Dunaharaszti és a jobbágytelek a 18. században
Pest megye területét Árpád törzsének legkiválóbb nemzetsége, a Megyer v. Magyar nemzet foglalta el szállásbirtokul. Számos település őrzi máig ebből a nemzetségből eredett ivadék emlékét. Taksony 955 körül lett fejedelem és ezt követően ütötte fel szálláshelyét a mai Taksony területén. Utolsó pogány fejedelmünk volt, aki már politikai eszközöket is használt a nyugattal való kapcsolattartásra, ill. a magyar nép összetartására. Az augsburgi vereség a nyugati kalandozások befejezését jelentette, s ezután az Árpád-ház hatalmi bázisát a Dunatúlról a Duna bal partjára helyezte át. Géza és István idejében a terület jelentősége csökkent, figyelmük inkább Fehérvár és Esztergom felé fordult. A megye területét főként kisnemesek lakták, István korában már érkeztek németek is, de ők főleg a király testőrségében szolgáltak, valamint keresztény hittérítők voltak. Ez utóbbi fontosságára utal, hogy 1268-ban IV. Béla a Nyulak szigeti apácáknak ajándékozza az Árpád-kori birtokot. Az apácarendek hatalmas birtokkal és intézményekkel szerepelnek a megye területén.
A török kiűzése után (1686) csak nagyon lassan indult meg a fejlődés a volt hódoltsági területen. A XVIII. század első felében megindult a parasztság vándorlása az ország sűrűbben lakott területei felé. Szervezetten is folyt az elhagyott, elvadult földek betelepítése. Az első betelepítés 1711-15 között történt. A telepesek már az 1700-as évektől kezdve sváboknak neveztek mindenkit aki sváb felségterületről érkezett. Treschner Károly kapitány wrüttembergi svábokat telepített Taksonyba, mely több hullámban történt. A telepítést három korszakra lehet felosztani: III. Károly, Mária Terézia és II. József idejére. Vallási tekintet nélkül, szabad polgárként, alattvalóként telepedhettek le, házhelyet kaptak örök tulajdonul.
A jobbágyparaszti gazdaság méretét a feudalizmus századaiban a jobbágytelek, a földesúrtól szolgáltatások fejében használatra átengedett föld kiterjedése szabta meg. Eredetileg a telek akkora terület volt, amekkora egy jobbágycsalád megélhetéséhez kellett. A jobbágytelek volt a feudális korban a termelés és az adózás alapegysége. Nagysága szinte falvanként változott nemcsak Magyarországon, de Nyugat-Európában is. Szokásos terjedelme német földön 40 holdnyi körül mozgott. Nálunk a jobbágytelek méretét első ízben a Mária Terézia nevéhez kapcsolt országos úrbérrendezés szabályozta (1769). Ennek során a szántókat négy, a réteket három minőségi kategóriába sorolták és vármegyénként meghatározták az egész telekhez tartozó szántó és rét nagyságát.
A telek használata fejében a földesúrnak munka-, termény- és pénzjáradékkal szolgáltak a parasztok. Az úrbéres telekkel rendelkező paraszt neve telkes jobbágy, marhás jobbágy volt, szemben a földhasználattal nem rendelkező zsellérrel, gyalogjobbággyal. A telkek (sessio, jobbágyhely) felaprózódása korán megindult. Helyenként eredetileg sem voltak egész telkes jobbágyok, csupán résztelkesek. Figyelmet érdemlő tény, hogy a parasztbirtokokat az ország sok vidékén még az 1950-1960-as években is a jobbágytelek-kategóriák szerint osztályozták.
Alsónémedi határa (1966) 8,5 ezer katasztrális hold nagyságú volt a Pesti-síkság déli részén, É-D irányban terjedt ki Bugyi, Ócsa, Soroksár, Dunaharaszti és Taksony szomszédságában. A határ felszíni képződményekben gazdag, amely a Duna eróziós tevékenységének eredménye. A déli határrész mindenkor kaszáló és legelő területként került hasznosításra. A térszín északi irányú emelkedésével a talajadottságok is kedvezőbb feltételeket teremtenek a földművelés számára. A legjobb minőségű földek a gyáli oldalon találhatók. Itt a mélyben húzódó agyagra barna és fekete homok települt, amelyen a legjobb talaj képződött.
Az 1770-es úrbérrendezés idejére pontos adatok állnak rendelkezésre az egyes paraszti gazdaságok birtokviszonyaira. Ekkor szabályozták a paraszti birtokok nagyságát. Alsónémedi határát első osztályba sorolták, s ennek megfelelően egy 1 telkes jobbágy 2 pozsonyi mérő (1 hold) fundushoz, 26 hold szántóhoz, és 12 embervágó kaszáló birtokába jutott. Ez a birtokmennyiség felelt meg 1 jobbágyteleknek, sessiónak: Alsónémedin összesen 100 jobbágytelket írtak össze 1770-ben. A 171 jobbágy közül 1 sessióval 51-en, féltelekkel 76-an, és fertálytelekkel 44-en rendelkeztek.
A határ használatának rendje a népesség számának megfelelően alakult a XVIII. században. Közvetlen a helység újratelepülése után, 1720-ban 57 jobbágyot írtak össze, akik a határ szántható részét 2 nyomás szerint művelték. A két nyomás azt jelentette, hogy a művelt területet két részre osztották fel, és évente váltakozva hol az egyik, hol a másik felét szántották, s másik pedig ugarként pihent. Az alsónémediek a saját határuk mellett bérelték a szomszédos pusztákat (ványi és rádai-puszta), ahol helyenként parlagoló rendszerben szántották a földet.
A XVIII. század közepére lényegesen gyarapodott Alsónémedi népessége. 1760-ban 187 birtokos jobbágyot, 11 házas zsellért írtak össze. A némedi jobbágyok bevallása szerint 1768-ban már a határ szántó területét három nyomásban művelték. Két vető egyforma nagyságú volt, amelyekbe egyenként 24, a harmadik kisebb calcatúrába pedig 16 pozsonyi mérő gabonamagot szórhattak el. Az egyes nyomások, azaz vetők három-három dűlőre voltak felosztva.
A telekszervezet állandóan differenciálódott a XIX. század első felében. Az 1828-as országos összeírás 197 jobbágyot, 132 zsellért és 6 házatlan zsellért tüntetett fel Alsónémedin. Ez a rétegzettségi arány maradt 1848-ra is, amikor 194 jobbágyot, és 179 zsellért írtak össze.
Az úrbéres viszonyok felszámolódása végeredményben az 1860-as években fejeződött be. Ebben az időszakban az egyes műveléságak között a szántóföld javára történt lényeges eltolódás. Ez részben a legelő feltörése, részben pedig a szomszédos puszták, így a Rádapuszta felosztása, intenzív művelés alá fogása miatt következhetett be. Az 1900-as években felparcellázták a pusztát, s a némedi gazdák megvásárolták a kisebb-nagyobb birtoktesteket.
A tagosítás befejezése után, az 1860-as éveket követően a kötetlen határhasználati rendszer jutott érvényre Alsónémedin. Még a nem tagosító gazdák használatában levő Közösföldeken is fellazult a kötött, három nyomásos földművelési rendszer. Egy-egy gazdaság földterülete - a dűlőzésnek megfelelően - több tagból tevődött össze, amelyen egyre több növényféleséget termesztettek, s szükségszerűen megváltozott az egész tagosítatlan határ használatának rendje, a nyomások közti vetésforgási különbség elmosódott, a kötetlen keretek közötti mezőgazdasági termelés valósult meg.
A XVIII. században, a török fennhatóság idején Alsónémedi helyzeti adottságából következően - más helységekhez, mezővárosokhoz hasonlóan - az állattenyésztésnek számottevő szerepe volt a paraszti gazdaságokban. A XVII. századi összeírás 34 gazdaságban 258 ökröt, 375 tehenet, 148 lovat említ, amely jószágarány az állattenyésztés intenzitását emeli ki. Ez a konjunkturális helyzet megváltozott a török kiűzését követő időszakban. A XVIII-XIX. században a paraszti gazdaság termelékenységét az önellátás mértékével jellemezhetjük.
A XVIII. század végén jelent meg Vályi András tollából a "Magyarországnak leírása" című könyv. Ebben a műben a szerző igen tömören, de érdekesen írt Soroksárról. "Német mezőváros Pest Várm. földes Ura A. Grassalkovich Uraság, lakosai katolikusok, fekszik a Dunának kisebb ága partján, Pesthez 1, Ocsához 2, Harasztihoz 1/2 mérföldnyire. Rendes házakkal épült, s az utszák akácfákkal díszesek."
Magyarország gazdasága és társadalma a 18. században - Gyorstalpaló
300 évvel ezelőtt nagy bevándorlási hullám indult meg a török alól immár tartósan felszabadított területek felé. Rákóczi szabadságharca után a harcokban feldúlt és elnéptelenedett földekre a hazai főnemesség adókedvezményekkel csábítgatta a német bevándorlókat. A budai hegyek sváb falvai régi települések, Pilisvörösvár német lakóit 1692-ben a Majthényiek hozták be, Budakeszit 1718-ban gróf Zichy Péter, Törökbálintot 1701-2-ben a jezsuiták telepítették. A csepeli német falvakat Savoyai Eugén telepíti be, részben még 1706-ban, a Rákóczi-felkelés alatt, részben utóbb; Budafok lakóit is ő hozza 1714-ben Breisgauból.
A jobbágytelek volt a feudális korban a termelés és az adózás alapegysége. Az úrbérrendezés során a szántókat négy, a réteket három minőségi kategóriába sorolták és vármegyénként meghatározták az egész telekhez tartozó szántó és rét nagyságát. A telek használata fejében a földesúrnak munka-, termény- és pénzjáradékkal szolgáltak a parasztok.
A XVIII. század első felében megindult a parasztság vándorlása az ország sűrűbben lakott területei felé. Szervezetten is folyt az elhagyott, elvadult földek betelepítése. Az első betelepítés 1711-15 között történt. A telepesek már az 1700-as évektől kezdve sváboknak neveztek mindenkit aki sváb felségterületről érkezett.
A Dunaharaszti leányegyházaként funkcionált a római katolikus templom 1730-tól, 1745-ig, majd önállóvá vált. III. Károly és Mária Terézia hét évtizedes uralma biztosította a jobbágyoknak a nyugodt, békés gazdasági felvirágozást. A megélhetés alapját a jobbágytelkek, svábtelkek és zsellérföldek képezték.
tags: #dunaharaszti #1715 #telkes #jobbagyok