Az ókori görög és római házak: Az otthon építészete és társadalmi szerepe
Az antik házak lényegesen különböztek modern otthonainktól, nem csupán szerkezeti részleteikben és díszítésükben, hanem főként alaptervükben és elrendezésükben. Míg a mi lakóházaink az utczára szolgálnak, homlokzatuk tág ablaknyílásokkal van áttörve, ezek és az ajtó révén állandó összeköttetésben, közlekedésben állanak az utczával: addig a görög és római ház lakóit úgyszólván elrekeszti a külvilágtól, és a család egész életét a ház belsejében, egy belső udvar körül összpontosítja. Egyszóval udvarház.
A modern építés gondot fordít a homlokzatra, azon fejti ki a díszítést; a régiek ellenben teljesen elhanyagolták a ház külsejét. Az elrendezésnek ezt a különbségét az éghajlat és az antik élet szokásai okozzák. Délen a lakóház ablak- és ajtónyilásait a lehető legkisebb számra redukálják, hogy a meleg és a napfény ellen védekezzenek. A görög nő társadalmi helyzete is maga után vonta a lakóház elzárását a külvilágtól. Az üveget csak nagyon későn, a római császárság korában használták föl az ablaknyílások elzárására és még akkor is fényűzési cikk számába ment. Ép azért legfölebb az emeleten alkalmaztak ablaknyílásokat az utcza felé, a ház földszintje az utcza felé eső oldalon teljesen ablaktalan maradt. A földszinti helyiségek belülről, az udvarra vagy egy napos középső terem nyíló ajtaikon át nyerték világításukat. Az alapterv elrendezésére döntő befolyást gyakorolt a lakóház helyiségeinek megvilágítása, melyet kétféle módon eszközöltek.
A görög ház
A görög lakóház reconstructiója nagy nehézségekbe ütközik egyrészt azért, mert magánházaknak alig maradtak számottevő romjai, másrészt az irodalmi adatok eltérései, hézagossága és zavarossága miatt, amennyiben a különböző korok építésmódját összekeverik.
A hősi idők lakóházának leírását Homérosz őrizte meg számunkra, ki a királyoknak, különösen Odüsszeusz ithakai házáról szól bővebben. Föltehetjük, hogy a nagyobb házak fölépítésükben és elrendezésükben egymáshoz hasonlítottak, és ha a fejedelmeknek lakóházait a magánházaiknál fényesebbeknek és tágasabbaknak kell is képzelnünk, valószínű, hogy Odüsszeusz házában az akkori idők építésének általánosan jellemző példáját szolgáltatta a költő. A homerusi fejedelmi házak, eltekintve az Alkinousétól, melyet a költő képzelete minden lehető díszszel ékesített föl, inkább gazdasági épületekkel ellátott mezei lakóházaknak felelnek meg, mint uralkodók palotáinak. Magukban állanak, magas kőfal vagy kerítéstől (ἔρχος, ἔρχιον, τοῖχος, τοίχιον) övezve. A szegényebbeknek házai is bizonyára majorszerűen voltak építve és nem sorakoztak utcákan egymás mellé.
Az úri ház (οἶκος) 3 főrészre oszlott: udvarra, férfi- és asszonyházra. A két utóbbi egymással összefügg és együttesen teszi a tulajdonképpeni házat (δόμα vagy δώματα, δῦμος vagy δόμοι). Az udvarra (αὐλή) kapun át (θύραι αὐλεῖαι, διχλίδες, πρόθυρα) lépünk be; ott állott mindig a házvédő Zeusz (Ζεὺς ἔρχειος) oltára; az udvart körülvevő fal mellett födött (sokszor emelettel bíró) csarnokok (αἴθουσαι αὐλῆς) húzódtak végig, melyekben a cselédség és a vendégek számára voltak szobák; ezekhez csatlakoztak egyéb gazdasági épületek, malmok, istállók stb. helyiségei. Ha az udvar elég tágas, külön kerek alaprajzú s kupolaszerűen épített éléskamrát és szerszámtárat (θόλος), sőt egyéb helyiségeket is találunk benne. Odüsszeusz házában pl. az udvar egy emelkedett helyén (περισχέπτω ἐνι χώρῳ) a bejárattól balra volt Telemachus szobája. Priamus házában az udvart övező csarnokok alatt voltak 50 nős fiának szobái és ugyanott lakott 12 leánya is férjestől.
Az udvarban emelkedik a ház főrésze, a férfiterem (μέγαρον), itt esznek, isznak, tartózkodnak a nap legnagyobb részében a házigazda és vendégei. Bejáratát a kapuval szemben fekvő pitvar (αἴθουσα δώματος, πρόδομος) képezi. A jól döngölt földet nem födi padozat. A mennyezetet alkotó gerendák (δοκοί) keresztgerendákon (μεσόδμαι) nyugszanak, melyeket faoszlopok (κίονες) tartanak; közös alapzatuk emelkedést (μέγαχ οὖδος) képez a szobában. A vályogból és fából épített falakat símára gyalult deszkák fedik, néha (Alkinous palotájában) érczlemezek díszítik. A tágas teremben tűzhely (ἐσχάρη) áll, melynek füstje bekormosítja a szoba belsejét (αἰθαλόεις, μέλαθρον). A világosság a főajtón és a tető gerendái közt hagyott nyílásokon (ὀπαί, ἀναπαῖα) hatolt be, külön ablakok nincsenek, azért homályos (σκιοεν) a férfiszoba. A ház oldalfala és a külső kerítés között folyosó (λαύρη) húzódik, a melyen át a férfiterem mögötti helyiségekből ki lehetett jutni az udvarra, anélkül, hogy a μέγαρον-t használták volna. Erre a folyosóra nyílik a férfiterem jobb részében levő mellékajtó, az ὀρoσoϑυρπη.
A férfiteremből ajtó szolgál a mögötte elterülő asszonyszobába (θάλαμοι). Tágas főtermében (melyet szintén μέγαρον néven említ a költő) tartózkodik naphosszat a ház úrnője szolgálóival. Belőle lépcsőn (κλῖμαξ) lehetett följutni az asszonyszoba fölötti emeletre (ὑπερῶον, διῆρες), a hová Penelopé urának távolléte alatt visszavonult; ezen az emeleten voltak az ő (θάλαμος-nak nevezett), a ház leányainak és a szolgálóknak hálószobái. A házastársak hálószobájának rendes helyét nem tudjuk határozottan megjelölni, valószínűleg egészen hátul, a ház legbelsejében (ἐν μυχω δόμου) épült. Odüsszeusz kőből épült hálószobája szokatlan helyen volt, mert ágyát egy tőből kivágott olajfa csonka törzséhez erősítette (Od. 23, 190).
Az asszonyok terméhez csatlakoztak még egyéb helyiségek: a fegyvertár (θάλαμος ὅπλων), a kincstár (θησαυρός) és az éléskamrák. Odüsszeusz házánál a hős távolléte idejében az ő hálószobája szolgált kincstárul, ott helyezték el fegyverzetét is. Az asszonyszoba mögött terült el az olajfákkal, alma-, körte- és fügefákkal beültetett kert, meg a szőlőkert.
A háztető a mostaniakhoz hasonlóan vagy keresztbe fektetett szarufáktól (ἀμειβοντες) képezett, kétoldalt lejtős, magas tető, vagy keleti módra lapos tető, a melyen járni lehetett. Építőanyagul az alap számára terméskő, a ház többi részei számára fa és vályog szolgált. A fölépítés egyszerű; a tisztaságra nem ügyeltek valami nagyon. A férfiteremben, a hol a kérők lakmároznak, ételmaradékok, a leölt állatok bőre, lábai hevernek; ott benn sütnek-főznek; a terem füstös, zsírszagú. A ház előtt az udvaron trágyadomb emelkedik, de mindez nem bántotta az embereket.
A homerusi leírásokkal nagyjában megegyezik a Dörpfeldtől (1884-85-ben) kiásott tirynsi felső vár palotájának elrendezése, bár amannál gazdagabb és fényesebb. A homerusi ház minden egyes főrésze fölismerhető (l. Építészet, 661. 1.) Tirnysben. A csarnokos főudvar közepén emelkedik Ζεὺς, ἔρχειος oltára, az udvar bejáratát tágas kapualj (πρόθυρον) képezi. A palota közepét az oszlopos férfiterem (μέγαρον) foglalja el a tűzhelylyel, előtte csarnok (αἴθουσα) terül el. A férfiszoba közelében van az asszonyszoba, ehhez csatlakozik a házastársak szobája, egyéb helyiségek, a fegyvertár és a kincsesház. Ott találjuk a terem mellett húzódó folyosót (λαύρη) is. A küszöbök, mint Homerusnál is, részint fából, részint kőből készültek, az ajtófélfák fából valók.
A történeti idők lakóháza főbb vonásaiban megtartotta a homerusi ház alapfölosztását, a mennyiben külön része van a férfiak (ἀνδρωνῖτις) és külön a nők lakosztályai (γυναικωνῖτις, γυναιχεῖον) számára; a ház főrészét pedig a περιστύλιον képezi, a melyben a hőskori αὐλή nyitott belső udvarrá változott át. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy pl. a Periklés idejebeli város minden háza rendelkezett ilyen peristyliummal, ellenkezőleg a polgárok legnagyobb része rendkívül egyszerű beosztású házakban lakott, s a nyilvános épületek és a templomok pompája és nagyszerűsége föltűnő ellentétben állott a magánházak igénytelenségével, szegénységével. A nyilvános élet annyira elfoglalta a polgár minden idejét és törekvését, hogy otthon alig tartózkodott, épen csak hálni és étkezni járt haza, s azért lakásának kényelmével nem törődött. A köztársasági szellem kifolyása, hogy a vezető emberek háza nem igen különbözött az egyszerű magánember házától.
Csak a 4. század folyamán kezdtek nagyobb fényűzéssel építkezni. A görög történelem klasszikus korában a városok külseje szegényes volt, az utcák szűkek, minden terv nélkül épültek, girbe-gorbék, a házak sincsenek egy sorban építve. Mikor a perzsa háborúk után a várost újból fölépítették, ez az állapot mitsem javult. A városépítésbe milétusi Hippodamos hozott be rendszert, tervszerűséget (Arist. Polit. 7, 11), ki Pireusz, Thurii és Rhodos rendezése körül szerzett dicsőséget. Athéné növekedésével kapcsolatosan azután a külső városrészek is szabályosabban épültek föl, az ott épülő házak szebbek, kényelmesebbek voltak.
A falun való lakás szokása is terjed a gazdagabbak között. Hogy görög magánházaknak alig maradtak emlékei, annak oka az építés anyagában keresendő; az alapzatra használtak ugyan termésköveket, de a falak vályogból és fából épültek föl, csak a macedoniai korban kezdődik az (égetett) téglával való építkezés, melyet azután a római építés korszaka tett általánossá és hagyományossá. Az újabb athéni ásatások a régi városnak egyes negyedeit hozták részben napfényre; a házak alapvonalai azonban nem mutatnak jellemző, tipikus elrendezést. A polgárság zöme kicsiny, 2-3 helyiségből álló s minden rendszer nélkül egymás mellé sorakozó házakban lakott. Földszinten lakott a ház gazdája, földszinten voltak elhelyezve az utczára nyíló bolthelyiségek; az emeletet sokszor bérbe adták szegényeknek vagy idegeneknek.
Xenophon írja, hogy az ő korában Athénnak 10.000-nél több háza volt (Mem. 3, 6, 14. Oceon. 8, 22). Ezek valószínűleg nagyobbrészt igénytelen, kicsi házak voltak. A gazdagabbak házainak ismeretéhez Plato (Protag. 6-7), Xenophon (Oceon. 9) és Lysias (de caede Eratosth. 1, 9) szolgáltatnak adatokat. A görög ház bő leírását olvassuk Vitruviusnál (6, 7), csakhogy az ő háza inkább az alexandrinus kor típusára vonatkozik. Ezen adatok összevetéséből és a Pireuszban kiásott két ház alaprajzának (l. Curtius, Karten von Attika 1881. 56. l.) tekintetbe vételével rekonstruálták a 6-4. századbeli idők gazdag polgárházát, úgy a mint azt a mellékelt 436. ábrán szemlélhetjük; ezt az alaptervet azonban sem általános érvényűnek, sem föltétlen biztonságúnak nem szabad tartanunk.
Az előkelőbb házat külön kerítés (προϕράγματα) választotta el az utczától; a kerítés és a bejárat között levő tér a πρόθυρον, προπύλαιον, melyben Hekaté, hermes vagy Apollo Aegyieus szobra állott. A kapun át a pitvarba (δυρωρεῖον, θυρῶν) lépünk, melynek egyik oldalán a kapus (θύρωρος, σπυλςςωρςος) szobája, másikán istállók vagy egyéb helyiségek voltak; a pitvar végén van a peristyliumba szolgáló ajtó (αὐλειος, αὐλεία, αὐλιος vagy αὐλεία θύρα); bebocsáttatást az ajtón levő kalapáccsal (ῥοπτον) vagy hangos szóval (Spartában ωη kiáltással) kértek.
Következik a belső udvar (αὐλή, περιστύλιον, A), melyet háromoldalt, vagy köröskörül fedett oszlopcsarnokok (στοαί, προστοα) szegélyeznek. Itt van a ház középpontja, a hol a ház gazdája tartózkodik, vendégeit fogadja és a hol étkeznek. Az udvar közepén áll a házvédő (ἔρχειος) Zeusz oltára. Az oszlopcsarnokok körül vannak különböző szobák (ἀνδρῶνες, οἶκοι, οἰχήματα δωμάτια, ο), hálótermek (χοῖτωνες), szertárak (ἀποθῆκαι, ϕυλακτήρια, θησαυροί), vendégszobák (ξενῶνες, ez utóbbiak sokszor az emeletre szorultak); ezek a helyiségek együttvéve teszik az ἀνδρωνῖτις-t.
A ház hátsó részébe (a γυναιχωνῖτις-be, I’) a bejárattal szemben fekvő szűk folyosó vezet, melyet μετανλος-nak neveznek, mert az első αὐλή után következik, vagy μεσαυλος-nak, mert a nagyobb házaknál, hol az asszonyszoba egyszinten feküdt a férfi-termekkel (s nem volt, mint bizonyára igen gyakran történt, az emeleten [ὑπερῶον, διῆρες] elhelyezve), a két αὐλή között vezetett el. A μεσαυλος közepén sokszor külön ajtó (μεσαυλος vagy μυεταυλος θύρα, μ) volt, melyet éjjel elzártak. V.ö. Demosth. 47, 56.
A hátsó udvarban is (Γ) háromoldalt oszlopcsarnokot látunk, a folyosóval szemben pedig két sarokpillértől határolt és az udvar felé nyílt terem (προστάς, παραστάς, π) van, melynek két oldalán a házastársak szobája, a θάλαμος és az ἀμφιθάλαμος, a szokásos magyarázat szerint a leányok hálószobája van. Az udvar három oldalán különböző rendeltetésű szobák (ϒ) nyílnak az oszlopcsarnokokra. Leghátul következik egy sor szoba (ἱστῶνες, l) szövőszékekkel s egyéb munkatermek. A kertre nyíló ajtó (χ) neve χμπαια θύρα. A μεσαυλος oldalán lépcső vezet föl az emeletre, melyen a cseléd- és vendégszobák voltak. Földalatti pinczék igen gyakran fordultak elő, úgyszintén a gazdagabbak házaiban külön fürdőszobák, sütőkonyhák és konyhák (ὀπτανία, μαγειρεῖον).
A szobákat hordozható kályhákkal (ἀνθράχια, πυραῖνοι, χαμινοι) fűtötték. Sok háznál hiányzott a második udvar, ezekben aztán az emeletre kerültek a nőtermek. A vázaképeken sokszor látunk asszonyokat az emeleti ablakokban. Négyszögletes vagy inkább széles mint magas ablakok (θυρίδες), melyek rácscsal vagy deszkával voltak elzárhatók, rendesen csak az emeleten fordulnak elő, s az utczára vagy az udvarra nyíltak; gyakoriak az erkélyek is. A peloponnesusi háború után Athénban sűrűn kezdtek 2 és 3 emeletes házakat építeni. A lapos (vagy kivételesen magas) tetőket cseréppel födték. A szomszédos házaknak sokszor közös faluk volt (ὁμότοιχοι οἰκίαι). A házak külsejét vakolattal vonták be, sokszor szinesre mázolták. Belső diszítésük egyszerű, megelégedtek a falak egyszerű bemeszelésével. Később e tekintetben is fényűzés kapott lábra; a szoba falainak díszítésére érczlemezeket, arany és ezüst díszt alkalmaztak, sőt falképekkel is ékesítették. Alcibiades pl. Agatharchusszal (l. Festők, 748. l.,) festette ki házát. Ez a szokás hamar elterjedt, s a sétálók a kapualjak festményeinek szemlélésében gyönyörködhettek. A peristyliumot szőnyegekkel díszítették. A kapu fölött fölirásokat alkalmaztak, pl. ilyent: ὦ τοῦ Διὸς παῖς χαλίνιχoς Ἡρακλης ἐνθαδε χαιτοιχει, μηδεν εισιτω κακον. A mennyezetet fakazettákkal (φατνώματα) látták el, a mennyezet festését Pausias (l. Festők, 750. l.) hozta divatba. A padozatot egyszerűen döngölt, tömött föld képezte, melyben néha színes kövekből raktak ki egyszerűbb mintákat. A mozaiknak ilyen célra való alkalmazása csak Nagy Sándor kora után jött divatba.
A római ház
A város, amely a kezdeti időkben még kényelmes otthont adott a nem nagyszámú, nagyrészt földművelésből élő római családoknak, időszámításunk kezdetére már milliós világvárossá nőtt, s egyre nehezebben tudta a hatalmas embertömegeket tető alá juttatni. S kétezer évvel ezelőtt megjelentek Rómában az emeletes házak, amelyeket a római nép insula-nak nevezett, mert négy utca vette körül őket, s valóban „sziget”-szerűen magasodtak fölébük.
Az előkelők továbbra is kényelmes magánházakban, a város előkelő negyedeiben, kertvárosaiban laktak, vagy pompás vidéki villáikban töltötték az időt, a nagy tömegek viszont a többemeletes bérházakban zsúfolódtak össze. Ezek a nagyvárosi lakóházak megoldották a sokszázezres tömegek elhelyezésének gondját, de korántse gondoljuk, hogy a mai sokemeletes lakóházakhoz hasonló kényelmet nyújtottak volna a bennük élőknek.
Az emeletes házakat magánvállalkozók építették, akiknek elsősorban a minél nagyobb haszon szerzése volt a céljuk, s nem a lakók kényelme. Vitruvius: De architectura. II. De ő maga is említi, hogy a törvények megszabták a falak vastagságát, s a megengedett falvastagság csak egy emeletet bírt el - a korabeli bérház pedig többemeletes volt. Így aztán nem csoda, ha gyakran össze is dőltek, maguk alá temetve lakóikat. Később - különböző császári rendelkezések hatására - javult az emeletes házak állaga, de a lakások nem lettek kényelmesebbek.
A tűz gyakran pusztított az insulákban, hiszen itt is nyitott tűzhelyeket használtak (a rómaiak nem ismerték a kéményt). S e tűzveszélyt még fokozta, hogy a házak tartószerkezete fából, fagerendából állt! Ráadásul az insulabeli lakások, ha egyáltalán, hát alig-alig nyújtottak valami kényelmet. A lakásokban konyha nem volt; a szobában állt az egyszerű, nyitott tűzhely, így a füst befeketítette a falakat és a mennyezetet, s a levegőt is szennyezte. Némi könnyebbséget jelentett viszont, hogy - eltérően a kívülről többnyire zárt, levegővel, világossággal belülről, az udvar felől ellátott magánházaktól - a bérházak oldalfalaiba ablakot vágtak. Ablaküveget azonban, a magánházakat is beleértve, csak kevés házra szereltek fel: az ablaknyílást - fatáblák zártak. Igaz, a mindössze néhány hétig tartó hideg miatt Itáliában az ablaküveg egyáltalán nem tartozott a nélkülözhetetlen berendezési tárgyak közé. Legfeljebb a mi vidékünkön lett volna ugyan már akkor is elképzelhetetlen. Bizonyára, hogy az aquincumi ásatások során számos ablaktábla maradványai és nyomok kerültek elő.
Persze azért telet (ha süllyedt is a hőmérséklet olyan alacsonyra, mint a mi éghajlatunk alatt) nehezen viselték az insulák bérlői. Még az előkelő domusok lakói is gyakran dideregtek hidegebb évszakban, hiszen a központi fűtést - a hypocaustumot - amelyet az i. e. I. sz.-ban talált fel egy római lovag, egyelőre inkább csak a közfürdőben és a paloták fürdőiben alkalmazták.
A nagyvárosi bérházak földszintjeit üzletek és műhelyek foglalták el. A boltokban az árusítás széles ajtónyíláshoz hasonló portálon át történt. A bolthelyiség mögött raktár és műhely húzódott meg. A bérházak földszinti helyiségei aránylag magasabbak voltak, mint az emeletiek, ezt a helyiséget a tulajdonosok deszkafödémmel kettéválasztották, s a felső helyiséget használták lakásként. Nem nehéz elképzelni, hogy ezekben az apró, szűkös szobácskákban milyen lehetett a család élete.
A köztársaság államférfiai és a császárok is tisztában voltak a szűkös lakásviszonyokkal, s pompás középületek, közterek létesítésével igyekeztek kárpótolni a népet szűkös lakásaikért. A császárkori Róma képéhez tehát a nagyszerű középületek, a templomok, fürdőóriások, az előkelő lakónegyedek mellett hozzátartoztak a bérházakkal, üzletekkel, kocsmákkal és műhelyekkel zsúfolt zegzugos utcák, sikátorok, ahol hajnaltól napestig pezsgett a hamisítatlan római élet. Cipészek, borbélyok, kovácsok, gyapjúkészítők, lenszövők, kereskedők, kikiáltók laktak és dolgoztak itt, kiáltozásuktól, munkájuk zajától visszhangzott az utca naphosszat. De éjszaka sem volt teljes a nyugalom, a csendet minduntalan felverték a kocsmákból, lakomázásokról kitóduló duhaj hangoskodók. Békésen hazatérő polgárokba is belekötöttek, s az örülhetett, ha csak erszényét vették el, és ép bőrrel megúszta a nem kívánt éjszakai találkozót.
Az éjszakai dorbézolásokat Nero császár is nagyon kedvelte, s ilyenkor hazatérőben gyakran megtámadta a járókelőket, igaz, egy ízben csúnyán pórul járt, a kiszemelt áldozata a sötétben alaposan elagyabugyálta. Legalábbis ezt olvassuk a történetíró Dio Cassius (i. sz. III. század) leírásában: „Éjszaka titkon garázdálkodott szerte a Városban, megtámadta a nőket, szemérmetlenkedett az ifjakkal, levetkőztette a járókelőket, verekedett, sebeket osztott, ölt. Valamiképp azt képzelte, nem ismerik fel, ha minden alkalommal más ruhát és parókát visel. Elárulták azonban kísérete és tettei, hisz senki sem mert volna ily vakmerően ennyi és ily becstelen merényletet elkövetni. Egy senator, Iulius Montanus, felbőszülve a feleségét ért sérelmen, nekiesett és jól helybenhagyta, úgyhogy az arcán levő ütésnyomok miatt napokig el kellett rejtőznie. Ezért még nem is lett volna Montanusnak semmi baja, ha levélben nem kér tőle bocsánatot. Nero ugyanis azt hitte, hogy ismeretlenül verte össze, s egyáltalán nem haragudott rá. De amikor elolvasta a levelét, így szólt: Tudta hát, hogy Neróra emeli kezét!” (Dio Cassius, 61. 9, 2-4).
A közvilágítást még csak középületekre és a fogadókra kifüggesztett lámpás jelentette, ezért az éjszakai járókelőknek ajánlatos volt lámpát vinniük magukkal. Valószínűleg az éj leple alatt születtek a római utca képéhez hozzátartozó falfeliratok is, amelyeket a plakátok, hirdetmények „őseinek” tekinthetünk.
| Terület | Lakosság (becsült) | Terület (km²) | Népsűrűség (fő/km²) |
|---|---|---|---|
| Róma (egész) | 1,1 millió | ~13,6 | > 80 000 |
| Óváros | > 550 000 (a lakosság több mint fele) | ~3,5 | ~ 150 000 |
| Alexandria (összehasonlítás) | - | - | ~ 76 000 |
A római lakóház (Insula dell'Ara Coeli) Rómában a Piazza d'Aracoelin álló ókori lakóépület, amely az i. sz. 2. századból maradt fenn. Alsó szintjei a mai talajszint alatt fekszenek, csak a 4., 5., 6. emelet látszik ki a talajszint felett. Felső emeleteiből templom lett a középkorban, melynek harangtornya és 14. századi freskói maradtak fenn. Mussolini idejében a környék átalakítása miatt megtalálták az alsó szinteket. A számítások szerint az ókorban kb. 1,1 millió ember lakott.
Az ókori Rómában az insulákban minél magasabban lakott valaki, annál nagyobb volt nyomorúsága. A híres márványpaloták szigetként emelkedtek ki a szegénység tengeréből.
Amikor a Hannibálon aratott győzelem után megindult a feltartóztathatatlan népáradat a metropolisba, Róma a magasba terjeszkedett. Senkinek sem támadt az a gondolata, hogy a város területét növelje. Egyre több bérkaszárnya épült; hat-tizenkét emeletesek is voltak köztük, magasabbak tehát, mint a XIX. század legsötétebb telekspekulációi idején az európai iparvárosok házai.
Amikor Augustus korában egyes épületek már a 35 métert is elérték, a császár 21 méterre maximálta magasságukat, de még így is lehetett hétszintes házat építeni. Az utcák gyakran csak 3 méter szélesek voltak! A sötét, barlangszerű szobákba és a komor alsóbb emeletekre sohasem sütött be a nap - hát még a pincelakásokba, amelyeknek még ablakuk sem volt. Nero már figyelembe vette az utcák szélességét is: a házak nem lehettek magasabbak az utca szélességének a kétszeresénél.
Róma bérházaiban a lakások általában csak alvásra szolgáltak. Többnyire egyetlen helyiségből álltak; a belső udvarból egy tornácon át lehetett bejutni a 10 négyzetméternél ritkán nagyobb szobákba. Egy emeleten 25, az egész házban 150 lakás volt; így aztán sokszor ötszázan is laktak egy fedél alatt.
A sötét lyukakért a lakók uzsorabéreket fizettek. „...A nyomorult szállásért szinte vagyont adsz, s drága a rabtartás, és drága az oly kis ebéd is” - szitkozódott Kr. u. 100-ban Juvenalis, szatíraíró. A telkek egyre kevesebb spekuláns tulajdonába kerültek, akik bérházaikból kövérre híztak (az egyik legismertebb közülük a nagy államférfi, Cicero). A lakbér behajtásával nem akartak vesződni, így a házakat ügynököknek adták bérbe. Az már aztán az ő gondjuk volt, mennyi pénzt zsaroltak ki a lakóktól. Voltak olyan nagy haszonbérlők is, akik foglalkozásszerűen vettek át bérházakat, és aztán al-haszonbérlőkkel dolgoztattak, hogy nekik ne kelljen bosszankodniuk a lakókkal.
A lakót semmiféle felmondási rendelkezés sem védte. A háztulajdonos bármikor az utcára tehette, és ha a kárvallott panaszt emelt, legfeljebb valami csekély kártérítés megfizetésére ítélték a tulajdonost. Új odút találni nagyon nehéz volt. A Krisztus születése előtti században a lakbéruzsora jó anyagot szolgáltatott a propagandához, és Caesar meg Augustus úgy lett népszerű a kisemberek körében, hogy egy évre elengedte nekik a lakbérfizetést.
Az így megkárosult háztulajdonosok mindent elkövettek, hogy az állami beavatkozás ellenére megtalálják a számításaikat. A tartófalakat vékonyra, a felső emeleteket tartó gerendázatot nagyon gyengére építették, így egy-egy bérház összeomlása mindennapos eseménynek számított. A házbeomlást és a tűzvészt Plutarkhosz Kr. u. 100-ban „Róma öldöklő angyalának” nevezte. A hatóságok nem láttak kellő okot a beavatkozásra.
A Római Arénák Legbrutálisabb Pillanatai, Amiket Még ŐK SEM BÍRTAK Nézni
Ha valamelyik bérház lángokban állt, a felső emelet lakói csak ritkán menekültek meg. Az, hogy valaki a manzárdról a kétszáz keskeny falépcsőn kijusson a szabadba, majdhogynem lehetetlen volt. Akit megkíméltek az ilyen katasztrófák, az alsóbb emeleteken a nedvességtől, a felsőkön pedig a nyár perzselő hőségétől szenvedett. A szomszéd köhögését is hallani lehetett a vékony falakon át: még az éjszaka is zajos volt az udvarokról, az utcákról és a lebujokból felhangzó veszekedéstől és kurjongatástól.
Ezek után felmerül a kérdés, miért akart annyi ember a nyomorúságos és gyalázatosan drága lakások ellenére feltétlenül Rómában élni. Ebben közrejátszott, hogy az ókorban igen nehéz volt a nagyvároson kívül élni, ha az ember a városban akart dolgozni vagy szórakozni. Róma átmérője az egymástól legtávolabb eső két vége között öt kilométer volt, ami kétórás gyalogutat jelentett, mivel nem voltak egyenes összekötő utak, mint Babilonban vagy Alexandriában, és így a belváros emberforgatagán kellett átfurakodni. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen az ókori és a mai déli ember egyaránt tartózkodási helyének tekinti az utcát, és Rómában a túl magas házak, az igen keskeny utcák és a munkanélküliek hadserege csak növelte az emberáradatot.
Juvenalis nagyon szemléletesen ír erről: „... Néphullám áll mielőttünk, míg sietünk, vényunk hátulról is tömegével nyomja: könyökkel üt ez, másik nagy deszka darabbal, vagy póznával sújt fejen egy, hordóval a másik. Sár hízlalja bokám, sok roppant talp tipor itt rám körben, s lábon szúr a bakancsszege egy katonának." (Muraközy Gyula fordítása)
A gazdagokat gyaloghintón cipelték a sokaság feje felett. A teherhordó kocsik és kordélyok Caesar intézkedése értelmében csak éjjel közlekedhettek. Az ókori város a gyalogos számára épült.
A rómaiak - akárcsak a görögök és a babiloniak - felfogása szerint a város megszentelt határait nem lehetett egyszerűen megváltoztatni még akkor sem, ha nem vette körül nagy fal. Róma városhatárát Pomerium-nak nevezték. A Pomerium-on belül nem volt szabad temetkezni; hadi törvények csak rajta kívül voltak érvényesek. A Pomerium-ot barázdával jelölték. A város fennállásának legkorábbi szakaszában egyszer évente a lupercusok [farkasűzők] futottak végig a kijelölt határ mentén. A lupercusok papok voltak, akiknek eredetileg a jószágot kellett a farkasokkal szemben védelmezniük. Mágikus szertartások kíséretében járták végig a nyájakat, később pedig az ő feladatuk lett, hogy a várost körülszáguldva elűzzék a gonosz szellemeket.
Így még akkor is elvált egymástól a város és a vidék, ha falak nem léteztek. A fal különben is csak a látható ellenség ellen nyújtott védelmet; a szellemek ellen ott volt a Pomerium. Amikor már régen kiment a divatból a barázdák végigfutása, a városi lakosságban még mindig élt az elképzelés: a város korlátozott, a határa szent, ezen belül védve vannak.
A császár és a római arisztokrácia birtokainak kivételével a város körüli földek a város territóriumához tartoztak. Itt is a város kormányzott és szedte az adót.
Nem csak a nyomor, de a jólét, a kényelem és az ókori civilizáció egyéb vívmányai is Rómában, és a hozzá hasonlóan egy-egy Forum (piactér) köré szervezett-épített többi városban összpontosultak. Itt csatornákat építettek, részben még a folyóvíz-szolgáltatást is megvalósították. Iskolák, színházak, fürdők, templomok, cirkuszi versenyek, gladiátori játékok, bírósági és egyéb középületek, vásárcsarnokok is csak itt voltak.
Az insula elnevezés arra utal, hogy ezek a bérházak sikátorokkal körülvéve, tömbszerűen, szigetszerűen épültek össze. A fallal körülvett városokban, elsősorban Rómában az időszámításunk kezdete körüli idők városi népességrobbanásának köszönhetően váltak tömegessé. Érdekes módon főleg a provinciák, gyarmatvárosok szabályos, négyzet, téglalap alaprajzú negyedeit magukat is insuláknak nevezték, holott ezekben jellemzően alacsony, legfeljebb egyemeletes házak (domusok) álltak.
Az insula-k alsóbb emeletein a felsőbb középosztálybeli módosabb polgárok, lovagok (equites) laktak. A földszinten általában üzlethelyiségeket (tabernae) alakítottak ki. Ezek belmagassága általában nagyobb volt, mint a lakásoké, és gyakran ácsolt galériával osztották meg műhely, raktár céljára, vagy ott laktak a boltosok is. (Bár tipikusan az üzletek egyemeletesek voltak, és az emeleten laktak a boltosok.) A földszinti helységek, üzletek egy része italmérés, kocsma, kifőzde lehetett, ahol a helyben fogyasztást is lehetővé tették.
Utcanév és házszámok hiányában a kézműves boltok (ötvösök, fazekasok, kovácsok ...), hasonló profilú kereskedők valószínűleg egymáshoz közel települtek, hogy a vásárlók könnyebben odataláljanak.
A legfelsőbb szinteken laktak a szegényebb polgárok (a plebs). Nekik gyakran csupán egy kicsiny, ablaktalan helyiség jutott, s azon is többnyire többen osztoztak. Korabeli adatok szerint egy konkrét insulában több mint 40 ember zsúfolódott össze 330 m²-en, míg az épületben 6-7 fényűző lakás volt egyenként kb. 100 m²-es.
A gazdagabb polgárok saját házukban, domus-ban (vidéken villákban) laktak. A bérházakban a felsőbb lakások Róma fénykorában is nyomorúságosak voltak, így a polgárok igyekeztek minden szabadidejüket távol eltölteni.
A többemeletes bérház típus megjelenése a körülbelül időszámításunk kezdetével indult városi népességrobbanás következménye volt. A fallal körülvett városokban a lakóhelyek számának növelésére ez volt a kézenfekvő megoldás. A városfalak biztonságos kiterjesztése a hatalmas költségek miatt nem volt járható út.
Egy insula romjai a korai 2. századból.
A nagyszerű Insula Felicles vagy Felicula a IX. kerületben a Circus Flaminius közelében állt. A kora keresztény író, Tertullianus elítéli a sokemeletes épületek hübriszét összevetve a Feliclest az istenek toronymagas hajlékaival.
Sztrabón megjegyzi, hogy az insula-k, mint a domus-ok, folyóvízzel és megfelelő higiéniával rendelkeztek. Valójában ezekben a házakban általában nem voltak vízvezetékek, sem szennyvízelvezetés. Előbbi hiányát a sűrűn elhelyezett, közeli közkutakból, utóbbit (a felgyűlt szeméthez hasonlóan) a vonatkozó tilalmak ellenére az ablakon keresztül oldották meg. A helyzet ebből a szempontból azért nem volt még tragikusabb, mert napközben rendelkezésre állt Róma kiterjedt nyilvános illemhely rendszere (a latrinae).
A lépcsőzet fából készült és igyekeztek úgy kialakítani, hogy ne egy összefüggő függőleges tömböt alkosson, de ez szerkezetileg általában nem volt lehetséges. A felsőbb szintek lakásai szűkösek és sötétek voltak. Az ablaküveget az északi, hűvösebb provinciákkal ellentétben Rómában nem használták. Az ablakokat vékony, fényáteresztő függönnyel látták el. Hideg esetén vastagabbal. Ritka nagy hidegek esetén spaletta szerű fa alkalmatossággal. De ezáltal a füst a lakásban gyűlt fel. A főzéshez fát, a világításhoz olajmécseseket használtak. A kéményt ismerték, de szinte csak a fürdőkben alkalmazták.
Insularius-nak nevezték a bérházra felügyelő, a bérbeadást intéző és a lakbért beszedő rabszolgát. Egyes időszakokban a lakások bére maximált volt, vagy nem lehetett lakbért emelni. Ezért a házak karbantartására nem sokat költöttek. Emiatt néhány össze is omlott. Sok esetben a bérházakat eleve spekulációs célból minimális költséggel építették fel, ami sokszor életveszélyes épületeket eredményezett. Sok vállalkozása mellett Marcus Licinius Crassus ingatlanspekulációval is foglalkozott, és számos insulája volt városszerte. De az épületek általában téglából és a különleges, tartós római betonból készültek. Ennek köszönhetően egyes insulákban a legutóbbi időkig, a XX. század végéig laktak. Rómában így megmaradt néhány, jelenleg lezárt, nem látogatható insula. Róma egyetlen csaknem teljesen épen maradt insulája az 5 szintes Insula dell'Ara Coeli a Capitoliumi-hegy lábánál, amely a 2. századból származik.
Augustus olyan reformokba kezdett, amelyek célja az épületek biztonságának növelése volt Róma városában. A tűzveszély és az összeomlás veszélyének szem előtt tartásával az insulák magasságát Augustus 70 római lábra (20,7 méter) korlátozta, amelyet Néró a nagy tűzvész után 60 lábra (17,75 m) csökkentett. A IV. századi adatok szerint Róma városában mintegy 42 000-46 000 insula állt szemben a III. század végén meglévő mintegy 1790 domusszal. Az insulák számát és kisebb mértékben a domusokét a klasszikus demográfiai számításokhoz használhatják fel.