Dunapentele a 17. század végétől a 19. századig
Bécs 1683. évi sikertelen ostroma után a Török Birodalom pozíciói hamarosan meggyengültek Magyarországon.
Az európai hatalmakat tömörítő Szent Szövet ség támadásai nyomán néhány év alatt a török uralom összeomlott.
1686-ban Buda és Belgrád visszafoglalása a Duna menti útvonal Habsburg-kézbe kerülését is jelentette.
Ekkorra a pentelei palánkvárat is elhagyta őrsége, rác lakossága is elmenekült a dél felé vonuló császári hadak elől.
A létbiztonság a megyében csak 1688-ban állt helyre.
Mielőtt lakói elmenekültek volna a mezővárosként - Marktflecken - emlegetett településből, egy utólag készült, a török hódoltság végére vonatkozó összeírás szerint ötven házból állt az agrártelepülés, a mai Frangepán utca délkeleti részét képező halmazos utcaszerkezetű településrész, a törzslakosságtól Agragyénak hívott terület (a török erődítményben negyven házat laktak katonák).
A harcok elől elköltözött rácok zöme 1690-ben visszatért Pentelére, s a palánkon belül telepedett le.
Kezdetleges körülmények között, földbe vájt házakban élt a Rácdombnak nevezett emelkedésen, a középkori templom helyén álló török dzsámi köré csoportosulva.
Az osztrák kormányzás időszakának újdonsült falva három évig adómentességet kapott, 1693-tól mind a földesúri, mind az állami szolgáltatásokat ki kellett elégíteniük az itt lakóknak.
Ez azonban a fokozott igénybevétel, a szeszélyes időjárás miatt vontatottan valósult meg; a háborús idők is kihatottak a termékenységre és a termelékenységre.
A Habsburg Birodalomhoz került magyarországi területek pénzügyeit a bécsi kamara alá rendelt budai kamarai adminisztráció irányította tisztviselőin keresztül, akik nem csak a királyi adók beszedésével, hanem a népességnek és gazdasági erejének összeírásával, a talpra állítandó gazdaság helyreállításával is foglalkoztak.
Radics János földvári provizor, a pénzügyi adminisztratúra területi képviselője, nehéz feladatot vállalt a század utolsó évtizedében a királyi tized behajtásával.
A hódoltság korszakának végén a település jó mezőgazdasági adottságait ki tudta használni: erdejük ugyan nem volt, de - a Duna szigetén - gyümölcsössel rendelkeztek, s szőlőben, szántóföldi terményekben, állataik számára rétben és legelőben nem szűkölködtek.
Súlyosabb és a lakosságra nézve kiszámíthatatlanabb, s éppen ezért kevésbé elviselhető terhet jelentett a Magyarországon 1683-tól bevezetett porció, a katonai elszállásolás megkövetelte természetbeni szolgáltatások, melyek mértékét fokozta a település földrajzi helyzete (a Duna menti főútvonalon feküdt).
1695-ben a porciót Pentelén Tolna vármegye kaparintotta meg.
A porció pénzben való beszedésével vagy megtérítésével kapcsolatos visszaélések gyakoriak voltak az azzal megbízott tisztviselők és a katonai parancsnokok részéről.
1700-ban Albert Benedek szolgabíró a pentelei lakosok szerint a beszállni készülő szász ezred számára készpénzben beszedett porciót elsikkasztotta, amit a katonák természetesen újra megvettek rajtuk.
Ugyanebben az évben a következő lakosokkal követtek el jogtalanságot (gyakori eset volt, hogy a megszabott mértéken túli szolgáltatásokat a hadsereg nem egyenlítette ki): Jezan Ferenczevics, Veszelen, Radoicza Kovács, Bobrozász Kender, Stoiko Buiakovics, Ignatius Venivat, Joanes Stetta, Michael Katona, Milos és Vucaden Mészáros.
A szolgáltatások (s nem csak a királyi adók) állandó mozgásban tartották a település rác lakosságát; a tiszttartókat elvándorlással fenyegették.
1697-ben a bécsi kormányzat a beszállásolás és a háború sújtotta országrészek, valamint a lakosság megsegítésére felállította az úgynevezett subdelegált katonai commissiót Budán, de az Pentelén - látszólag - jótékony hatást nem eredményezett.
1697-ben a penteleiek megtagadták az adófizetést, 1698-ban nagy részük elköltözött lakóhelyéről.
1700-ban a Meszlényi János alispán által összeállított jegyzék is praediumnak tünteti fel Pentelét.
A lakosok menetrend szerinti menekülése a hatóságok számára szinte szokványossá vált.
A település török kor utáni első részletesebb összeírása 1696-ban készült el, mely a lakosok - szám szerint 56 jobbágy és az 1690-től a telepítést vezető s ezért adómentességet élvező bíró (Stanok) - nevét is tartalmazza az egyes jobbágyok vetés- és szőlőterületének nagyságán kívül.
A rác lakosok jobbára csak egyelemű névvel szerepelnek a jegyzékben, amelyek nagyrészt keresztnevek, egy-két eset ben apai vagy családnevek, illetőleg későbbi forrásokban családnévként fordulnak elő ebben az alakjukban (Ferencovich, Kovács).
A lakosok 589 pozsonyi mérő szántóval (egy pozsonyi mérő szántóföld körülbelül 600 négyszögöl, 62,5 1 vető magot fogadott be) és 202 kapás (azaz egy napszámos számára ugyanennyi napi munkával megművelhető) szőlővel rendelkeztek.
Az 57 családfő közül 16 egyál talán nem birtokolt szántóterületet, de közülük hatnak volt szőlője.
A szőlőkultúra jelentősége és a zsellérek részesedése a szőlőművelésben a 19. századi tendenciák és a szőlőhegyi életforma felé mutat.
Valószínűleg az 1698. évi nagy elköltözéssel kapcsolatosak egy századforduló körüli forrás adatai, amelyben csak 39 családfőt regisztráltak.
A lakosság csökkenésével párhuzamosan az általuk hasznosított területek nagysága is szűkült.
Az irat készítője 23 jobbágytelket elhagyatottan talált, a penteleiek 42 fertály (azaz 10 és fél kapás) szőlőt vontak ki a művelésből.
A település földterületét csaknem ugyanabban az évben igen eltérő méretekben adták meg: 361 7/ 8 pozsonyi mérő, illetőleg 510 hold [egy magyar hold 1200 négyszögöl] szántó; 117 és 400 szekér szénát termő rét.
1701-ben már (1696-hoz képest) réttel, kaszálóval és legelővel is rendelkeztek a pentelei gazdák.
A századfordulón készült összeírásban egy malmot regisztráltak, amelyet két kerékkel szereltek fel, 1702-ben két dunai malomról szóltak.
Az étrendet meghatározó és kereskedelmi bevételeket hozó termelési ág a halászat, melyet a jobbágyok szabadon űzhettek a helyi borkereskedelemmel szemben, ugyanis a falusi kocsmában csak fél esztendőig árusíthatták boraikat, de ebből átlagosan száz forint jövedelme származott a falunak.
A településen áthaladó fontos útvonalhoz kapcsolódva császári postaállomás állt Pentelén.
A görögkeleti vallású rác lakosság saját pappal (kalugyerrel) rendelkezett a Rácdombon álló templomához.
A 17. század második felében a Nagy Lajos királytól szerzett adomány óta Paksot is birtokló Paksy család fiágon kihalt, a pentelei uradalmat (Pentelén kívül Baracs, Kisapostag és Pázmándpuszta tartoztak ide) a leányágak örökölték (a 17. század végén ezek: a Nyakas, Jármy, a Daróczy, a Becsky és a korompai Holló családok).
A település birtokosa a török kor végén Paksy Anna férje, Daróczy István, akinek tényleges fennhatósága volt a falu fölött az adóösszeírásoknak a magyar földesurat érintő kimutatásai szerint.
A település lakosainak a hódoltság korában tekintélyes tehertételt jelentett a két (török és magyar) földesúrnak történő adózás.
Az újratelepült Pentele lakosai 1693-tól, a szabad évek elteltével, ezzel ellentétben a Paksy-örökösöknek a hódoltság kori szolgáltatások körülbelül tízszeresét fizették: 4-5 aranyforint és egy karmazsin csizma helyett egy összegben 100 magyar forintot követelt tőlük a birtokosokat képviselő Daróczy István.
Ezen kívül a földesuraknak jövedelmezett a kétkerekű dunai malom évi egytalléros cenzusa, a mészárszékben vágáson ként járó kilenc krajcár, valamint a kocsma bevétele (évente átlagosan 100 forint).
A Magyar Kamara budai kirendeltsége megpróbálta a földbirtokosok visszaéléseit megakadályozni, hisz a magas állami igények kielégítése megkövetelte ezt, de eredménytelenül.
Daróczy rendszeresen beszedette - pénzben - a korábbiakhoz képest magas úrbéres szolgáltatásokat, több jobbágyot be is börtönöztetett.
A neoacquistica commissio tevékenységének köszönhetően 1700 végén a királyi kamara a Paksy-örökösök birtokait (köztük Pentelét is) a család magvaszakadása miatt - a Nagyszombati Kerületi Táblabíróság döntésével ellentétben - fiskális kezelésbe vette, majd összeírta.
Az örökösök (Paksy Klára, Holló Zsigmond, Bogdány György, Nyakas Miklósné, Csaba Istvánná, Jármy Ferenc, Jármy Andrásné, Jármy László) pentelei birtokrészeiket Paksy Anna fiának, ifjabb Daróczy Istvánnak elzálogosították 2500 forintért, hogy ezt az összeget az örökségért folytatott perre fordíthassák.
Ez a birtokosváltozás a lakosokból lelkesedést váltott ki.
A pereskedés eredményeként azonban a Paksy-örökösök - jelentős összeg, 32 ezer forint ellenében - bő másfél év múltán visszakapták Tolna, Fejér, Komárom, Pest- Pilis-Solt, Csongrád, Szabolcs, Bihar, Békés, Pozsega és Kőrös megyékben lévő birtokaikat.
A felvett kölcsön zálogaként 1703-tól Daróczy István már I. II. Rákóczi Ferenc 1703. május 6-án nevezetes brezáni kiáltványában a Habsburg-hatalom ellen harcba szólította Magyarország nemes és nemtelen lakóit.
Felhívása csaknem minden társadalmi rétegnél fokozatosan meghallgatásra talált.
A vármegyei nemesség csatlakozása a parasztfelkelésként induló mozgalomhoz jelezte a Habsburg-abszolutizmus tizenöt év alatt véghezvitt önkényeskedései, az elviselhetetlen mértékűvé vált terhek elleni tiltakozást.
1703. július végén az ország északkeleti végéből induló kuruc csapatok elérték a Tiszát.
Budán a kamarai adminisztráció zárlatot rendelt el a Duna vonalánál.
A pentelei, érdi, ercsi és adonyi bírákhoz és esküdtekhez fordulva megparancsolta, hogy a réveket, hajókat, csónakokat a jobb parton tartsák, idegeneket ne engedjenek át a folyón.
1692-től a pentelei rácok katonai szolgálatot is teljesítettek (a királyi rendelet ellenére nem mentesültek az állami adóterhek alól).
Kapitányuk jelentős pozícióval rendelkezett a településen: a földesúri szolgáltatások nem terjedtek ki rá, szabad menetelű lakos volt, némelyik forrás a dux címmel említette.
Jelen volt akkor, amikor a királyi kincstár 1700 végén lefoglalta a falut, szerepelt egy 1702-es összeírásban.
Rákóczi már 1703. augusztus 9-i kiáltványában csatlakozásra szólította fel a szerbeket, a Duna-Tisza közén lakókat sikerült is pártjára állítani.
A másik oldalról is igyekeztek kihasználni a rácok katonai erejét.
Schweidel Jakab Antal budai főhadbiztos a megye tudta nélkül a Duna melléki rác falvakat katonaállításra szólította fel, a déli határőrterületeken és a jelentősebb várakban fegyveresen szolgálatot teljesítő rácokhoz hasonlóan Rákóczi csapatai ellen kívánta őket felhasználni.
Adony, Ercsi, Hamzsabég (Érd), Tárnok, (Rác)almás, Batta (Százhalombatta), Pentele, Perkáta elöljáróitól 56 lovas és 29 gyalogos jól felfegyverzett ember kiállítását kérte; Penteléről 15 lovasnak és 5 gyalogosnak kellett Budára mennie.
A rác falvak a vármegye közgyűléséhez fordultak, ismertetve a főhadbiztos rendelkezését.
Kérésükben arra hivatkoztak, hogy fegyveres embereik nincsenek, mivel nem rabló martalócok, hanem békés gazdálkodók.
A Duna-parti, Fejér megyei rácok - a dokumentum tanúsága szerint - elhatárolták magukat a Habsburg-önkényuralmat kiszolgáló, a szabadságharccal szemben fegyveres szolgálataik felajánlásával fellépő társaiktól.
Ez nem véletlen, hiszen ezek a falusi településen élő, főleg állattartással foglalkozó délszlávok nem részesültek a Csernojevics Arzén vezette rácokhoz hasonló mértékű kiváltságokban (mint korábban szó volt róla, a gyakorlatban fizetniük kellett az állami adókat).
Erre levelükben is hivatkoznak: „az Posta útban lakván az szüntelen alá s föl járó Németek alá való Forspontozás miatt úgyis majd el fogyatkozunk".
1703 nyarán a kanizsai (Nagykanizsa) vár lebontására saját pénzükön fogadott embereket kellett küldeniük.
A rác települések is 1692-től fogva, mióta a török kiűzése után a vármegye újjáalakult, annak hatósága alá tartoztak, ezért csak a megye utasításait fogadták el.
A Fejér megyei rác települések az I. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcot elfogadták.
A rácokat rövidesen kivették a vármegye joghatósága alól, a haditanács budai bizottságának rendelték alá.
Nem látták célszerűnek ugyanis, hogy a rácok népe és katonasága a magyarokkal keveredjen, de nem a két nép közti esetleges ellenségeskedés okán, hanem az eredményesség, a rácoknak a háborúban való könnyebb felhasználása céljából.
Dr. Gebei Sándor: A Rákóczi – szabadságharc: kísérlet a rendi alkotmány restaurációjára
Mindez félig-meddig kimondva is a szabadságharc nemzeti (minden adófizetőt, s ezzel együtt az urakat is kiuzsorázó német és rác katonaság elleni) jellegét ismerte fel és ismeri el: az elkurucosodó érzelmű vármegyei vezetőkkel szemben kívánt védekezni.
Ennek ellenére - a többi Fejér megyei rác településhez hasonlóan - nincs tudomásunk arról, hogy a pentelei rácok a kurucok ellen szervezett martalócok egységeibe álltak volna be, illetőleg hogy a szabadságharccal szimpatizáltak volna.
1704 januárjában Székesfehérvárra bevonultak Károlyi Sándor kuruc generális csapatai; csak néhány hónapig maradtak, de ez év májusától a megye délkeleti részén ismét megjelentek a kurucok, s 1708 végéig kezükben tartották a Mezőföldet.
A megyeszékhelyet még egyszer nem sikerült elfoglalniuk, ennek ellenére 1706 tavaszán a kurucpárti megyei nemesség a fehérvári királyhű megyeszervezettel szemben létrehozta saját kuruc vármegyéjét, amelynek hatóköre a megye déli részére, így Pentelére is kiterjedt.
A területeket és az ott élő lakosságot az átvonuló hadakon kívül a fehérvári, simontornyai és budai rác katonaság fosztogatta s pusztította.
Így a Fejér megyei rác települések lakóival szemben is ellenérzésekkel viseltettek a magyar falvak lakói és a kuruc csapatok.
A kuruc háború a szolgáltatásokat viselő lakosság terheinek valamelyes enyhülését hozta - legalábbis az államhatalom felől.
A 1711-ben trónra kerülő III. Károly elődeinél (főleg I. Lipótnál) toleránsabban viseltetett a magyarok iránt.
Az 1708-1711. évi országos pestisjárvány feltehetően Pentelén is éreztette hatását - adataink nincsenek ezt illetően -, a családfők száma a szabadságharcot követően készült első (az 1715-ös országos) összeírásban kevesebb, mint 1703 előtt (34-ről 29-re csökkent).
Öt évvel később viszont némi emelkedést tapasztalhattunk: 32 adózót írtak össze (pedig a ház nélküli zselléreket, a subinquilinusokat fel sem vették a lajstromba).
A szántókat két nyomásban művelték, egy részét őszi, másik részét tavaszi vetés alá, az ugaroló (földpihentetéses) három nyomásos gazdálkodás még nem terjedt el.
Míg a rétek és szőlőskertek egyenletesen oszlottak meg az úrbéres lakosság között, a szántóterület elég nagy határértékeket mutatott: 1715-ben 4 1/2 - 51 1/2 , 1720-ban 2-54 pozsonyi mérő között szóródott a területe.
1715-ben három lakos nem birtokolt szántóterületet.
A szántóföld területe 1715-ben 527 1/2 pozsonyi mérő, 1720-ban nem mutatkozott nagy eltérés: 53...
tags: #tarsashaz #dunaujvaros #tancsics #u #11