Dugovics Titusz: a Nándorfehérvári hősi legenda keletkezése, mítosza és későbbi cáfolata

A Dugovics Titusz neve hallatán szinte mindenkinek Wagner Sándor festménye ugrik be, aki 21 évesen, első nagy műveként festette meg az önfeláldozó vitéz alakját a korszak történelmi-romantikus stílusában (a háttérben a megtépett, de mégis magasba tartott magyar trikolór nem kevés áthallást is mutatott a festő jelenkorára vonatkozóan). De hogyan jutottunk el odáig, hogy ez a festmény, és maga „Dugovics Titusz” az 1456. A múltunkkal sokszor jól megfogható és felismerhető jelképeken keresztül tudunk azonosulni. Ilyen jelképes esemény lett a március 15-i pesti forradalom kapcsán a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavaló Petőfi Sándor is.

Az már mellékesnek tűnhet, hogy mindez meg sem történt valójában, hiszen egyetlen, jól vizualizálható képben jeleníti meg azt, amit már a szabadságharc leverése után éreztek az akkori napokról. Mint minden történetnek, ennek is van valóságalapja. Nándorfehérvár 1456. évi megvédése stratégiailag igen fontos tett volt, jelentőségét a kortársak is jól érzékelték, és az ostromról később is rendszeresen megemlékeztek az akkori történetírók.

A Hunyadi Mátyás megbízásából a magyar történelem humanista összefoglalásába belekezdő Antonio Bonfini a várostrom kapcsán említett egy névtelen magyar vitézt. Az érdekes epizódnak szánt kis történet szerint egy török mászni kezdett az egyik toronyra, hogy az ott lengő zászlót a sajátjukkal cserélje ki, amire egy magyar vitéz utána mászott, és mivel másképp nem tudta visszatartani, magával rántotta a törököt a mélybe.

Érdemes tudni, hogy ugyanezt a történetet Bonfini egy kicsit később, Jajca 1464. évi ostroma kapcsán is „elsütötte”. Érdekes, hogy a jajcai katonáról egy másik, Bonfinitól teljesen független középkori forrás is megemlékezett. A szerb származású, és török fogságba esése után janicsárrá lett Konstantin Mihailović később, visszatérve a keresztények közé, megírta emlékiratát. Ő is Jajca 1464. évi ostromához kapcsolt egy meg nem nevezett várvédőt, aki hasonló módon akadályozta meg a török zászló kitűzését. Természetesen az is lehet, hogy Nándorfehérvárnál (is) történt ilyesmi, vagy akár az is, hogy egyik helyen sem, és egy vándormotívumról van szó. A kérdésben sajnos nem látunk tisztán.

A sort a 16. század elején alkotó cseh humanista: Jan (Johannes) Dubravius nyitja, aki 1552-ben jelentette meg először Csehország történetét tárgyaló munkáját. Ebben - korábbi humanista történetírói munkák hatására - a nándorfehérvári ostromot is leírta, ahol Bonfinitől átvette a kérdéses részt is, egyéb fiktív elemekkel kibővítve azt (a vitéz például a leugrás előtt még a torony tetejéről lekiabálva párbeszédet folytatott Kapisztrán Jánossal a lelke sorsáról). A legfontosabb változtatása mégis az volt, hogy minden különösebb magyarázat nélkül cseh nemzetiségűnek mondta a Bonfininél még magyar vitézt.

Dubravius történeti műve igen ismertté vált a korabeli cseh szellemi elit körében - a 16-17. Jó néhány olyan cseh szerzőről tudunk, és nem feltétlenül csak történetíróról (Martin Boregk, Daniel z Veleslavina, Lucas Wadding, Joannes Pessina, Amadus Hermann), akik a nándorfehérvári ostrom kapcsán Dubravius alapján foglalták össze az eseményeket, nem mulasztva el ilyenkor kitérni a cseh Névtelen hőstettére. Némelyikük már-már „nemzeti” kérdést csinált a vitéz hovatartozásából. Pessina vagy Hermann ismerte Bonfini eredetijét is, aki szerintük helytelenül titulálta magyarnak, a valóságban cseh származású volt.

Magyarországon a felvilágosodás eszméjének beszivárgása idején, a 18. század végén kezdték el felfedezni a nándorfehérvári vitézt. A nemzeti ébredés e szakaszában kristályosodott ki az a hősi panteon, ami a magyar múltszemléletet - legalábbis irodalmi-kulturális szinten - lényegében a mai napig meghatározza. Ebben kapott helyet a Névtelen is. Kisfaludy Sándor 1809-ben már az „örökkön-örökké szép és dicső maradandó hazafiúi halálba” zuhanó hősről írt, aki hét évvel később egy hazafias drámájában is szerepet kapott. Vörösmarty Mihály két versében is megemlékezett róla (Nándorról és A nándori toronyőr). E mai napig is híres szerzők mellett több, ma már kevésbé ismert szerző is megemlékezett a Névtelenről, aki a reformkor hazafias érzületének egyik szimbóluma lett, és így a hősi nemzeti múlttal való példálózások idején nem egyszer elő-előkerült az alakja.

Az eredendően Pozsony megyei Dugovicsokat I. Lipót nemesítette 1674-ben. A família hamarosan két ágra szakadt, egy része maradt Pozsony megyében, egy másik része Vas megyébe került át, azonban a nemeslevelet a Vas megyei ág tartotta magánál. A Pozsony megyei Dugovicsok nemesi származása így vita tárgyává lett, hiszen nem tudták igazolni azt. A Vas megyei ághoz tartozó Dugovics János szombathelyi kanonok már 1788-ban kénytelen volt vigasztalni testvérét, Mihályt, hogy ha „némelly rossz ember azt csaholla, hogy nem nemes ember … had csaholla”, a címereslevél ugyanis ott van nála, a Vas megyeieknél. Végül 1816-ban hivatalosan is vizsgálatot indítottak Dugovics Mihály ellen, azzal vádolva, hogy nemesi jogokkal él ugyan, ám nem igazolta azt. Ekkor feltúrták a családi levéltárat, és az iratok között meg is találták Lipót 1674-es nemeslevelét, a vizsgálat tehát pozitív eredménnyel zárult.

A Dugovicsok hírnevén azonban elég nagy folt esett, és Mihály fia, Imre, az apja halála után csattanós választ adott a megye közvéleményének minderre. Imre 1821 májusában két dokumentummal dicsekedett el: Mátyás király 1459-ben kiadott, szakadozott oklevelének a másolatával (az állítólagos eredetit már akkor sem látta senki, csak az átiratot), és egy 1705-ből származó levéllel. Mindkettőben említést tettek egy bizonyos Tituszról, akihez az 1456-os hőstett köthető. Imre később előállt egy harmadik, 1588-ra keltezett levéllel is, amelyben ugyancsak „az nagy withiz Belgrády Tituszra” tettek utalást. A forráskritika fényében egyértelműen megállapítható, hogy a dokumentumok hamisak. Mátyás 1459-re datált adománylevelének még az eredetijét is ismerjük: abban egy bizonyos Sitkei Bertalant jutalmaztak. Az ott szereplő neveket cserélték ki 1821-ben Dugovics Tituszra, és fiára: Bertalanra, megtoldva az 1456-os hőstett leírásával. Ezen dokumentumok mellesleg teljes ellentmondásban vannak Lipót 1674-es armálisával is, amellyel öt évvel korábban Imre apja a család nemességét bizonyította.

Az akkori bizonyítékok összegyűjtésekor még nem találták meg e dokumentumokat - nyilván mert akkor még nem is léteztek. Dugovics Imre vélhetően nem akart többet, mint visszavágni a helyi nemesi közvéleménynek. Néhány hónappal később, 1821 nyarán a kor egyik jeles irodalmára, Döbrentei Gábor Szombathelyen járt, ahol egy ismerőse még friss élményként megemlítette neki, hogy kitudódott annak az addig ismeretlen hősnek a neve, aki végrehajtotta a nándorfehérvári tettet. Döbrentei erre igen fellelkesült, és a mondott dokumentumokat elkérve Dugovics Imrétől, írt erről egy cikket a Tudományos Gyűjtemény nevű folyóiratba. Ezzel a történet országos „médianyilvánosságot” kapott. A Tudományos Gyűjtemény a kor egyik igen olvasott lapjának számított, az akkori szellemi és politikai elit tagjai éppúgy az előfizetői közé tartoztak, mint oktatási intézmények és szerzetesrendek.

A Szőcs Tibor tanulmánya szerint Nándorfehérvár hőse, a vár fokáról a győzelmi zászlót kitűzni akaró janicsárt magával a mélybe rántó magyar vitéz nem is létezett. Dugovics Titusz nincs többé, kipukkadt egy 185 éves legenda. Szőcs tanulmánya szerint a nándorfehérvári hős története valójában egy irathamisítás-sorozat. A Vas vármegyei szolga-, majd táblabírói tisztséget betöltő Dugovics Imre „őskereső” buzgalmában az 1820-as évek elején 15. századiként keltezett adománylevelet fabrikáltatott magának, tanúsítandó, hogy a Pozsony megyei Tej nevű birtokot Hunyadi Mátyás adományozta Dugovics Bertalannak, apja, Titusz hősiességéért.

Számos példa akad ugyanakkor arra, hogy a különféle módon kreált mítoszok a megcáfolásuk után is tovább élnek. Mindezek alapján ma is élő párbeszédeket láthatunk művészetekben és közéletben egy polgári nemzetépítés során.

Őszintén tekintve, Szőcs tanulmányai szerint a nándorfehérvári hős története nemzetközi forrásokra épülő konstrukció, amelyet később több korabeli és modern író, költő újraértelmezett vagy ferdített. Ennek tükrében érthető, hogy a legendához kötődő eredeti nevét csak 1824-ben adták meg, amikor Döbrentei Gábor publikált egy cikket a Tudományos Gyűjteményben.

Ma, amikor a történelem hitelességét megkérdőjelező vizsgálatok láthatóvá teszik a mítoszok keletkezését, a Dugovics-történet újra és újra felbukkan a köztudatban mint a nemzetépítés időszakából származó mítosz, amelyet a kultúra tovább élő alakokban újraértelmez és példaképül állít a kor kihívásai előtt.

Infografika: Nándorfehérvár ostromának kronológiája és a mítoszok keletkezése

Ha érdekel, hogyan alakult ki a végső kép a történet végül hiteles források alapján, érdemes megvizsgálni az első észlelések időrendjét, a forráskritika módszereit, és hogy miként vált a Dobogókőn és Vas megyében felnőtt nemesi família sorsa részévé egy nemzetközi mítosz történetének.

Az Igazi Nándorfehérvári Diadal – A Csata, Ahogy Valójában Történt (1456)

Az 1456-os ostrom elemzése során a történészek egyöntetűen hangsúlyozzák, hogy Bonfini egyetlen korabeli forrásban utalt a hősre név nélkül, a későbbi krónikások pedig nem kötötték hozzá a név megnevezését a “Titusz” alakhoz. A Döbrentei-féle felfedezés a 19. század elején adta meg a nevet és a személyazonosság körvonalait, ám későbbi kutatások kimutatták, hogy azok a dokumentumok hamisak lehetnek. Ennek fényében a Dugovics Titusz története ma leginkább a klasszikus mítosz, amely a nemzeti identitás alakításának eszköze lehetett az elmúlt évszázadokban, és amely továbbra is vitákat generál a történet hitelességéről és a forrásokról.

Az olvasó figyelmébe ajánlott irodalmi és történeti témákból kiindulva megérthető, hogy a hősi tettet övező romantikus hagyomány nem csupán egy történet, hanem a nemzeti memória szövetének része, amelyet a kutatók folyamatosan újraértelmeznek a bizonyítékok tükrében.

tags: #foldszintes #dugovics #titusz

Népszerű bejegyzések: