A lakótelep életének új arcai járvány idején: közösségi térhasználat és történeti háttér a Római-part közelében

Az élet a lakótelepen járvány idején új tudások irányába mutat, a téri adottságok mellett az új térhasználatok megélése és megmutatása lehetőség a jó tapasztalatok átmentésére és új beavatkozások tervezésére. A karanténban töltött tavasz mindenkit megviselt, és miután még nem tudjuk, mire számíthatunk, fel kell készülnünk akár több ilyen időszakra is. Panelházban élek több mint tíz éve, igaz, Budapest egyik legjobb lakótelepén, a Pók utcain. Laktam már a „pesti csikágóban" és a Rózsadombon, külvárosi, fűtés nélküli szoba-konyhában és kertes családi házban, s mivel nem autózom, viszont imádok sétálni, mindegyik otthonom környékét, működését alaposan felmérhettem.

A Pók utcai lakótelep már a szocializmus végén született, egy utolsó házgyári roham meglepően sikeres eredményeként. 1984-től három ütemben, öt éven át épült ki a Római-part és a Szentendrei út közötti területen, 3, 4 és 10 emeletes házakban több mint 4000 lakást alakítottak ki, a sztenderd lapostetős mellett a Római út mentén és a telep déli szélére néhány sátortetős, cserépfedeles, nagyteraszos változat is került. A lakások mérete és alaprajza jól átgondolt, a garzontól a 87 négyzetméteres, kifejezetten tágas, szinte polgári lakásokig mindenféle előfordul, normális méterű nappalikkal, kis erkélyekkel, világos lépcsőházakkal - még garázsok is kerültek a telep szélére, két kisebb, félig zárt műhelyudvar köré.

Persze a telep fő vonzereje nem a hatvanas évek óta sokat fejlődött paneltechnológia, hanem az innen pár percnyire lévő Római-part. Mit csinál egy lakótelepnyi budapesti, közel tízezer ember, ha otthonmaradásra kényszerül? Fölfedezi az utcát. Errefelé ez nem is annyira utca, mint inkább parkok laza és szövevényes hálózata, az egykori mocsaras vidék jellegzetes növényzetével és az időközben beültetett többivel. Utoljára a tavalyi önkormányzati választás előtti sürgés-forgásban tört ki az ültetési láz, hálistennek a nyáron guruló, télen szánkózó domb alsó pereménél már csak az ültetőgödrök kiásására jutott idő, fa nem került bele, így a gyerekek ép bőrrel megúszták a városatyák ad-hoc ötletelését.

Tulajdonképpen az eredeti mocsári, és a telep építése idején beültetett növényzet tökéletesen működik, kiegészülve a kertre vágyó panellakók spontán virágosítási rohamával, ami a karantén ideje alatt hetente újabb ágyásokkal örvendezteti meg a sétálókat. A zárlat tehát - ahogy ez a szélsőségekkel lenni szokott - megtalálta a maga ellentétpárját, és a lakótelepiek, magukat is meglepve, kiléptek komfortzónájukból: a köztereken olyan élethelyzeteket kezdeményeztek, amelyeket azelőtt (legalábbis a rendszerváltás óta biztosan) valamiféle íratlan tabu nyomott el. Az első feltűnő jelenség - a virágágyások mellett - az volt, hogy itt is, ott is megjelentek a tollasozók. Harminc éve nem láttam közterületen ember tollasütővel, de most az első óvatos lépések után egész családok vonultak ki ütögetni, a nagyi a legkisebb gyerekkel az ölében, egy műanyag székről drukkolt. Előkerültek a görkorcsolyák. A bezárt óvodák aprónépe rájött, hogy az egykori római vízvezeték romjai prímán pótolják a szintúgy bezárt játszótér mászókáját. A kamaszok április végén kifeküdtek a fűbe rajzolni-festeni, és az aszfaltot mindenfelé elborították a színes krétarajzok. Minden jel arra mutat, hogy a bezártság hatására a városlakók használni kezdték a környéküket.

Nem csodálkoznék, ha a gyógyszertár előtt harminc éve árválkodó, vaslábú pingpongasztalt valaki önszorgalomból átfestené és életre keltené. Hogy miért éppen a válsághelyzet nyitotta ki a korábban zárt, vagy annak érzékelt lehetőségeket? Ezt a környezetpszichológusok nyilván részletesen fogják elemezni. A köztérhasználatot szorgalmazó pályázatok, programok, a civilek erőfeszítései konkrét, gondos elemzéssel definiált helyzetekre vonatkoznak, zárt közösségek cselekvési programjait célozzák meg - esetleg a participáció révén a helyiek képviselőinek bevonásával -, de a COVID-karantén a társadalmi aktivitástól eddig távol maradó városlakókat is megmozdította. A mostani tapasztalatok alapján azt mondanám, óriási szükség lenne a közösségszervezőkre, akik válságállapot nélkül is, hozzáértő és folyamatos munkával ráébreszthetik az egy helyen élőket arra, hogy a köztér nem autóút, hanem - köztér. És ha nyitottság van, lesz más is: lesz közösségi kiskert, komposztáló, esővízgyűjtő, madáretető.

Néprajzi és történeti háttér a Római-parti lakótelep kapcsán

A 43. sz. ÁÉV, azaz az Állami Építőipari Vállalat története más szövet, mint a mindennapi élettér. A Közép-Európa egyik legnagyobb lakásépítő vállalatának tartott vállalat 1948. szeptember 24-én jött létre az Általános Lakásépítési Vállalat néven a Budapesti területen. A vállalat első jelentősebb feladatai Budapesten a Vígszínház, a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum helyreállítása, a Statisztikai Hivatal Mechwart téri új épületének felépítése, valamint a Vitéz utcai lakóépület felépítése volt. 1951. decemberében ÉM 43. sz. Állami Építőipari Tröszté alakult, közvetlen irányítása alá 6 vállalat tartozott. Az 1954-1965 közötti időszakban a vállalat a többi lakásépítő vállalattal azonos tevékenységet folytatott, fő feladata a lakásépítés volt a hagyományos, falazott, monolit födémmel, a vakolt szerkezetektől fokozatosan eltávolodva, nagyobb mértékben alkalmazva az előre gyártott szerkezeteket. Jelentősebb építkezéseik ebből az időszakból: Angyalföldi lakótelep (2386 lakás), Egressy téri lakótelep (519 lakás), Lágymányosi lakótelep (9311 lakás), Budakeszi úti 10 szintes pontház és földszintes üzletház. 1966-ban az ekkor már nagyvállalat új vezetést kapott, a nagyüzemi termeléshez alkalmas szervezetet alakítottak ki, és még samebben az évben átadták az I. sz. Házgyárat, melynek elsődleges feladta a Kelenföldi lakótelep építése volt. Az I. sz. Házgyár szovjet mintára átvett elemeiből épült az Óbudai lakótelep is, ahol az első panelt 1969 tavaszán helyezték el. A II. számú Házgyár Budapesten a Gyáli úton épült, berendezéseit és az alkalmazott technológiát a dán Larsen-Nielsen cégtől vásárolták meg. Az üzemszerű termelés 1968 júliusában kezdődött meg, paneljeiből először az újpesti Rózsa utca és Munkásotthon utca saroképülete, majd az Árpád-híd pesti hídfőjénél, Csepel városközpontban és az Újpest-temetőkert lakótelepeken épültek lakóépületek. A III. sz. Házgyár Dunakeszi határában épült fel, 1970-ben helyezték üzembe, a IV. számút Albertfalva határában, 1974-es üzembe helyezéssel. 43. sz. 43. sz.

Az építéstörténet tükrében a lakótelep modernizációja és a köztérhasználat alakulása összefügg a városi zónák átalakulásával. A történelem fontos eleme, hogy a paneltelepek mint urbanisztikai konstrukciók a mindennapi élet kereteit adták, és a járvány idején ezek a keretek más módon engedik áramolni a társadalmi interakciókat. A Római-part közelsége pedig lehetővé teszi a lazán hálózódó zöldfelületek és a közterületi aktivitások kibontakozását - legyen szó tollasozásról, krétarajzokról vagy a játszótéri hiányok pótlásáról.

Táblázat: Lakótelepi és közterületi jellemzők összegzése

Ez az összefoglaló rávilágít arra, hogy a városi létben a krízishelyzetek, mint a járvány, gyakran katalizátorként működnek: elmozdítják a megszokott hozzáállást, és felfűtik a közösségi megoldások felé vezető utat. A közterületek és a lakótelep hálózata így válik energiát és lehetőséget adó térséggé, amely alkalmazkodik a változó körülményekhez, és amelyen a közösségek megújuló arculatot alakíthatnak ki.

tags: #romai #uti #lakotelep #regen

Népszerű bejegyzések:

• Praktikus tárolási megoldások
• Gyors és költséghatékony konténerházak
• Hungary's Political System and Land Policy Developments
• Balla Ingatlan és Takács Tünde működésének részletei
• Ideális vízparti wellness nyaraló Körös-vidéken: 24 fős kiadó nyaraló jacuzzival és szaunával