja”.
A német Music Express és Metal Hammer magazinok viszont pozitív kritikákat közöltek az albumról.
A lemezen olyan klasszikus dalok is szerepelnek, mint a The Zoo és a Make It Real.
Az album borítóját sokan provokatívnak vélték, melyen egy Doberman Pinscherrel egyetemben térdel egy nő egy férfi előtt.
A frontképet (csakúgy mint az elődjét) az a Hipgnosis tervezte, aki korábban már számos klasszikus albumborítót készített.
Az Animal Magnetism turnéja 1980 márciusában indult Japánban, majd Franciaországban, Angliában, Skóciában, Kanadában és Svédországban adtak koncerteket.
Az amerikai turnén a Judas Priest, a Def Leppard és Ted Nugent társaságában léptek fel.
Nyolcadik nagylemezük munkálatai 1981-ben vette kezdetét a Dierks stúdióban.
A felvételek alatt nagyrészt a folyamatos turnézásnak köszönhetően Klaus Meine hangszálai tönkrementek, így még az is kérdésessé vált, hogy egyáltalán maradhat-e az együttesben.
Dieter Dierks producer javaslatára a Dokken énekesével, Don Dokkennel készítettek demófelvételeket.
A műtétek és a kezelések révén Klaus Meine hangja rendbe jött, amely erőteljesebb lett mint valaha.
Amíg Meine távol volt, olyan pletykák röppentek fel, hogy Don Dokken lett a zenekar új énekese.
Meine gyógyulása után újraénekelt mindent, Dokken pedig több dal háttérvokáljában hallható.
Az album 1982. március 29-én jelent meg Blackout címmel, és messze túlszárnyalva elődeit, máig a zenekar egyik legkelendőbb albumának számít.
Világszerte 6 millió példányban kelt el, és az együttes az Egyesült Államokban is a hard rock sztárok közé emelkedett.
A Billboard 200 listáján az album a 10. helyig jutott, és mára háromszoros platinalemez minősítést szerzett.
A No One Like You című dal egy hétig vezette a Mainstream Rock Tracks listát, és az 1982-es év legtöbbet játszott dala volt az amerikai rádiókban.
A számhoz elkészítették első videóklipjüket, amit egy Alcatraz-szigeten fekvő börtönben forgattak.
E szám mellett a címadó Blackout és a Dynamite lett a legnagyobb sláger.
Az album kiváló kritikákban részesült, sok rajongó szerint az együttes az egyik legjobb lemezét készítette el.
Az album megjelenése után amerikai turnéra indultak a Rainbow előzenekaraként, majd önálló turnéra indultak, ahol az Iron Maiden heavy metal együttes volt a nyitózenekaruk.
A körút folyamán a zenekar egyre nagyobb népszerűségre tett szert az Egyesült Államokban.
Scorpions - Still Loving You (Rock In Rio 1985)
Az 1970-es években megjelent lemezeikkel elsősorban Európában és Japánban arattak sikereket.
Ebben az összeállításban vették fel az olyan híres slágereiket, mint a Blackoutot, a Still Loving You-t, a No One Like You-t és a Rock You Like a Hurricane-t.
Az 1990-es évek közepétől veszítettek korábbi népszerűségükből, az évtized második felében készült kísérletezős hangvételű albumaik mind a kritikusok, mind a rajongók részéről vegyes fogadtatásban részesültek.
A 2004-ben megjelent Unbreakable című albummal visszakanyarodtak korábbi hangzásvilágukhoz, de az ezt követő Humanity: Hour I (2007) és az együttes búcsúlemezének számító Sting in the Tail (2010) is a zenekar legsikeresebb lemezein hallható zenei világot eleveníti meg.
Világszerte több mint 120 millió lemezt adtak el, (ebből 10,5 milliót az Egyesült Államokban) de más források szerint több mint 150 millió eladott lemez fűződik a nevükhöz.
A VH1 zenecsatorna 100 legnagyobb hard rock előadója listáján a 46. helyre kerültek.
Ugyanennek csatornának a 100 legnagyobb hard rock dal listáján a Rock You Like a Hurricane című daluk 18.
tags: #haz #hoz #tartozom #meg #egy #garazs