Stabilizáció, liberalizáció és intézményi tulajdonreformok Magyarországon
A magyar gazdaság 1991 elején súlyos válságban volt. Ugyanakkor Magyarországnak - részben a két évtizedes gazdasági reformok pozitív örökségeként - jó esélye volt arra, hogy a válságból kiláboljon. Igaz, ez a reform felemás és következetlen volt, nem teremtett valódi piacgazdaságot, és megtorpant a magántulajdon elismerése előtt. Mégis, a magyar vállalatoknak, a vállalkozóknak és a háztartásoknak nem a nulláról kellett indulniuk a piaci versenygazdaság magatartási normáinak elsajátításában.
Az optimizmusra feljogosító előnyök másik forrása a magyar nép gyakorlatias gondolkodása, nehéz időkben kialakult találékonysága és kompromisszumkészsége. A tevékeny és vállalkozó szellemű állampolgárok és gazdálkodók jóvoltából Magyarországon már a politikai rendszerváltás előtt elindult és megannyi alulról kezdeményezett változtatásban és vállalkozásban is testet öltött a gazdasági átalakulás. Ma áttörő erővel, széles társadalmi bázison bontakozhat ki e folyamat, ha segítik, és ha sem túlzott állami gyámkodással, sem parancsolgatással nem apasztják kezdeményezőinek tettvágyát.
Az eddigiek alapján nem fogadhatjuk el, hogy a mostani kormánykoalíció pusztán gazdasági romhalmazt kapott volna örökségbe. Az átállás nehézségei valóban rendkívüliek, de nemcsak nehézségeket örököltünk, hanem fogódzókat is a gazdasági helyzet rendbe tételéhez. A válság elhárítása, a válsággócok felszámolása határozott, világos kiutat mutató kormányprogramot, kormányzati politikát igényelne.
A válságkezelés kihívásai és a kormányzati programok
Bizonytalanok a vállalati munkások, vezetők: lesz-e befolyásuk vállalatuk, munkahelyük jövőjének alakulására, vagy bürokraták döntésének vannak kiszolgáltatva? A távlatok hiánya a válság állandósulásának és súlyosbodásának melegágya, mert sokakat azok közül is megbénít, akik saját erejükből úrrá tudnának lenni gondjaikon. Nem a piacgazdasággal szükségképp együtt járó munkavállalói és vállalkozói kockázatot nehezményezzük. Azért hibáztatjuk a kormányt, hogy adós maradt azon keretek és feltételek megalapozásával, amelyek ismeretében ki-ki világosabban ítélhetné meg saját helyzetét, könnyebben láthatná át, milyen úton-módon, miféle támogatással segíthet önmagán, mekkora a kockázat, amelyet elkerülhetetlenül vállalnia kell és vállalnia érdemes.
A kormánynak korábban nem volt koncepciója a válság kezelésére, ma pedig két, egymásnak ellentmondó programja van. Ez a teendőket illetően ugyancsak bizonytalanságot szül. Ráadásul egyik koncepció sem kecsegtet sikerrel, sem a Pénzügyminisztérium stabilizációs programja, sem a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának „szelektív fejlesztéspolitikája”.
Mi egészen más felfogást alapozunk meg. Az általunk javasolt intézkedéscsomag végrehajtója nem a múlt rendszer és a mai kormánykoalíció államszervezési elveit megtestesítő, mindenbe beavatkozó, központosító „Nagy Állam” gépezete, hanem egy jóval kisebb, olcsóbb, mégis hatékonyabb állami apparátus. Programunk bázisát tehát az állampolgárok jelentik, akiknek szabad akaratát leépített, megnyirbált hatalmú, főként pedig átalakított funkciójú állam érvényesíti. Azt a követelményt támasztjuk, hogy az állam találja meg végre a helyét a kialakuló magyar piacgazdaságban és demokráciában. Ne igyekezzen mindenáron beavatkozni ott, ahol semmi keresnivalója - legyen bár szó a privatizációról, a külgazdaságról, az önkormányzatok döntéseiről vagy a kultúra és a tudomány irányításáról -, ám valóban tegyen meg mindent a gazdasági folyamatok kereteinek kidolgozása és karbantartása érdekében. Ez utóbbi feladat lényege azonban nem lehet más, mint hogy az állam a lehető legteljesebben tisztítsa meg az utat a gazdaság és a társadalom szereplői elé a szabad kezdeményezés számára.
A kormány két, ellentmondó programjával szemben mi egyetlen, egységes válságkezelő koncepciót dolgoztunk ki. A gyökeres gazdasági átalakulásnak ára van, elkerülhetetlennek látszik a hosszabb-rövidebb időre munkanélkülivé váló, elszegényedő társadalmi csoportok létszámának növekedése. Rövid távon ezen pusztán gazdasági intézkedésekkel nem is lehet segíteni. Elfogadhatatlannak tartanánk viszont az ország szétesését „Két Magyarországra”, a gazdagok és az ágrólszakadtak Magyarországára.
A Szabad Demokraták Szövetségének sosem volt rokonszenves a megalapozatlan ígérgetés. Mégsem csekélység, amit programunk nyújthat. A stabilizáció kiszámítható és biztonságos gazdálkodási, megtakarítási, fogyasztási és megélhetési körülményeket nyújt a háztartásoknak és a vállalatoknak. Szilárd alapot teremt, amelyen ki-ki megkezdheti jövőjének felépítését.
A privatizáció és az intézményi reformok szerepe
Az állami tulajdonú gazdaság sikeresen - azaz tartósan és elfogadható társadalmi költségek árán - nem stabilizálható. Minél tovább marad tehát állami kézben a gazdaság zöme, annál tovább kényszerülünk elviselni a gyors, sőt növekvő, esetleg ellenőrizhetetlen méreteket öltő inflációt. A hazai infláció olyannyira kötődik az államosított gazdaság működési jellemzőihez, hogy az antiinflációs gazdaságpolitika sikerének itt elengedhetetlen feltétele az állami tulajdon gyors leépítése, magánkézbe adása. Mi antiinflációs programunk sikerének elengedhetetlen feltételeként tartjuk számon az egyidejű, gyors privatizációt.
Döntően állami tulajdonban tartott gazdaságban a termelés visszaesésének megállítása és a tartós, hatékony növekedés még nagy áldozatok árán sem lehetséges. Minél tovább marad tehát fenn az állami tulajdon túlsúlya, s ennek következménye, a pazarlás és a gyors infláció, annál tovább kényszerülnek a bankok magas kamatokat kérni hiteleikért, annál későbbi időszakra halasztódik a hitelezéssel megvalósítható gazdaságélénkítés. Minél huzamosabb ideig konzerválódik az államosított gazdaság elavult, pazarló szerkezete és szervezete, annál tovább ajánlatos tartózkodni az adócsökkentésekkel, nagy állami megrendelésekkel, kamatszubvenciókkal és egyéb kedvezményekkel siettetett élénkítő politikától. Ez a mostani adottságaink között az infláció és az adósság növekedésére vezetne.
Tartós növekedés csak a gazdasági tevékenységek hatékony szelekcióján alapulhat. Erre azonban csak a piaci verseny képes, állami bürokraták nem. A tartós növekedést megalapozó kiválogatódási folyamatnak a mai belső piac túlságosan szűk színtere lenne. Ezért a gazdasági visszaesés megállítására, a tartós növekedés megalapozására jó lelkiismerettel csak olyan gazdaságpolitikát javasolhatunk, melynek középpontjában a hazánknál jóval tágasabb, fizetőképes külső piacok fokozatos megszerzése áll. A magyar gazdaság növekedését - rövid távon a visszaesés mérséklését - a kivitel erőteljes felfutásától, s ennek a gazdaság egészére tovagyűrűző hatásától várjuk. Bár hibának tartanánk, hogy a pénzügyi politika a belföldi keresletet a gazdaság lehetőségein túl finanszírozza, úgy látjuk, a szükséges megszorítások közepette is támogatni kell azokat a tevékenységeket, amelyek szorosabban vagy lazábban a külpiaci versenyben mutatott teljesítményekhez kapcsolódnak, azok bővülését segítik, a bizonyított versenyképesség követelményeihez igazodnak, annak tapasztalatait hasznosítják belföldön.
Nem célunk minden régi munkahely megőrzése, fontosnak tartjuk viszont új munkahelyek létrejöttének ösztönzését és a munkanélküliséggel járó egyéni és társadalmi terhek enyhítését. Nem kívánjuk késleltetni a munkanélküliség emelkedését azon az áron, hogy a halogatásnak a gazdaság stabilizációja és gyors átalakítása lássa kárát. Ezért helytelennek és értelmetlennek tekintenénk állami támogatásokkal huzamosan a gazdaságtalan vállalatokban és munkahelyeken marasztalni a kialakuló új szerkezetben jobb teljesítményekre képes magyar munkavállalókat. Négy évtizeden át kialakult és lemerevedett termelési és szervezeti struktúrák lebontása a feladat, s e struktúrák gyorsan újratermelődnének, amint enyhülne a megújulás rájuk nehezedő kényszere. Tanulnunk kell az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikájának lesújtó tapasztalataiból! Elhibázottnak tartjuk továbbá azt - a Pénzügyminisztérium programjában képviselt - koncepciót is, mely szerint le kell térni az antiinflációs politikának vagy a versenyszféra piaci, magántulajdoni alapokra állításának útjáról, valahányszor erősödnek a munkanélküliséggel járó feszültségek.
Az infláció okai és kezelésük
A stabilizációs programok próbája: helyesen állapítják-e meg az infláció okait, helytállóan mérik-e fel leküzdésének eszközeit és van-e kellő politikai támogatásuk. A hazai infláció okainak három csoportját tartjuk különösen fontosnak.
Az egyik ok a Magyarország által a közeljövőben teljesítendő, évente 4-4,5 milliárd dolláros adósságszolgálathoz kapcsolódik, amiből legalább a kamatokat fizetni kell. Erre az országnak nincs egyéb belső forrása, mint folyó fizetési mérlegének (elsősorban külkereskedelmének és idegenforgalmának) bevételi többlete. E kamatfizetésre szolgáló többletet előteremtő vállalatok a teljesítményükért természetesen jövedelemhez jutnak. Csakhogy e jövedelemnek a hazai piacon nincs áru-ellentétele, hiszen azt a külpiacokon már értékesítették, vagy itthon fogyasztották el a turisták. Ha e fedezetlen jövedelemtöbblet a belpiacra zúdul, inflációt gerjeszt. A gazdaságpolitika évről-évre visszatérő, megkerülhetetlen feladata, hogy kivonja a gazdaságból az aktívumnak megfelelő forinttömeget.
Az okok másik csoportja ahhoz kötődik, hogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján kialakultak, mára pedig a személyek, háztartások, vállalatok kalkulációinak alapelvévé váltak az inflációs várakozások. Ezek önbeteljesítő jóslatokként működnek: mivel mindenki inflációra számít, úgy viselkedik - olyan bérköveteléseket támaszt, úgy számítja árait, olyan fogyasztói és megtakarítói szokásokat követ -, hogy maga is hozzájárul az inflációhoz.
Van végül az infláció okainak egy olyan csoportja - ezek talán a legsúlyosabb, „szervi” okok -, amelyek az államosított gazdaság működéséhez, szervezetéhez, piaci és pénzügyi kapcsolatainak tervgazdasági normáihoz kötődnek. Ilyen, súlyos inflációs tényezők például az alábbiak: A több évtizedes, visszaszorított infláció, amely a nyitott gazdaság, a privatizáció és a szerkezeti átalakulás új feltételei közepette már nem tartható féken a korábbi módon, annál is kevésbé, hogy az irreális ár-, bér- és jövedelemarányok csak egy inflációs folyamatban tudnak átalakulni. További, súlyosbító tényezők a következők: Az állami vállalati vezetők és munkavállalók között magántulajdonosi kontroll híján alig ellenőrizhető hatású béralku. A gazdaságot átszövő monopolhelyzetek. A gazdaságtalan tevékenységek veszteségeinek inflációs „szétterítése” a gazdaság egészére a vállalati körbetartozások, a sorbanállások révén. Ezek az inflációs okok csak az állami tulajdon túlsúlyának megszűnésével, az államtalanítással, a monopóliumok megtörésével, a túlszabályozás lebontásával, a magántulajdonú piaci versenygazdaság kiépülésével veszíthetnek erejükből.
Az államgépezettel egybeépült, befolyásos nagyvállalati és politikai érdekcsoportok ki tudják vonni magukat a kiadásait csökkentő költségvetési politika hatóköréből. Tovább gyengítik az inflációellenes gazdaságpolitika hatásfokát az annak végrehajtására hivatott intézményrendszer hiányosságai. Mai, önállótlantlan helyzetében a Magyar Nemzeti Bank a költségvetéssel és a kereskedelmi bankokkal szemben is nehezen tud érvényt szerezni a következetes inflációellenes fellépés követelményeinek. Az inflációellenes intézkedések hatásait a vállalatok meg tudják kerülni.
Magyarországon ma gyakorlatilag bármely, költségnövekedéssel járó inflációellenes intézkedés áremelkedésre vezet. A túlszabályozott piacon monopolhelyzetben tevékenykedő, a pénzügyi fegyelem alól is rendre kibúvót lelő állami vállalatok az antiinflációs intézkedésekkel járó költségnövekedést is át tudják hárítani vevőikre és fogyasztóikra. Ezáltal - másodlagosan - magának az inflációellenes politikának is vannak inflációs mellékhatásai, sőt - harmadlagosan - inflációs hatással járhatnak az utóbbiak semlegesítését célzó intézkedések is, mint például a monopóliumok felszabdalása vagy az érdekérvényesítésüket versennyel korlátozó importliberalizáció.
Átfogó, egyidejű intézkedéscsomaggal lépünk fel azokon a pontokon, ahol az inflációellenes politika eszközeit ma hatástalanító szervezeti, intézményi, magatartási, működési korlátok és akadályok összpontosulnak. Az intézkedéscsomag központi eleme a szigorú pénzügyi és a takarékos költségvetési politika.
Költségvetési reformok és monetáris politika
A kormánynak ellenállást kell tanúsítania a költségvetés kiadásaira nehezedő nyomással szemben. Következetességet és szigort kell mutatnia mind a széles körben igényelt állami megrendelések, mind a támogatások, mind az állami szektorban felmerülő bérkövetelések elbírálásakor. Épp az ellenkezője kívánatos annak, ami ma jellemző. A költségvetésre ma a kárpótlásból, egyes külföldi befektetőknek nyújtott garanciákból, a világkiállítás rendkívüli kiadásokat elővetítő nagyberuházásaiból és az egyházi reprivatizációból eredő - összesen többszáz milliárd forintos - jórészt kalkulálatlan költekezés kockázata nehezedik.
Költségvetési kiadáscsökkentő programokat kell indítani, különös tekintettel a hadsereg és a rendszerváltás óta is növekvő államgépezet finanszírozásában feltárható tartalékokra. Ami viszont a fogyasztói ártámogatásokat illeti, a legérzékenyebb dotációkat szerencsésebb lenne csak a gazdasági növekedés megindulása után megszüntetni.
A költségvetés kiadásainak mérséklése érdekében átfogó reformra szorulnak a nagy ellátó rendszerek - a nyugdíjrendszer, az egészségügy, a családi pótlék és az oktatás. Ki kell alakítani az állami infrastrukturális, kulturális, oktatási és egyéb szolgáltatásoknak a közpénzekből ma reálisan finanszírozható szintjeit - ha mégoly fájdalmas is, hogy e szintek esetleg a mai ellátásnak is alatta maradnak.
A jegybanknak mihamarabb a kormánytól független központi szerepkör, törvényesen garantált önállóságot kell kapnia a pénzpolitikában. Az összkereslet korlátozását pedig új elvek szerint kell megoldani. A szigorú pénzügyi politikával eddig elsősorban a vállalkozók hitelfelvételi lehetőségeit szűkítették, miközben az államháztartás, fedezetlen kiadásai finanszírozására, szinte korlátlanul vehetett igénybe jegybanki pénzeszközöket. Ehelyett új államháztartási törvényt kell hozni, az államnak bevételeihez kell igazítania kiadásait, a gazdaság pénzellátását pedig a bankrendszerre kell bízni. Független pozíciójában a jegybanknak szűkítenie kell az automatikusan folyó…
Valami szörnyű történik a magyar gazdaságban | @visualeconomiken
Magyarország a kilencvenes évek élenjáró posztkommunista reformországából mára az egyik legproblematikusabb állammá vált. A 2010-es politikai fordulat óta az ország külső politikai és gazdasági megítélése nagymértékben romlott. A magyar államkötvények hitelminősítése 1996 óta először befektetésre nem ajánlott mindhárom nagy nemzetközi hitelminősítőnél. A 2010-ben hatalomra került kormánytöbbség a megelőző húsz évben kialakult politikai és gazdasági intézményrendszer radikális átalakítását tűzte ki céljául. Új, a végrehajtó hatalomnak a korábbinál jóval nagyobb döntési szabadságot biztosító alkotmányt fogadott el.
A kormány gazdasági befolyásának növekedését jelzi, hogy az állam meghatározó tulajdonrészt szerzett a magyar gazdaság energiaellátásában főszerepet játszó Mol Nyrt.-ben, majd többségi tulajdonosává vált az egyik vezető gépipari vállalatnak számító Rába Nyrt.-nek. Ezek a lépések a hazai ellenőrzésű vállalatok relatív szerepét növelő, az államhoz közel álló „nemzeti bajnokok” létrehozására és megerősítésére tett erőfeszítésként értelmezhetők. A magántőke rovására végrehajtott állami gazdasági expanzió egy másik eleme a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása. Eközben az érintettekkel való konzultáció nélkül bevezetett szektorális és banki különadók, valamint az egyéb, gyakran nem versenysemleges adópolitikai intézkedések növelték a gazdasági szereplők kiszolgáltatottságát a diszkrecionális kormányzati szabályozással szemben.
A 2010 utáni magyarországi politikai fordulat esetében arra a kérdésre, hogy az antiliberális és autoriter, a gazdasági és politikai versenyt korlátozó lépések adekvát reakciónak bizonyulnak-e az adott helyzetben, meggyőződésem szerint „nem” a válasz. A fordulat nem pusztán a kormányzó politikai erők hatalmi törekvéseiből fakad, hanem egy olyan politikai és gazdasági válságból, amely fenntarthatatlanná tette az 1989-90-es rendszerváltás után kialakult liberális politikai és gazdasági berendezkedést.
A kelet-európai posztkommunista átmenet az 1990-es években kezdődött, amely világszerte a „washingtoni konszenzus” évtizede volt. A pénzpiacok liberalizációja konzisztens a privatizációt, deregulációt és egyensúlyi politikát hirdető washingtoni konszenzussal, ami a két nagy washingtoni székhelyű fejlesztési, illetve hitelintézet, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap révén a fejlődő világ és a posztkommunista Kelet-Európa egészében meghatározta a gazdaságpolitikai gondolkodást.
A gazdasági intézményrendszer változása a politikai intézményrendszer változásával párhuzamosan zajlott, ám vissza is hatott a politikai folyamatokra. A privatizáció során dőlt el, hogy mely társadalmi-gazdasági szereplők milyen erőforrásokban részesülnek az állami vagyon újraelosztása során, ami azután nyilvánvalóan befolyásolta a politikai percepcióikat és stratégiáikat is. A nagyvállalatok és bankok privatizációja során előbb-utóbb minden kelet-közép-európai posztkommunista országban szerephez jutott a külföldi működő tőke, ami pozitív és negatív gazdasági és politikai következményeket egyaránt magában hordozott.
A posztkommunista gazdasági átalakulás sikerességének egyik legfontosabb mércéjévé a magánszektornak a GDP előállításában jutott részaránya vált. Ez nem csupán a gazdasági hatékonyság javítása miatt tűnt fontosnak, hanem az átalakulás sikerét politikailag előmozdító, az ellenérdekelt társadalmi-gazdasági szereplők fellépését semlegesíteni képes intézményi tényezőként is: minél nagyobb a magángazdasági szereplők relatív súlya a gazdaság, a társadalom és a politika szférájában, annál kisebb az esélye a kommunista visszarendeződésnek.
A tapasztalatok szerint a privatizáció eredményességét az átláthatóságot biztosító nyílt versenytárgyalásos privatizációs technika, illetve az árbevétel-maximalizálás mint értékelési szempont segítette elő a leginkább. Az ajánlati ár ugyanis olyan könnyen mérhető, objektív jellemzője volt a privatizációs pályázatoknak, amely a legnagyobb eséllyel járt együtt az adott vállalatba történő humán és pénzügyi befektetés maximalizálásával.
A külföldi működő tőke tömeges megjelenése egy új, a befogadó társadalmon és gazdaságon belül tipikusan gyengén beágyazott gazdasági szereplő gyors térnyerésével járt a kelet-közép-európai posztkommunista országokban. A folyamat ütemezése és kiterjedtsége országonként eltért, ám a nagy tőkeigényű ipari és szolgáltató szektorokban előbb-utóbb mindenütt sor került rá.
A külföldi működőtőke-befektetők motivációi, célrendszere és legitimációs bázisa az adott társadalmon és gazdaságon kívül helyezkedik el: stratégiai döntéseiket a befogadó gazdaság számára külsődlegesen adott szempontok alapján hozzák meg. A befogadó gazdaság, illetve az állami gazdaságpolitika szempontjainak érvényesítése érdekében a kormány gyakran alkufolyamatba bocsátkozik velük.
A külföldi működő tőke és az annak oroszlánrészét képviselő multinacionális vállalatok és bankok szerepének növekedése kettős gazdaságszerkezetet eredményezett. A gazdaság hatékonyabb, versenyképesebb és így jövedelmezőbb, nemzetközileg integrált, multinacionális vállalatok által dominált része elválik a nagyrészt kis és közepes méretű vállalkozásokból álló helyi szektortól.
A legfontosabb magyar vállalatok közül a Mol, az OTP és a Richter - a Budapesti Értéktőzsde négy legtöbbet forgalmazott, „blue chip” részvényéből három - azért maradhatott hazai ellenőrzés alatt, mert a privatizáció során az állam nem működőtőke-, hanem portfólióbefektetőknek értékesítette a papírjaikat, és a társasági jog azóta is lehetővé teszi menedzsmentjeik számára, hogy hatékonyan védekezzenek riválisaik felvásárlási törekvéseivel szemben.
Magyarországon a rendszerváltás - szemben más körülöttünk lévő országokkal - a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakulásával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkezett. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis hitelállomány nyomán évi 3,5 milliárd dollárra rúgott az adósságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas, 1,5 milliárd dolláros, a GDP 5 százalékát kitevő volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utolsó dollárig apadtak.
A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét, és 1990 közepén megkezdték a tőkekivonást. A gazdaságpolitika dilemmái a következők voltak: Egyfelől az a kérdés merült fel, hogy sokkterápiát alkalmazzon-e a vezetés, vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tőkés gazdaságot. Az első kérdésre - helyesen - a fokozatosság volt a válasz.
Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyultak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekintélyes magyar származású pénzemberek is latba vetették tekintélyüket. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatalmak vezetői támogassák. Ehelyett kiélezett fizetési helyzete miatt az ország kénytelen volt a washingtoni konszenzusnak nevezett gazdaságpolitikai irányt követni, ami az „életet jelentő” IMF-hitelek folyósításának feltétele volt.
A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washingtoni konszenzus elveit váltotta gyakorlatra, ezzel megtette a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták.
Az Európai Unió bővítési politikája az Európai Tanács 2006. december 14-15-i ülésén jóváhagyott, megújított bővítési konszenzussal és az azt követő tanácsi következtetésekkel összhangban továbbra is az Európai Unió egyik kulcsfontosságú politikája. A bővítés továbbra is stratégiai befektetést jelent az európai béke, demokrácia, jólét, biztonság és stabilitás szempontjából.
A Tanács újólag hangsúlyozza, hogy az alapvető európai értékek támogatása és az azok melletti elköteleződés tudatos választás kérdése, és az minden uniós tagságra törekvő partner számára továbbra is elengedhetetlen. Ennek megfelelően a Tanács továbbra is elvárja a partnerektől, hogy vállaljanak felelősséget, és teljeskörűen kötelezzék el magukat az európai értékek, valamint a polgáraik érdekében meghozandó, szükséges reformok határozott végrehajtása mellett.
A Tanács újólag megerősíti, hogy a megújított bővítési konszenzusnak megfelelően méltányos és szigorú feltételrendszerre, illetve a saját érdem elvének alkalmazására van szükség. A Tanács hangsúlyozza, hogy folyamatosan középpontba kell helyezni az alapvető reformokat ahhoz, hogy kezelni lehessen a jogállamiság, az alapvető jogok, a demokratikus intézmények működése és a közigazgatási reform, valamint a gazdasági fejlődés és a versenyképesség területén továbbra is tapasztalható strukturális hiányosságokat.
Az EU emlékeztet arra, hogy a jogállamiság az EU sarokkövét jelentő olyan alapvető érték, amely a bővítési folyamatnak, valamint a stabilizációs és társulási folyamatnak is központi elemét képezi. A véleménynyilvánítás szabadságának és a média függetlenségének helyzete egyre komolyabb aggodalmakra ad okot, amelyekre kiemelt feladatként határozott és hatékony megoldást kell találni.
A Tanács üdvözli és osztja a Bizottság elemzését, hogy javítani kell a makrogazdasági, a költségvetési és a strukturális politikákat. A Tanács megjegyzi, hogy az ezeken a területeken elért eredmények, valamint a jogállamiság és az igazságszolgáltatási rendszer terén tett előrelépések összefüggnek egymással.
A Tanács határozottan üdvözli a történelmi jelentőségű preszpa-tavi megállapodást, amely jelentős eredménynek minősül, és pozitív példát állít a régióban és azon túl is. A jószomszédi kapcsolatok és a regionális együttműködés továbbra is a bővítés folyamatának, valamint a stabilizációs és társulási folyamatnak alapvető elemei.
A Tanács újólag hangsúlyozza a külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos együttműködés elmélyítésének fontosságát, és azt, hogy az Unió elvárja, hogy a régió országai fokozottabban igazodjanak az EU közös kül- és biztonságpolitikájához.
A Tanács elismerését fejezi ki Törökországnak és a Nyugat-Balkánnak a migrációval kapcsolatos erőfeszítéseikért és folyamatos konstruktív együttműködésükért, ami egyértelmű eredményekkel járt.
tags: #stabilisation #liberalizacio #intezmenyi #tulajdon #reformok