A berlini fal: Szimbólum, gát, emlék
A berlini fal (hivatalos keletnémet nevén: Antifaschistischer Schutzwall, azaz Fasisztaellenes Védőfal; eközben nyugaton pedig Die Berliner Mauer vagy Die Mauer, azaz a Fal néven volt ismert) a Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény volt Kelet-Berlin és az NDK területén.
A második világháborúban vesztes Németországot és annak fővárosát, Berlint a győztes szövetséges nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió) megszállási övezetekre osztották.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1945 után fokozatosan szembefordult egymással. A kezdődő hidegháború része volt az a földrajzi pozícióharc is, melynek keretében a Szovjetunió megkísérelte elérni, hogy a nyugati szövetségesek adják fel berlini megszállási zónáikat.
Az NDK kikiáltása után Németország keleti felében a mind rosszabbá váló életkörülmények mellett a hatalom egyre keményebben lépett fel a sztálinista mintájú társadalom kiépítése érdekében. Ezzel egy időben az NSZK-ban növekedni kezdett az életszínvonal, kiépült a liberális demokrácia intézményrendszere. A romló kilátások elől a keletnémetek évről évre jelentős számban távoztak a nyitott berlini határokon keresztül nyugatra.
A legmagasabbra a Sztálin halála után kirobbanó tüntetések erőszakos elfojtása után szökött a kivándorlók száma, akkor néhány hónap leforgása alatt 200 000 német hagyta el Kelet-Németországot. 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosa közül összesen 2,6 millió települt át az NSZK-ba, míg az ország összlakossága több mint 1 millió fővel csökkent.
Az 1950-es évek közepén az NDK gazdasága is fejlődésnek indult. Az újjáéledő ipar számára súlyos csapás volt a fiatal és szakképzett munkaerő tömeges kivándorlása.
A politikai vezetés azonban bizalmatlansággal tekintett az ingázókra. Egyre több intézkedéssel büntették a nyugati munkavállalást.
1961 nyarán az NDK népességvesztése már havi 30 000 fő fölé ugrott. Az NDK kormányán növekedett a nyomás, hogy az állam demográfiai összeomlását a berlini belnémet határ lezárásával akadályozza meg.
Walter Ulbricht 1961. június 15-én egy nyugatnémet újságírónő kérdésére tagadólag válaszolva („Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”, azaz „Senkinek sincs szándékában falat építeni”) először használta a „fal” kifejezést.
„Senkinek sem áll szándékában falat építeni” - hangzott a történelem egyik jellemző ködösítése Walter Ulbricht szájából, majd az emlékezetes kijelentés után röpke két hónappal, 1961. augusztus 13-áról 14-re virradó éjjel az NDK különböző fegyveres egységei, együttesen 15 000 főnyi csapaterővel lezárták a nyugati szektoroknak a szovjet szektorral, illetve az NDK területével érintkező határait.
Az utcákon a szektorhatárok közvetlen közelében, azokkal párhuzamosan, de még NDK-területen először szögesdróttekercseket húztak ki, amelyekkel a gyalogos- és járműforgalom nagy része számára elvágták az átjárás lehetőségét. A drótakadályok előtt pár méterrel árkot ástak keresztbe az utcákon, hogy a kordon autókkal való áttörését megakadályozzák.
Ezt követően elsősorban az NDK vidéki területei és a nyugati szektorok között húzódó határszakaszon (a korábbi zónahatáron), de helyenként a város belterületén is könnyű betonoszlopokra feszített, kb. 2 méter magas fonatos drótkerítést is telepítettek, a vidékiesebb szakaszokon kettős kiépítésben.
Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrassei állomás maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki.
Augusztus 15-én éjjel Szászországból érkező építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett elkezdték az addig felállított drótakadályok bontását és a betonelemekből álló fal felépítését.
A fal tehát nem az ellenség távoltartása, hanem a lakosság helyben tartása érdekében épült, ám hivatalosan „antifasiszta védműként” emlegették.
A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő, folyamatosan erősített, végül már 3,5 méter magas fal a várost 44 kilométer hosszan szelte át, vonalán 302 figyelőtorony és 20 földalatti bunker volt. Keletnémet területen 100 méterrel beljebb egy szögesdrótrendszer is húzódott, s még ennek megközelítése is szigorúan tilos volt.
A két kerítés közötti „halálzónába” eső házakat elbontották, helyükre aknamezőt, vizesárokrendszert, kutyák futtatására szolgáló sávot telepítettek.
A váratlan határzárás Berlin lakosságát mindkét oldalon sokkolta. Családok tagjai kerültek a kordon ellenkező oldalaira, százak nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy rokonaikhoz.
A nyugati diplomácia nem lepődött meg a fal megépítésén, mivel a Kelet-Németországban tevékenykedő hírszerző hálózatuk révén a legtöbb fejleményről értesültek.
Dean Rusk, amerikai külügyminiszter élesen elítélte az akciót. A megelőző hetek menekültáradatáért a kommunista kormány szabadságellenes politikáját tette felelőssé.
Az amerikaiak megerősítették berlini egységeiket, 1500 főnyi erősítés érkezett a városba.
Konrad Adenauer, NSZK-kancellár a Berlinről szóló négyhatalmi egyezmény felrúgásával vádolta meg a „pankovi rezsimet”, mindemellett nyugalomra szólította fel a nyugatnémet lakosságot.
A britek és a franciák is demonstratívan a szektorhatárra vezényelték néhány alakulatukat, de összecsapásra nem került sor, mivel a falat építő munkások nem léptek ki a szovjet zóna területéről.
A Szovjetunió a nyugati államok felforgató- és kémtevékenysége miatt jogosnak nevezte a határ lezárását.
A Berlin közepén húzódó műszaki zár bénítólag hatott mindkét városrészre. Megszakadtak a város egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok.
Az addig városközponti területek hirtelen rossz megközelíthetőségű perifériákká váltak.
Nyugat-Berlinben ideiglenes munkaerőhiány lépett fel, az NDK pedig fontos valutabevételi forrástól esett el.
A városban romlott a közszolgáltatások minősége, a kommunális hulladék elhelyezésének megoldatlansága pedig egyre súlyosabb környezetvédelmi válságot idézett elő.
A fal építésével egy időben elvágták az elektromos hálózat összeköttetéseit is, így a nyugati szektorokban egy időre labilissá vált az áramszolgáltatás.
Nyugat-Berlint elszigeteltsége miatt számos lakója hagyta el az évek folyamán, így lélekszáma az 1961-es 2 197 408-ról 1984-re 1 848 585 főre csökkent.
A leginkább hátrányos helyzetbe a Nyugat-Berlin körüli falvak kerültek. E települések elveszítették kapcsolatukat a nagyvárossal, a közszolgáltatások minősége romlott, az államigazgatási központok 30-40 kilométeres távolságba kerültek.
Az itt élők életét igen megnehezítette a határőrség állandó jelenléte is.
Az 1970-es évek elejétől kezdve Willy Brandt NSZK-kancellár lépéseket tett a két német állam viszonyának javítása érdekében. Az új keleti politika keretében Brandt elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon.
A keletnémet állam nem aktív (főként nyugdíjas) polgárai számára lehetővé tette, hogy Nyugat-Berlinbe utazzanak. Enyhítettek a nyugat-berlinieket 1952 óta korlátozó szabályozásokon is: ettől kezdve látogatásokat tehettek Kelet-Berlinben és a város körül lakó rokonaiknál.
Nemcsak az utazás lett könnyebb Nyugat-Berlin életében, hanem javulást hozott a kommunális hulladék elhelyezésének megoldása, illetve a város rákapcsolása az NDK ivóvízhálózatára és az elektromos rendszerek újbóli összekötése is.
A falhoz közeli házak lakói külön igazolványt kaptak, csak ezen engedély birtokában mozoghattak a határzóna közvetlen közelében.
A határőrök kötelessége volt a menekülőket megállítani, ennek érdekében szigorú tűzparancsot léptettek életbe a falnál.
A berlini fal a valaha létezett határok közül az egyik legszigorúbbán őrzött volt. Az NDK-ban az emigrálásnak még a kísérletét is szigorúan büntették.
A hidegháború idején egyes becslések szerint 75 000 polgárt vontak felelősségre kivándorlás kísérletének vádjával, akiket zömmel a Stasi hohenschönhauseni börtönében hallgattak ki.
Az NDK államvezetése az emigrálni szándékozók elriasztására a falnál tűzparancsot adott ki a határőrök számára.
A fal első áldozatát nehéz megnevezni, mert az első, aki meghalt, valójában Ida Siekmann kelet-berlini nő volt, aki 1961. augusztus 22-én a határövezeten álló Bernauer Strasse 48. harmadik emeleti lakásának ablakából a nyugati oldalra kiugorva vesztette életét.
Két nappal Siekmann halála után, augusztus 24-én, a 24 éves berlini szabót, Günter Litfint lőtték agyon közlekedési rendőrök: amikor közel az invalidenstrassei határátkelőhöz átúszott a határt jelentő Spree folyón, észrevették, és a már magát megadó, feltett kezű Litfint a folyóba lőtték, így ő az első áldozat, aki a nyílt tűzparancs miatt veszítette életét.
A nyugati sajtót is bejárta az egyik legmegrázóbb szökési kísérlet, ami 1962. augusztus 17-én történt, áldozata Peter Fechter, aki barátjával, Helmut Kulbeikkel próbált átszökni a falon, bő egysaroknyira a Zimmer strassei (a nyugatiak által csak Checkpoint Charlie-ként emlegetett) határátkelőtől.
Míg Kulbeik átjutott, addig a falon éppen átmászó Fechterre tüzet nyitottak a keletnémet határőrök. Az alig 18 éves Fechter visszaesett a fal keleti oldalára az úgynevezett halálsávba, ahol több mint 50 percig könyörögve próbált segítséget kérni, de végül elvérzett, a határőrök már csak a holttestét hozták ki a határsávból.
A szövetségi katonák nem mertek a keleti területre lépni, kénytelenek voltak a több sebből vérző, magára hagyott fiatalember halálát végignézni. Ez az eset sokkolta a nyugati világot, és rávilágított a fal kegyetlen mivoltára.
1989-ig 268 megkísérelt menekülés közül 125 végződött halállal. A 125 halálos áldozatból 62-en egyértelműen a rájuk leadott lövések miatt veszítették életüket. A többiek balesetek, szívroham vagy öngyilkosság áldozatai lettek.
19-en nyugat-berliniek, akiket az NDK határőrsége lőtt le a menekülők segítése vagy egyszerű csetepaték közben.
Az áldozatok között 8 NDK-határőr is szerepel, ők a menekülők által leadott lövések, illetve egyszerű félreértések miatt veszítették életüket.
A berlini falnál érvényben lévő tűzparancs utolsó áldozata az alig 20 éves mecklenburgi pincér, Chris Gueffroy volt, akit 1989. február 6-ra virradó éjszaka 10 lövés ért, amikor megpróbált nyugatra szökni a fal berlin-treptowi szakaszán.
A fal utolsó áldozata Winfried Freudenberg volt, aki házi készítésű hőlégballonnal menekült át a falon, azonban Nyugat-Berlinben lezuhant és szörnyethalt, 1989. március 8-án.
A fal 1989-es leomlása a hidegháború befejeződésének emblematikus dátumává változott.
1989. november 9-én a berlini fal leomlása után, Helmut Kohl előterjesztett egy tízpontos programot a két Németország egyesítésére.
A Szovjetunió támogatása híján elfogyott a levegő az államvezetés körül, majd ezt tetőzte 1989. november 9-én Günter Schabowski legendás elszólása.
A kormány képviseletében ugyanis Schabowski egy élőben közvetített sajtótájékoztatón nem tudta egyértelműen meghatározni a keletnémet polgárok nyugatra utazásának szabályait, erre több ezres tömeg gyűlt a fal köré, követelve a határ megnyitását.
A feszült hangulatban félő volt, hogy erőszakkal fogják szétoszlatni a tömeget, de végül a határőrök és feletteseik tanácstalansága miatt megtörtént a régóta várt csoda, és felnyitották a sorompókat.
Emberek ezrei özönlöttek Nyugat-Berlinbe, és az akció spontaneitását jól tükrözi, hogy az akkori nyugatnémet kancellár, Helmut Kohl épp Lengyelországban értesült a szenzációról, vagy például a fizikusként dolgozó Angela Merkel sem volt hajlandó lemondani szokásos csütörtök esti szaunázásáról egy kisebb demonstráció kedvéért.
Az ünnepléssel teli hosszú éjszaka természetesen egyszer véget ért, és számunkra innentől érdekes a történet kevésbé ismert része, vagyis hogy mi lett a fal további sorsa.
November 9. után a keletnémet hatóságok egy ideig próbáltak dacolni a folyamatokkal: az ellenőrizetlen határátkelőket és a falban vésőkkel, csákányokkal kárt tevő polgárokat megfenyegették, a károkat pedig igyekeztek helyreállítani.
14-éig tíz új határátkelőhelyet nyitottak meg, majd december 22-én Kohl kancellár és Hans Modrow keletnémet miniszterelnök jelenlétében a Brandenburgi kapunál lévő falelemet eltávolították.
A határőrök a falat egyre inkább magára hagyták, így a berliniek szinte korlátlanul eshettek neki szerszámaikkal és vihettek az otthoni vitrinjeikbe egy-egy szuvenírt a haldokló NDK-ból.
„A nép lebontja a falat”, örvendezett akkoriban Nyugat-Berlin szociáldemokrata polgármestere, Walter Pomper.
1990. július 1-jén, a német valutaunió életbe lépésével hivatalosan is megszűnt a határellenőrzés a belnémet határ berlini szakaszán, és ezzel párhuzamosan megkezdődött a fal szisztematikus lebontása.
A munkálatokban eleinte 300 keletnémet határőr és katona, majd október 3-ától a Bundeswehr 600 utásza vett részt, és november 30-ig végeztek is a feladattal.
Csak Berlinben 184 km falat, 154 km határkerítést, 144 km jelzőkészüléket, 87 km árkot számoltak fel, és ezalatt körülbelül 1,7 millió tonna építési törmelék keletkezett.
A német újraegyesítés után a Berlinen át húzódó korábbi veszélyes és kerülendő határzónára igyekeztek lecsapni a befektetők, hiszen egy része a város központjában kifejezetten értékes területnek számított.
Jó példa erre a Potsdamer Platz, ahol egymás közvetlen közelében kezdtek el sokasodni a felhőkarcolók és a szórakoztatóipar épületei.
A vállalkozói lobbik közepette ugyanakkor a falból néhány szakaszt mementóként meghagytak, és ezek az 1990-es évek végétől a városvezetés részéről tudatos emlékezetpolitikának köszönhetően emlékhelyként megmaradhattak.
A falból a világ számos pontjára került egy-egy darab, részben a Szövetségi Kormány vagy Berlin város tudatos ajándékozásai miatt, de gyakran más úton-módon kerültek új helyükre.
A német diplomácia eszköztárában a mai napig gyakori ajándékozási szokás a fal egy darabját küldeni a partnernek.
Így történt ez többek közt Grúziával (Tbilisziben az Európa téren látható, 2017 óta), Katarral (a dohai Georgetown University Atriumában, 2018 óta) vagy Costa Ricával (San Joséban, a külügyminisztérium kertjében, 1994 óta), és ez hivatott erősíteni a német-argentin vagy német-szingapúri barátságot is.
A fal ceremoniális átadása nem kizárólag a Szövetségi Kormány hatásköre, így Berlin szenátusa is előszeretettel használja.
Ide sorolható Szöulban a Berlin téren, a berlini medve mellett álló darab, akárcsak Párizsban az 1989. november 9. sétányon lévő.
A japánok pedig a Miyako-szigetek egyikén álló német skanzenbe szereztek egyet, aláhúzva az ott már a 19. században is meglévő német kulturális befolyást.
A második világháború végi rendezés kapcsán a felosztott és egymás ellen hergelt népek közül a német mellett gyakran a koreai jut eszünkbe. Nem véletlen tehát, hogy Dél-Koreában kifejezetten gyakori a berlini fal kiállítása.
Tedzsonban az 1993-as világkiállítás óta maradt meg az az elem, amellyel a németek a rendezvényen részt vettek.
Padzsu mellett, a határ menti Doraszan állomáson Joachim Gauck szövetségi elnök avatott fel egy elemet 2015 októberében, kifejezve reményét, hogy a megosztottságon a koreaiak is békésen át tudnak lépni, akárcsak a németeknek sikerült.
A két ország közti demilitarizált zónához közeli Goszeongba a Hanns-Seidel Alapítvány szállíttatott két szegmenst.
1990-ben Edwina Sandys festőnő, Winston Churchill unokája a keletnémet kormány döntése értelmében kiválaszthatott nyolc szegmenst a falból, amelyek egy amerikai körút után nagyapja emlékkönyvtárához kerültek, Fultonba.
Verdunban, a Centre mondial de la Paix nevű múzeum kertjében szintén találunk egy elemet.
Brüsszelben az Európai Bizottság épületénél, az Európai Parlamentnél és a NATO főhadiszállásánál is kiállítottak a falból.
Utóbbi helyszínen az elem az európai egységre emlékeztet, míg a World Trade Center mellette lévő darabjai a 2001-es terrortámadásra, és a NATO 5. számú cikkelyére utalnak.
A luxemburgi Schengenben állók a határok lebontásának jeleként szolgálnak.
Lengyelországban többek közt Krzyżowába került egy elem.
A nyilvános hálálkozásból származó falelemekből egyértelműen az Egyesült Államokban található a legtöbb, amelyek főként múzeumokba, katonai támaszpontokra, egyetemi campusokra kerültek.
Az 1948-1949-es berlini légihíd megszervezésében Lucius D. Clay tábornok vállalt oroszlánrészt, ezért unokája, Chuck Clay szenátor kapott egy szegmenst, amelyet ma a Kennesaw State University egyetemistái csodálhatnak meg campusukon.
Az amerikai elnökök közül Ronald Reagannak ajándékoztak egyet a kansasi Fort Leavenworthba, illetve az idősebb Bush elnöknek a texasi George H. W. Bush elnöki könyvtár és Múzeum adott otthont.
A német újraegyesítésben vállalt amerikai szerepért Miami és Washington D.C. városok részére is küldtek néhány elemet.
Az amerikai fővárosba ráadásul a lipcsei Verbundnetz AG jóvoltából egy olyan elem került, amelyen Kohl, Gorbacsov és Bush aláírásán kívül szerepel Lech Wałęsa, Angela Merkel vagy Hans-Dietrich Genscher kézjegye.
Érdemes még megemlíteni Ottawát, ahova az NSZK-ban a hidegháború alatt állomásozó kanadai katonák iránti köszönetből került egy szegmens.
És persze ne felejtsük el a tizenöt éven át a Tabánban álló két elemet, amelyeket az I. kerületi SZDSZ kapott.
A berlini fal története és leomlása
A berlini fal történetéhez - melynek egy-egy darabja ma már történelmi emlék - hozzátartozik, hogy egy évvel annak lebontása után Rogers Waters, a Pink Floyd egykori alapítója számos világsztár zenésszel közösen a The Wall című művének látványos előadásával emlékezett meg az eseményről a helyszínen több száz millió tévénéző előtt.