Alejandro Aravena és a társadalmi lakótelepek: Az építészet mint a szegénység elleni küzdelem eszköze
Mindig is szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy az építészek olyan problémákkal foglalkoznak, amik csak a többi építészt érdeklik.
Alejandro Aravena, a május végén kezdődő 15. Velencei Építészeti Biennále kurátora és egyben a legrangosabb építészeti díjnak számító Pritzker-díj idei nyertese, hangsúlyozza, hogy komplex szemlélettel és közösségi részvétellel kell megoldást találni a küszöbön álló globális lakásválságra.
A szegénység, a népességnövekedés, a természeti katasztrófák és a háborúk következményeképpen egymilliárd otthon felépítésére lenne szükség. A rossz infrastruktúrával ellátott területeken épített lakások idővel veszítenek az értékükből, a környezet minősége pedig újratermeli a szociális problémákat.
Aravena kiemeli, hogy a minőség az épületnek egy olyan anyagi értékben is kifejeződő tulajdonsága, amely az idő elteltével növeli az ingatlan értékét.
2004-ben a chilei Iquique városában 100 család jutott otthonhoz állami támogatásból. Alejandro Aravena a közösségi konzultáción nyugvó Elemental társaság megalapításával, az „Egy jó ház fele" programmal kapott szélesebb társadalmi figyelmet.
Az eszközök szűkössége, a pénz- és időhiány miatt prioritásokat kell meghatározni. Az Elemental csapata arra a következtetésre jutott, hogy a házaknak csupán az egyik felét építik meg az állami támogatás felhasználásával.
Aravena szerint a lakás nemcsak menedék a természet erőivel szemben, hanem a szegénység leküzdésének eszköze is.
Az alacsony költségvetésű lakásépítés lehetővé teszi, hogy államilag finanszírozott fejlesztéseket kivitelezzenek jobb, a belvároshoz közelebb eső területeken is, így a szegényebb lakók könnyebben hozzáférhetnek a jobb oktatási és közlekedési lehetőségekhez.
A chilei építész szerint „a legjobb dolog, ami történhet egy épülettel, hogy önálló élete lesz. Az építész ennek csupán a kezdetét teremti meg."
2004 óta összesen 2500 „fél ház" épült.
A 15. Velencei Építészeti Biennále mottója „Jelentés a frontról". A minden második évben megrendezett építészeti seregszemle kurátora szerint a válsághelyzetek lehetőséget teremtenek a megfelelő válaszok előkészítésére.
A kihívások, a probléma meghatározása az első lépés, legyen szó környezeti, politikai, társadalmi kérdésről, vagy akár a menekültválságról.
Nincs annál rosszabb, mint jól megválaszolni egy rossz kérdést.
A közösségi részvételnél nem a válaszok, hanem a kérdések megfogalmazásába kell bevonni az embereket.
Nem azokat a problémákat kell megoldani, amelyek csupán az építészeket érdeklik.
A hatékony fejlesztést olyan távol kell elkezdeni az építészettől, amennyire csak lehetséges, hiszen a közösségi részvételen alapuló fejlesztés lényege, hogy olyan problémákra hívja fel a figyelmet, ami minden lakost érint, hatással van a mindennapi életre (szegénység, szennyezés, szegregáció, zsúfoltság).
Az összetett problémákat a különböző típusú gondolkodásmódok szintézisével lehet kezelni, szükség van hozzá a közösség „bölcsességére".
Alejandro Aravena: My architectural philosophy? Bring the community into the process
A válság előtti zabolátlan építési láz befuccsolt torzóit sorsára hagyó vagy éppen megerőszakoló spanyol építészetről szóló önkritikus beszámoló mellett a fejlődő (értsd: fejletlen) országok csoportjáról van szó, de közülük is elsősorban az amerikaiakról.
Peru, Mexikó lélegzetelállító bemutatót állított össze, hozzájárulásuk a központi kiállítási anyaghoz is meggyőző.
Mexikó egész anyaga a részvételi tervezés országos intézményesüléséről szólt.
Chile és Argentina már kicsit kívül helyezte magát a tematikán és főleg házismertetéseket hozott, de ízlésesen, Chile esetében pedig bravúrosan, a tájat is egészen egyéni módon makettezve.
Az USA kiállításának készítői is értették a felhívást, hiszen az önmaga dugájába dőlő hagyományos amerikai autógyártás romló-bomló székvárosát, Detroitot tárgyalták, de az általuk mutatott kiút terve több mint kérdéses.
A négy beavatkozási helyszínre tervező tucatnyi amerikai építészirodát láthatóan pont úgy nem érintette meg a takarékos, emberközeli városépítészet világszerte ébredő igénye, ahogyan az amerikai autógyártókat közömbösen hagyta a személygépkocsi fejlődésének utóbbi három évtede.
Bezzeg Dél-Korea: kiállítását találóan a szintterületi mutatóval folytatott építészeti küzdelmek köré szervezte.
A Biennálé tele volt az Aravena alapkérdését figyelmen kívül hagyó nemzeti kiállításokkal. Az általam látottak közül így volt semmitmondó a „Csehszlovák" (a közös cseh és szlovák anyag, a régi ország neve alatt), és ilyen volt a szlovén, az egyesített skandináv és a külön finn pavilon.
Nagyot zuhant két évvel ezelőtti megjelenéséhez és tartalmához képest az albán és brazil kiállítás.
A totális értetlenség negatív csúcsát a szép, új ausztrál pavilon érte el: a bemutató címe és témája ugyanis az uszoda volt, idézem: „The Pool Architecture, Culture and Identity in Australia".
A főcsapásra visszatérve: Alejandro Aravena nagyot alkotott. A kiállítás sok pontján ott a keze nyoma, akár az Arsenale, akár a park területén.
A Föld nyolc megapolisa 1990 és 2015 közötti „fejlődéséről" szóló, egész termet betöltő ténykép-vetítések nyomán nem kérdés: ha ezek lakossága és területe az elmúlt 25 év alatt megduplázódott, méghozzá 10-40 ezer fős négyzetkilométerenkénti népsűrűséggel, romló higiéniai viszonyok mellett, az csak összeomláshoz vezethet (ahogy azt az izraeli pavilon szellemes párhuzama mutatta a keringési rendszer és a nagyváros közötti párhuzammal).
Mexico City ma már 2000 négyzetkilométernél is nagyobb és 29 millió lakosnál is népesebb, amit a házak százezreinek végeláthatatlan hullámzása jól mutat a magaslati dombokon.
Aki a Giardini központi pavilonjában végignézte a limai egyetem új épületéről és kicsit Limáról is szóló filmet, örökre kiábrándul a látszóbeton tobzódásából és a kopár közlekedő- és függőfolyosók szövevényéből.
Mégis, Aravena szerint van remény. Mutat egy piciny foltot a kolumbiai Medellin egyik, sűrűn szegény negyedében, egy víztározót, amelyet rendberaktak; ahol szökőkút, bicikliút és árnyék található.
Bemutatja Nek Chand, candigahri szobrászt, aki sikeresen közelítette a helyi ízléshez Corbusier időmarta betonmonstrumait.
A szervezők saját pavilont szenteltek Jan Gehl tanainak. A dán várostervező egy kb. 10 perces videón magyarázta az élhető városra vonatkozó tanait - rokonszenvesen, érthetően, jó példákkal illusztrálva.
A Biennálé Jemenből és a mauritániai sivatagból is elhozta a túlélés példáit, megmutatta az iráni, Esfahk városának 1979 óta elhagyott, a földrengés által tojáshéjként meglékelt ezernyi kupoláját, amelyek közül egy helyi építész rendbehozott kettőt, a város mellett máig hevenyészett bidonville-ben tengődő valahai lakosság vigasztalására, az ő emlékezetük, reményeik, méltóságuk szolgálatában.
Aravena az idei Biennáléval közvetlenül, ütősen, esztétikusan, mindenkihez szólóan, a kiút-keresők derűlátásával beszél a nyomorról - ami igazi emberi és építészi teljesítmény.
A pesszimizmus - de még csak az indulat is - távol áll tőle, miközben a valódi kihívásokat tárgyalva, csontra lefosztja az építészetről annak hívságos mázát.
A Zaha Hadid-kiállítás nem volt része a Biennále körüli esemény- és kiállítási kavalkádnak. Nem része, hanem ellenpontja volt a Biennálénak, egyszersmind csattanós illusztrációja annak, amit a kiállítás francia pavilonjában az egyik felirat így fogalmazott meg: „A sztárépítészek és méregdrága műveik folyamatos ünneplése elfeledtetik, hogy az építészet képes egyszerű válaszokat is adni. Olyanokat, amelyek sok helyzetben, sokak számára nyújtanak megfelelő megoldást, köznapiak és szerények... Itt és most ezekről beszélünk."
Igen, Aravena ezen a Biennálén csak arról volt hajlandó érdemben szólni, ami előrelépés a nagyvárosi népességrobbanás kezelésében.
Ez az a frontvonal, amelyről kurátori felkérésekor általánosságokban mozogva írt és beszélt.
Ma már világos: felfogása szerint a frontvonal egyik oldalán a nyomor és annak fenyegető expanziója, másik oldalán az építész áll - ami rokonszenvesen bevállalós alapállás, még ha önkéntelen egyoldalúsággal felmenti is a politikusokat, közgazdászokat, a népegészségügy és a pénzügyek szakembereit.
De nem vitatkozni akarunk, hanem méltatni azt, amit Aravena Velencében alkotott.
A „non-design" erősödése és fontossága a tavalyi Velencei Építészeti Biennálé kiállított anyagain is megmutatkozott - legegyértelműbben az Arany Oroszlán nyertese, a Torre David/Gran Horizonte installáción (az Urban Think Tank, Justin McGuirk és Iwan Baan munkája).
A Torre David elfoglalásának egyéni megítéléseitől függetlenül az eset a közösségi építkezések kiemelkedő fontosságú kérdésére világít rá: a beköltözők nem csak lakásokat, de üzleteket és tornatermet is kialakítottak, a lakók önkéntes alapon követik a maguknak hozott szabályokat, ami által kellemesebbé válik a közös élet mindannyiuknak.
A Torre David esete a mély-szegénységben élők elképesztő állhatatosságáról és leleményességéről tanúskodik.
Hasonlítsuk össze ezt a tapasztalatot sok alaposan megtervezett, a közösségi értékekre gyakran fittyet hányó modernista lakóegyüttessel.
Az alapvető különbség magában a folyamatban rejlik: míg a Torre David lakói a saját idejüket és kemény munkájukat fektetik be a lakások létrehozásába, addig más lakótelepek lakói az otthonaikat készen kapták.
A Quinta Monroy negyed, beköltözés előtt.
Az Alejandro Aravena vezetésével működő Elemental akkor találkozott először a szegénynegyedek lakóproblémáival, mikor a chilei kormány felkérte őket egy olyan lakóegyüttes tervezésére, ahová többé-kevésbé illegális nyomortelepek lakóit költöztetnék.
A Quinta Monroy telepen a kivitelezésre rendelkezésre álló lakásonkénti kis összeg tudatában a tervezők ismétlődő lakóegységeket terveztek fent és lent egy-egy lakással, mindegyikben fürdővel és kis konyhával, illetve némi üresen hagyott térrésszel.
A minimális vizesblokkot tartalmazó egyszerű menedéket a beköltözők a kedvük szerint alakíthatták, amiben volt is gyakorlatuk a korábbi évek illegális barakklakásaiban.
Quinta Monroy első emeleti alaprajzok. A bal szélső a megépített, a két jobboldali lehetséges jövőbeli bővítéseket jelöl.
Ahogy az Architectural Design Magazine részére írt cikk aztán rámutat, öt év múlva a kormány $7500 befektetése és a lakók általi körülbelül $1000 hozzáadása mára nem kevesebb mint $20,000 ingatlanértéket hozott létre lakásonként.
Quinta Monroy sikerét követően az Elemental hasonló elvek alapján valósított meg több telepet Chilében és egyet Mexikóban.
A „fentről lefelé" tervezés ráerőltetése egy olyan közösségre, amelynek tagjai a maguk élő környezetét amúgy nagyon is alulról építik, sokszor kontraproduktív, legyen bármilyen jó is a szándék.
Ezeknek a mintáknak a sikere nagyban függ a dolgok gyökerének megértésétől és magának közösségnek a bevonásától, mikor egy-egy család tevőlegesen is javíthat a saját majdani környezetén.
Mindhárom mintának vannak előnyei és hátrányai.
a Torre David példája nyilvánvalóan csak ott alkalmazható ahol vannak elhagyott építkezések.
A Quinta Monroy tipológiája a meglevő lakások-menedékek lerombolásával jár, ez a fajta felülről jövő kezdeményezés minden bizonnyal problémát jelentene 100-nál több családot érintő beavatkozás esetében.
A velencei Biennálé nagyon sikeresen népszerűsítette a fenti kérdéseket, amelyek mostanra valóban az építészeti diskurzusok homlokterében vannak, az építészirodáknak ugyanakkor az Elemental példáját érdemes követni és az elméletet a gyakorlatba ültetni.
tags: #alejandro #aravena #chile #szocialis #lakotelep