Az épületgépészet és a fűtéskorszerűsítés története és módszerei

Az emberiség mindig is törekedett arra, hogy lakóhelyeit kellemesebbé és biztonságosabbá tegye. Ez a törekvés az épületgépészet fejlődésében is megmutatkozik, amely magában foglalja a vízellátást, a csatornázást, a fűtést és a szellőzést.

Az épületgépészet gyökerei: Az ókortól a reneszánszig

Minden élő szervezet - így az ember is - az életfeltételeinek biztosításához ösztönösen keresi és kialakítja azokat a körülményeket, melyben életben tud maradni, és szaporodni tud. Ezeknek a képességeknek a fejlődésében mindenképpen meghatározó az ember közvetlen környezetében végzett tevékenységek, mely azon túlmenően, hogy ezek elsősorban az életben maradásához nélkülözhetetlen volt, még a kényelmét és a társadalmi szerveződésben rangot is jelentett. Az ember a természeti kitettségét biztosító barlangokból történeti léptékben gyorsan az épített környezete lett az élettere. Az életfeltételekhez az alapvető elemeket kezdetben a létesítményeken kívül a természetben találták meg és szükség szerint használták. Az élethez nélkülözhetetlen vizet a természet szolgáltatta és az ehhez való hozzáférhetőség a lakóhely megválasztásának feltétele volt, mint ahogy az élelem beszerzése is. A megfelelő környezet megválasztása biztosította az életet, az életben maradást. Az igények kielégítése a növekvő populáció számára azonban már nem volt lehetséges a környezet megválasztásával, és az élet feltételeit olyan helyen is biztosítani kellett /lehetett, melyek a szükséges erőforrásoktól távolabb estek. Így volt ez az ivóvízzel is.

Az ember vízigénye ráadásul a közvetlen létfenntartáson túl higiénes és kényelmi célból meg is növekedett. A vízellátásának története folyamatosan kapcsolódik az emberi civilizáció fejlődéséhez és az ivóvíz biztosításának fontosságához az emberek életében. A vízellátási rendszerek fejlődése hozzájárult a lakosság egészségének javulásához és a városi lét kialakulásához. Az épületek vízellátásának kezdete több ezer évre nyúlik vissza. Az ókori civilizációk (kb. i.e. 3000-2000) például az egyiptomiak, a mezopotámiaiak és a görögök már kialakítottak vízellátási rendszereket városaikban és épületeikben. Bár nem a rómaiak építettek először vízvezetékeket. Megelőzték őket például az asszírok, az egyiptomiak, az indiaiak és a perzsák, de mégis a leginkább ismertek a római birodalom vízhálózatai. Az i. sz. harmadik század elején már 11 nagyobb vízvezeték szolgálta ki Rómát.

A hideg elleni védekezés, azaz a fűtés, a tűz megismerésével kezdődött. Eleinte barlangokban égett a tűz, és amellett melegedtek az ősemberek. Később már kövekkel körbekerítették a tüzet, s ezzel elkezdődött a tűz kordában tartása, a szabályozott mederbe terelése. A kandalló általában a lakótér középen helyezkedett el. A tetőn lévő lyuk biztosította, hogy a füst kijusson a szabadba. A tűzrakóhely csak akkor került a fal tövébe, amikor a lakások nagyobbak lettek, illetve többszintessé váltak. Körülbelül 1000 évvel ezelőtt a különböző szinteken lévő tüzet a kéménnyel kapcsolták össze, ami lehetővé tette a füst irányított eltávolítását.

Az ókori római birodalomban (több mint 2000 évvel ezelőtt) már ismerték a padlófűtést, persze ez még nem hasonlított a maihoz. A fűtött helyiség 60-80 cm magas oszlopokon állt. A fűtést az épületen kívülről rabszolgák végezték, és az égéstermék az oszlopok között haladt az épület másik oldalára, ahol a szabadba távozott. Ezt a rendszert „hypocaustum” fűtésnek nevezték. Hypocaustum azonban általában csak egyetlen helyiségben volt; a módszert a kezdetekben kifejezetten a fürdőházak melegítésére szánták. A fűtésnek ez a korai formája csak később jelent meg magánházaknál, illetve katonai létesítményekben. A legnagyobb ilyen rendszer a Caracalla termái nevű fürdőkomplexumban volt Rómában, amelynek caldariuma - azaz fürdőhelyisége - 115 méter hosszú volt.

Az épületek csatornázásának története hasonlóan régre nyúlik vissza, mint a vízellátásé. A csatornázás az emberi ürülék és szennyvíz elvezetésének rendszere, és fontos szerepet játszik az egészségügyi és higiéniai feltételek fenntartásában. Ókori civilizációk (kb. i.e. 3000-2000): Az ókori civilizációk már kialakítottak egyszerű csatornázási rendszereket városaikban és épületeikben.

Magyarország területén is fennmaradt több római létesítmény, melyeknél a vízvezeték és vízhasználat kultúrája is fellelhető. A legkorábbi városi vízvezetékek megépülése még inkább az építtető egyházi intézmények kényelmével, reprezentációs igényével, s kevésbé kommunális okokkal magyarázható, azonban később az effajta infrastrukturális újjáéledést már gazdasági, népesedési okokkal szokás magyarázni. Magyarországon a 15. század отól kezdve épülnek vízvezetékek városokban. Vízvezetékekkel rendelkező városra Buda a legkorábbi megbízható példa, majd a 15. század folyamán főleg északmagyarországi városokban épülnek vezetékek. Budán Mátyás király alatt épült egy közlekedőedények elvén működő vezeték, amely valószínűleg a Szabadsághegyről vezette le a vizet, körülbelül 100 méteres szintkülönbséget használva ki.

A középkorban és a reneszánsz idején a városokban egyre több épület csatornázott rendszerekkel rendelkezett, amelyek elvezették a szennyvizet a városokon kívülre, vagy a folyókba.

A középkor folyamán a nyitott kandalló helyett egyre inkább a zárt(abb) égésterű kályhákkal kezdték el megoldani a fűtést, ami nemcsak a lakókomfortot növelte - kevesebb füstgáz és korom maradt az épületben -, de a biztonság is nőtt. A VIII. században jelentek meg a fatüzelésű konyhai kemencék, amelyek hőleadása a korábbi eszközöknél kedvezőbb volt, ám a korai kandallók és kályhák hátrányát még mindig az jelentette, hogy általában nagy kövekkel vették körül őket.

A modern épületgépészet és a fűtési rendszerek fejlődése

Az épületek fűtési rendszereinek története az emberiség történetével szorosan összefonódik, és az ipari forradalommal párhuzamosan alakulti. Kályhák és kemencék a középkortól kezdve terjedtek el, amelyek hatékonyabban melegítették az épületeket.

Az épületgépészet kifejezést a huszadik század közepén találták ki, de a vízvezeték és csatornák építése, hasonlóképpen természetesen a fűtéshez, már az ókorban megkezdődött.

Az épületgépészeti rendszerek legfőbb elemei: a vízellátás, a csapadék- és szennyvízelvezetés, a villamosenergia-ellátás, a fűtés, a gázellátás, a szellőztetés és a távközlés. Egy épület épületgépészeti rendszerének további elemei lehetnek a gépi szállítás, a hulladékeltávolítás (többszintes és nagy forgalmú épületek esetén), stb.

A vízellátás modern rendszerei magukban foglalják a vezetékhálózatot, a csaptelepeket és a szanitereket.

Az épületek fűtési rendszereinek korszerűsítése napjainkban is kiemelt fontosságú. Az egyik módszer a kizárólag a lakások fűtött légtérfogatának figyelembe vételével történő megosztás. Ilyenkor az azonos méretű lakások egyforma mértékben részesülnek az épület összes hőfelhasználásából abban az esetben is, ha a lakók különböző hőmennyiséget használnak fel lakásuk fűtésére.

A másik módszer, ha a tulajdonosok a fűtéskorszerűsítést követően,- mely lehetővé teszi a szabályozhatóságot - fűtési költségmegosztó berendezések használata mellett döntenek. A fűtési költségmegosztó berendezések, ahogyan nevük is mutatja, nem hőmennyiségmérő műszerek, kizárólag egy adott épületen belül, adott felhasználási időszakra vonatkozó arányszámok meghatározására szolgálnak.

A költségmegosztó berendezéseket felszerelő és üzemeltető szakcégek, a költségmegosztó készülékek fűtési időszak végén történő leolvasását követően, a tulajdonosi lakóközösség által meghatározott módon készítik el azokat a felosztási listákat, amelyek alapján - a lakóközösség jóváhagyását követően - a PÉTÁV Kft. elvégzi az egyes felhasználási helyekre vonatkozó fűtéselszámolást.

A fűtési költségosztók kialakításuknál fogva alapvetően kétfélék lehetnek. Léteznek párologtatós elven működő és digitális készülékek.

A fűtési költségmegosztó rendszer alkalmazása hasonlít a lakásonkénti egyedi hőmennyiségmérőkkel történő fűtéselszámolásra, de azzal nem azonos. A felhasznált távhő mennyisége lakásonként is mérhető és elszámolható. Ehhez lakásonként külön lecsatlakozással rendelkező, vízszintes elosztású, önálló hőmennyiségmérővel ellátott fűtési rendszerek alkalmazása szükséges, célszerűen összekapcsolva a szabályozhatóság (termosztatikus fűtőtest szelepek, esetleg központi szabályozó szelep) biztosításával.

Az iparosított technológiával épített épületek döntő többségében a meglévő fűtési rendszer nem teszi lehetővé a lakás hőmennyiségmérők alkalmazását, ahhoz a függőleges fűtési rendszerek utólagos átalakítása szükséges. Ez az átalakítás gyakorlatilag az épületben lakásonként teljesen új fűtési rendszer kiépítését jelenti. A legtöbb esetben ilyenkor a fűtőtesteket is célszerű kicserélni.

Az épületek hőfelhasználását a legtöbb esetben az épület hőközpontjában, vagy hőfogadó állomásán elhelyezett hitelesített hőmennyiségmérő méri.

Bizonyos esetekben a fűtési hőigényeket egynél több hőtermelő látja el együttes (ún. bivalens párhuzamos) vagy váltott (ún. bivalens alternatív) üzemben és ezek üzemeltetési menetrendje szempontjából meghatározó a hőmérséklet-különbség alakulása a szezonon belül. Gyakran alkalmazott megoldás, hogy a leghidegebb időszakokban ún. csúcshőtermelőket léptetnek működésbe, mert az alaphőtermelő berendezést gazdaságossági megfontolásokból kisebb terhelésre méretezték. Továbbá egyes hőtermelő berendezések hatásfoka részterhelésen eltér a teljes terhelésre jellemző értéktől, és a pontos energetikai értékelés érdekében ismerni kell a részterhelések előfordulási gyakoriságát. Mivel a terhelés mértéke nagyjából arányos a hőmérséklet-különbséggel, a külső hőmérsékletek előfordulási gyakorisága fontos indikátor, melyet az ún. hőfokgyakorisági diagrammal ábrázolunk.

A tartószerkezetek az épületek legjelentősebb szerkezetei. Elsődleges tartószerkezetek az alátámasztó- és az áthidaló szerkezetek. Az alapok az épületek legalsó - ebből adódóan- a legnagyobb terheket viselő épületszerkezetei. A főfalak (teherhordó falak) függőleges helyzetű felületszerkezetek. Az oszlopok kör keresztmetszetű függőleges helyzetű rúdszerkezetek. Jelenlétük vagy hiányuk nem befolyásolja (számottevően) az épületek stabilitását, állékonyságát. A másodlagos tartószerkezetek mindig valamely elsődleges tartószerkezet(ek)hez kapcsolódva továbbítják a saját- és a rájuk jutó terheket. A legjelentősebb másodlagos tartószerkezetek: fedélszerkezetek, erkélyek, függőfolyosók, loggiák, lépcsők, rámpák, előtetők. A fedélszerkezetek a magastetős épületek felső határoló felületének tartó(váz)szerkezetei, melyek meghatározzák a tetők alakját tömegét. A lépcsőszerkezetek a szintkülönbségek megfelelő és kényelmes áthidalását biztosítják az emberi közlekedés számára. A rámpák a lépcsőkhöz hasonló kialakítású sík felületű szerkezetek.

Az épületgépészeti elemeket alkotó szerkezetek és berendezések az épületszerkezetekhez közvetlenül kapcsolódnak.

Az épületben célirányos árnyékolástechnikai megoldások kialakítása is fontos szempont.

A hűtéstechnikai rendszerek másik nagy problémája a kondenzáció.

Fűtési költségmegosztó rendszerek: A hatékony elszámolásért

Az épületek hőfelhasználását a legtöbb esetben az épület hőközpontjában, vagy hőfogadó állomásán elhelyezett hitelesített hőmennyiségmérő méri. Az egyik módszer a kizárólag a lakások fűtött légtérfogatának figyelembe vételével történő megosztás. Ilyenkor az azonos méretű lakások egyforma mértékben részesülnek az épület összes hőfelhasználásából abban az esetben is, ha a lakók különböző hőmennyiséget használnak fel lakásuk fűtésére.

A fűtési költségosztók kialakításuknál fogva alapvetően kétfélék lehetnek. Léteznek párologtatós elven működő és digitális készülékek.

Az épületgépészet és a számvitel kapcsolata

A vállalkozás célja a tulajdonosok vagyonának gyarapítása. Ezért minden gazdasági eseményt, illetve annak kezelését úgy is vizsgálni kell, hogy milyen módon érinti az a tulajdonos zsebét. A nyilvántartás módjától függően (többek között) változik a vállalkozás adófizetési kötelezettsége.

Ha a tárgyalt gépjárművet befektetett eszközként vesszük nyilvántartásba, akkor a „tárgyi eszközök” nevű számlacsoportban van a helye, ha pedig a forgóeszközök között tartjuk nyilván, akkor a „készletek” közé kell könyvelni. A tárgyi eszközök és a készletek közti különbséget a számvitelről szóló törvény a következőképp határozza meg:

Befektetett eszközök: Azok az eszközök, amelyek a vállalkozás tevékenységét tartósan, legalább egy éven túl szolgálják. Ide tartoznak az immateriális javak, a tárgyi eszközök és a befektetett pénzügyi eszközök.
Forgóeszközök: Azok az eszközök, amelyek a vállalkozás tevékenységét nem tartósan szolgálják. Ide tartoznak a készletek, a követelések, az értékpapírok és a pénzeszközök.

A kétféle nyilvántartási mód az adófizetési kötelezettséget azért befolyásolja nagymértékben, mert a költségelszámolás módja jelentősen eltérő.

Ha az autó a készletek között kerül kimutatásra, akkor annak beszerzési ára csak akkor kerül a költségek közé, ha az értékesítésre sor került. Ha az autó például két évig volt a szalonban, várva az őt birtokolni vágyó vásárlót, akkor két évig „állt” a vállalkozás pénze a gépjárműben. A költséget tehát a hozzá rendelhető árbevétellel „egyszerre” (pontosabban fogalmazva: azonos időszakban) lehet elszámolni.

Ha azonban a beszerzés a tárgyi eszközök csoportját bővítette, a helyzet más. Ebben az esetben nem lehet a beszerzési költséget hozzárendelni egyetlen gazdasági eseményhez (a gépjármű értékesítéséhez), mert például egy üzletkötési célra használt autóval rengeteg partnert látogatunk meg. Ezért a törvény azt mondja, hogy meg kell határozni, hogy hány évig tervezi a vállalkozás az adott eszközt használni, és a beszerzés költsége ezekre az évekre elosztva számolható el. Ezt nevezzük értékcsökkenésnek.

Ha például azt mondja a vállalkozás, hogy a gépkocsit 5 évig fogja használni, és a gépkocsi 3 millió forintba került, akkor évente a beszerzési ár egy ötödével, vagyis 600 000 forinttal csökkenhető az adóalap.

A vállalkozó nem 1 millió forintot „spórol meg” vagy kap valahonnan, hanem 1 millió forinttal csökkenti az adó alapját, és ha az adó kulcsa például 10%, akkor 100 000 forinttal fog kevesebb adót fizetni, ez a 100 000 forint meg nem fizetett adó tehát az, ami a vállalkozásnak ilyen módon megtérül, nem pedig a beszerzési ár.

Az építőipar rövid története | Az építőiparban bekövetkezett főbb változások idővonala

Épületszerkezetek és épületgépészeti rendszerek

Az épületszerkezetek adják az épületek vázát és határoló felületeit. A tartószerkezetek az épületek legjelentősebb szerkezetei. Elsődleges tartószerkezetek az alátámasztó- és az áthidaló szerkezetek. A főfalak (teherhordó falak) függőleges helyzetű felületszerkezetek. Az oszlopok kör keresztmetszetű függőleges helyzetű rúdszerkezetek.

A másodlagos tartószerkezetek mindig valamely elsődleges tartószerkezet(ek)hez kapcsolódva továbbítják a saját- és a rájuk jutó terheket. A legjelentősebb másodlagos tartószerkezetek: fedélszerkezetek, erkélyek, függőfolyosók, loggiák, lépcsők, rámpák, előtetők.

A térosztó szerkezetek nem képeznek teljesen zárt elválasztást két tér között. A nyílászárók (ajtók, ablakok) az épületek külső térelhatároló- és belső térelválasztó szerkezetének nyílásaiba épített, nyitható-zárható szerkezetek.

Épülettartozékok, épület berendezések ide tartoznak azok az épület fő funkcióját biztosító szerkezetek, berendezések, szerelvények, az épülethez tartósan rögzített, szerkezetileg beépített gépészeti, és egyéb felszerelési tárgyak, amelyek az épület rendeltetésszerű használatához szükségesek.

Így különösen:

az épülethez szilárdan rögzített, be- és hozzáépített elemek és berendezések: térelválasztók, zászlótartók, hirdetést hordozó szerkezetek, előtetők; padló- és falcsatornák (szerelőjáratok), rögzített padló-, fal-, födém- és szegélyburkolatok; festés, mázolás, tapétázás, burkolatok; álmennyezetek, galériák; redőny, reluxa, spaletta, árnyékoló szerkezetek az elektromos mozgatószerkezeteikkel együtt; elektronikus vezérlésű és/vagy működtetésű nyílászárók a vezérlő/működtető berendezéseikkel együtt; villámhárító-rendszerek és tartozékaik/berendezéseik; lépcsők, létrák, hágcsók;
beépített szekrények - rendeltetésüktől és a beépítés idejétől függetlenül -, amelyeket kifejezetten az adott helyre, méretre, adott feladat ellátására gyártottak, és amelyek károsodás nélkül az eredeti helyükről nem mozdíthatók el, illetve eltávolítva elvesztik funkciójukat (pl. az ilyen kialakítású kamraszekrény, beépített szekrény, beépített konyhabútor, gardróbszekrény);
az épületbe szerkezetileg beépített ajtó- és ablakszerkezetek, üvegezések;
az épület gázellátására szolgáló vezetékezés/szerelés a hozzá tartozó mérőműszerekkel, nyomáscsökkentőkkel és beépített fogyasztó berendezésekkel együtt (pl. gáztűzhelyek, kazánok, bojlerek, vízmelegítők és konvektorok);
az épület ivó-, szenny- és csapadékvíz ellátását/elvezetését, fűtését, valamint tűzoltást szolgáló vezetékrendszerek a hozzájuk tartozó mérő- és szabályozó berendezésekkel, szerelvényekkel, szivattyúkkal; egészségügyi berendezésekkel, WC-, fürdő-, zuhany- és mosdóberendezésekkel;
az épület elektromos ellátására szolgáló vezetékezés/villanyszerelés a hozzá tartozó mérőműszerekkel és a beépített fogyasztó-berendezésekkel együtt (pl. már az építészettől kezdeni. mennyisége és minősége).

A biztonság érdekében legalább 30 percig kapcsolásokat, vezérléseket kell működtetnie a tűzvezérelt eszközöknek (pl. meg kell tartaniuk a funkciót vészhelyzet és füsttel terhelt környezet esetén).

tags: #epulet #berbeadas #afaja