Vizparti epitmeny a rejtveny megfejteshez
Aquincum polgárvárosától keletre elterülő területen már az 1830-as években felfedezték az első sírokat, majd újabb leletmentő ásatások folytak Kuzsinszky Bálint vezetésével a 19. század végén (KuzsinszKy, 1892). A 20. század elején a Gázgyár építéséhez kapcsolódóan megszaporodtak a régészeti munkák a területen, ezek során előkerült a római kori fazekastelep és több mint 100 temetkezés is napvilágot látott. Az első módszeres feltárások 1996-ban, a Graphisoft Park építéséhez kapcsolódva kezdődtek meg Zsidi Paula vezetésével (Zsidi, 1997), majd Lassányi Gábor irányításával folytak tovább 2017-ig (Lassányi & Szeredi, 2020).
Az ásatásoknak köszönhetően egyre részletesebben körvonalazódott a polgárvárostól keletre található római kori ipartelep, illetve az attól délebbre található többkorszakú őskori lelőhely és a mára több mint 1500 sírt számláló római kori temető. Az idei és tavalyi évben három munkaterületen nyílt ismét lehetőségünk régészeti kutatásokra.
A FÖLDRAJZI KÖRNYEZET
A lelőhely sokszínű és mozaikszerű régészeti topográfiai képét, az újkőkortól meglevő intenzív területhasználatot alapvetően határozzák meg a természetes geomorfolofiai adottságok: az óbudai Duna-parton fekvő, az ártérből kiemelkedő folyóhátak és hordalékkúpok. A feltárási területek a Duna Óbudai-szigettel szemközti, jobb parti sávjában, az 1914-ben épült gázgyári tisztviselőtelep mellett, annak délnyugati részén helyezkedtek el. A déli területrészen a recens feltöltés alatt előkerült régészeti lelőhely a mellékágat kísérő, keskeny folyóhát és egy délnyugati irányban húzódó, szélesebb kiemelkedés közti, É-ÉNy - D-DK-i irányú, óholocén Dunaág partján és annak részben feltöltött medrében fekszik. Ez az egykori vízjárta terület a Csillaghegyi-árok - Mocsárosdűlő - Óbudai-sziget vonalában alkotott egybefüggő vízrendszert (PáLL, TóTh & siPos, 2017; TóTh et al. 2019).
Ez a térség a rézkortól a római kor szárazabb, melegebb éghajlati periódusáig (1-3. század) részben a Duna nagyobb kiöntései, részben a hegylábi régióból érkező csapadékvizek által táplált, csak időszakosan vízjárta, ritkán víz borította, ingoványos, ártéri zónaként rekonstruálható, melynek összeköttetése a Dunával a feltárási terület déli végének környezetében lehetett. Ezt a mélyebb térszínt megfigyeléseink szerint a római koron belül lezajló éghajlatváltozási folyamatokkal (GrüLL, 2017, 64-66), a Duna vízhozamának növekedésével, szélsőséges áradásainak gyakoribbá válásával összefüggésbe hozható hordaléklerakódás tagolta. Az egykori meder kitöltésének átvágása során megfigyelt steril, nagy vastagságú üledékréteg a római kori szinteket kettéosztja. A lerakódó folyóvízi üledék által képzett folyóhát régészeti topográfiai szempontból a késő római időszakra vált meghatározóvá.
A feltárási terület északi része más képet mutat, az őskori és római kori régészeti jelenségek itt az Aranyhegyi-patak torkolatától déli irányban húzódó, egykori homokos kiemelkedés délnyugati lejtőjén helyezkedtek el. Lelőhelyünk ezen része tehát földrajzi és régészeti topográfiai szempontból is szorosabb összeköttetést mutat a Graphisoft Park építését megelőzően korábban itt végzett kutatások során feltárt jelenségekkel (Lassányi & szeredi, 2017).
A feltárás során előkerült római kori út és a híd, valamint ezek környezetének geomorfológiai, környezettörténeti viszonyainak rekonstruálása céljából talajfizikai, geokémiai vizsgálatokra (Viczián István, CsFK Földrajztudományi Intézet), az üledékrétegek és az egykori Duna-ág menti táj változásainak keltezése érdekében pedig OSL (optikai lumineszcencia) mérések célból történt mintavétel (Sipos György, SzTE).
ŐSKORI MEGTELEPEDÉS NYOMAI
A déli feltárási területen (South 2/I-II. ütem) talált legkorábbi megtelepedés nyomait a középső neolitikumra, illetve a rézkorra keltezhető edénytöredékek jelentik, e korszakokból jól datálható, zárt objektum nem volt megfigyelhető. A kora bronzkori és késő vaskori (La Tène D) megtelepedés nyomait a szórványleletek (pl. egy Kr. B. 1. századra keltezhető, kelta ezüst „obulus/ὀβολός” érem: 3. kép) mellett néhány bolygatott telepobjektum jelentették. Egy melléklet nélküli, zsugorított csontvázas temetkezést feltételesen a kora bronzkor idejére tehetünk a Graphisoft Park északabbra eső fejlesztési területein ismertté vált, a harangedényes kultúra Csepel-csoportjához tartozó temetkezések alapján (Lassányi, 2011, 36-39).
Az őskori jelenségek hiányát és a leletek szórványos előkerülését minden bizonnyal a rendkívül intenzív római kori területhasználattal és a korábbi időszakok rétegeinek ebből fakadó erőteljes bolygatottságával magyarázhatjuk. Az északi területrészen (South 1) is a középső neolitikus edénytöredékek jelentik a legkorábbi horizontot. Az itt feltárt jelenségek nagyobb részéből azonban a kora és középső bronzkorra keltezhető leletanyag látott napvilágot.
Az ebből az időszakból származó telepobjektumok főként különböző méretű és mélységű, kerekded tároló- vagy szemetesgödrökként képviselték az őskori megtelepedés földbe mélyített nyomait. Egy kora bronzkori - valószínűleg másodlagos helyzetben, az altalaj feletti humuszrétegben fekvő - ép korsó (4. kép) és kevés szórvány bronzlelet feltehetően bolygatott sírok mellékleteiként értelmezhető. Az őskor utolsó periódusát néhány, a késő bronzkori urnageművességhez tartozó töredék képviseli.
A RÓMAI KORI TERÜLETHASZNÁLAT EMLÉKEI
Mindhárom munkaterületre kiterjedt az aquincumi polgárváros keleti temetője, amely a város keleti-délkeleti előterében került kialakításra. A nekropolisz az 1. század vége és az 5. század között volt használatban. A temetőben a korai hamvasztásos rítusú sírok mellett a 2. századtól előtérbe kerülő csontvázas sírok is megtalálhatók. A temető déli részén a római korra keltezhetően legalább két periódust lehetett elkülöníteni egymástól.
A leletanyag előzetes vizsgálata alapján az 1-2. századra tehető időszakban nagyméretű agyagnyerő gödörkomplexumokat ástak ki, majd a terület funkcióváltását tapasztalhatjuk, és a 2-3. század felé terjeszkedő adatokat. A feltárás során 76 római kori sír került elő, amelyek rítusa és tájolása változatos képet mutatott. A Duna közelsége miatt kialakult vizenyős, iszapos közeg több esetben jó állapotban megőrizte az elhunytakra helyezett fadeszkákat, amik kiváló adatokkal szolgálnak számunkra a római kori temetkezési szokásokkal kapcsolatban. A sírmellékletek között a leggyakrabban kerámi- és üvegedények, mécsesek, érmek, fibulák, cipőre utaló vasszegecsek, illetve különféle ékszerek kerültek elő. E tárgyak közül egy hamvasztásos sírban talált arany fülbevaló képviselhetett jelentősebb értéket (5. kép).
A szórványleletek nagy számát elsősorban Sándor Lajos fémkeresős kollégánknak köszönhetjük, aki több mint kétszáz fémtárggyal gyarapította gyűjteményünket. Ezek közt kiemelkedő leletnek számít egy késő római katonai viselethez köthető, aranyozott hagymagombos fibula, valamint a vízpart és az ártér adottságainak kihasználására utaló bronzhorog, ami az iszapos mederbetöltés pereméről került elő.
A RÓMAI KOR UTÁN IS ZÁRÓJELENTŐS
A terület római kort követő folyamatos használatának egyik bizonyítéka a South 2/II. A LIMESÚT
Az idei ásatási idény a korábbi eredményekhez képest is nagy meglepetéseket, szakmai és laikus szemmel egyaránt szenzációsnak nevezhető leleteket tartogatott számunkra, ugyanis a fent említett temetőrészlettől délkeletre napvilágot látott a Római Birodalom határvédelme szempontjából alapvető stratégiai jelentőséggel bíró limesút egy eddig ismeretlen részlete. A limesút pannoniai szakasza a Duna vonala mentén elhelyezkedő katonai létesítmények és települések egymással való összekötésében, ezáltal pedig az ellátmány és a katonai utánpótlás zavartalan biztosításában játszott fontos szerepet. A Duna-menti határvédelmi rendszer, azaz a ripa Pannonica magyarországi szakaszának létrehozása a Flavius-korra tehető, Aquincum területén pedig az 1. század utolsó negyedében épült ki (Borhy & szaBó, 2015, 110).
Az Aquincumon áthaladó limesút az 1-2. században a mai Szentendrei út vonalán futott (zsidi, 2002, 135, 138), majd a 3. század elején a polgárvárostól keletre, a Dunához közelebb eső területre helyezték át (zsidi, 2002, 138-139; Visy, 2003a, 39) (6. kép). A limesutat is a katonaság építette, majd tartotta karban a római kor folyamán. Az ásatás során előkerült É-D-i tájolású, 64 méter hosszú, nagyméretű kövekből megépített útszakasz helyenként elérte a 10-12 méteres szélességet (7. kép).
A mi útszakaszunk topográfiai helyzetéhez hasonló külvárosi, rurális környezetben általában inkább a kavicsos, sóderes földutak jellemzőek. Az út felületén megfigyelhetővé váltak kocsikerekek és építési törmelékkel javított kátyúk nyomai, ami nem meglepő, hiszen ezen a stratégiai és kereskedelmi szempontból fontos útvonalon akár több tucat kocsi járhatott naponta, illetve a katonai csapatok is ezen közlekedtek az erődítmények között. A gyakori igénybevételből adódó kopásnyomok és javítások már a feltárás kezdetén arra utaltak, hogy az út használatának ideje, folyamatos karbantartás mellett, legalábbis évszázadokra tehető.
Az út északi és középső szakaszát recens csatornák nyomvonala szakította meg, de ezáltal kitűnően vizsgálhatóvá vált szerkezetének metszete. Megfigyelhettük a római kori útépítés egyik sajátos vonását, vagyis, hogy az út középtengelyét nagyméretű kövekkel jelölték ki, majd erre építették fel az úttest rétegeit. Kivitelezéskor az optimális vízelvezetés elérése miatt törekedtek rá, hogy az útfelület domború (bakHátas) kialakítású legyen. Általában az utakkal párhuzamosan, annak két oldalán egy-egy vízelvezető árkot ástak, de mivel ez az útszakasz egy kiemelkedő folyóhátra épült fel, a helyi adottságok kihasználása révén erre nem volt szükség, a csapadék a Duna áradásai által megjelenő víz a töltés oldalán lefolyhatott.
A római korban a mocsaras, vízjárta környezetben gyakran helyezték kiemelkedésekre az utakat, melyeket bizonyos esetekben mesterséges tereprendezéssel is kialakíthattak (Visy, 2003a, 45). A jelenlegi feltárástól északabbra, az egykori Gázgyár területén, Zsidi Paula által folytatott ásatások során eddig két ízben - 2000-ben (zsidi, 2001, 78) és 2002-ben (zsidi & reményi, 2003) - került elő egy-egy tájolású útszakasz, melyek szintén a Duna partján húzódó kiemelkedésre épültek, de nem rendelkeztek kőburkolattal. Az útszakaszon és az alatta található dombháton több helyen metszeteket alakítottunk ki, hogy jobban vizsgálható legyen az építmény szerkezete, kronológiája.
Az egyik átvágásból 2. századra keltezhető, színházi maszkot ábrázoló terrakotta antefix (tetődísz) és egy kémény díszítésére szolgáló ún. „világítótoronymodell” töredéke került elő a kövek közül, másodlagosan felhasználva. A konstrukció 3. századi keltezését az út felületéről, a kövek közé taposva előkerült Severus Alexander ezüst denariusa (222-228) bizonyítja. Az útszakasz tehát a római korban is jelentős volt, a késő középkorban pedig részben megújult, megerősítették. A limesút ezen szakaszának a római kor után is fennálló, mintegy 1200 éven át jelentős szerepét az útfelületen és a nyomvonal mellett előkerült középkori és kora újkori kocsialkatrészek, vaspatkók mutatják.
Római- kori Maradványok
A római kori határvédelmet követően az Árpád-kortól adatolhatóan ismét felértékelődött az út - feltehetően a Buda és Visegrád közti közlekedés szempontjából fontos - szerepe. Ezt támasztják alá II. Géza (1130-1162), és I. Lajos (1342-1382) érmeinek előkerülése, illetve egy I. Ferdinánd (1526-1564) vereteiből álló kis éremlelet, melyek az út közvetlen környezetében kerültek felszínre.
A HÍDSZERKEZET részletei
Az északi útszakaszt bolygató recens csatornától délre, a kövezett útfelület alatt sorba rendezett facölöpökkel alátámasztott, nagyméretű, négyszögletes keresztmetszetű, egymáshoz csapolt fagerendákra épített falak kerültek elő. A konstrukció rétegről rétegre bontása során kiderült, hogy a faalapozású kőfalak egy, az úthoz szervesen kapcsolódó hídszerkezethez tartoztak (8. kép).
A híd egy 1,5 m széles - az útra merőleges - Duna felé vezető áteresztő nyílás felett ívelt át egykor. A hídszerkezetet északra található útszakaszt kisebb, a déli szakaszt pedig nagyméretű kövekkel burkolták. A hídnyílás feletti boltozatot támasztó falak, illetve az ettől északra és délre található kőfalak alapozásául szolgáló faragott tölgygerendaszerkezet, valamint az ezek megerősítésének érdekében levert cölöpsorok kiváló állapotban kerültek elő (9. kép).
A Duna és egykori mellékága közti folyóháton fekvő híd különleges építési technológiáját az indokolta, hogy az erősen vízjárta területen az utat ne mossák alá, a hidat pedig ne döntsék romba az áradások. A radiokarbon kormeghatározási eredmények szerint az áteresztől északra található hídfő alapozásául szolgáló gerendaszerkezet a római korra (210-345), az attól délre található egy cölöp 1482-1645 közé, a déli hídfő nyugati oldalfalának alapozásában található gerenda pedig 1402-1459 közé volt keltezhető (Sipos György, SzTE).
tags: #vizparti #epitmeny #a #rejtveny #megfejteshez